Ellenfény Offline - Archívum - 1997 - 1997/2. - Munkafény - Pusztulástörténetek

Pusztulástörténetek

Melis Lászlóval beszélget Sándor L. István

Az Ellenfény 3. száma 1997. tavaszán jelent meg, és az összművészet törekvéseket állította a középontba. Többek között tanulmányt közöl a DV8-ről, Laurie Andersonról, BobWilsonról. Beszélgetések olvashatók benne többek között Árvai Györggyel, Kamondi Zoltánnal, Faragó Bélával. Ezúttal a Melis Lászlóval készült beszélgetést közüljük újra.

Sándor L. István

 

- Ez a beszélgetés egy tanulmány helyett készül. Keresek valakit, aki elemezni tud­ná Melis László eddigi színpadi zenéit.

- Szerintem ilyen ember nincs. Sokszor már én se emlékszem pon­tosan, hogy milyen marhaságokat is csináltam.

- Érdemes lenne ezt a cikket megírat­ni? Ha valaki végignézné az előadá­sokat, amikben dolgoztál, végighallgatná a hozzájuk készült zenéidet, kiderülne belőlük valami rólad, a zenéidről?

- Mindent végighallgatni renge­teg idő lenne. Ha nekem kéne meg­tennem, nyilván nagyon kétségbees­nék, hogy mindezt a rémséget én ír­tam. Nagyon változó színvonalú munkák voltak. Nem csak miattam. A színpadi zene minősége nyilvánva­lóan nem csak attól függ, hogy milyen passzban van az ember. Az is fontos, hogy milyen a rendező, a koncepció, hogy tud erre ráhango­lódni a zeneszerző. Egészen más minőségűek maguk a feladatok is. Van, amikor csak arra való a zene, hogy színváltáskor szóljon valami. Addig se legyen csend, amíg betolnak a díszítők egy komódot...

- Arra való, hogy kitöltse az időt.

- Ha nem fogalmazunk ilyen ke­ményen, akkor arra való, hogy ne essen ki a néző abból a helyzetből, ahová elérkezett az előadás. Máskor viszont valóban funkcionális szerepe van a zenének. Nem mindegy, hogy mi hogyan szólal meg. És vannak olyan produkciók, amikor a zene az előadás más elemeivel egyenrangúvá válik. Azt hiszem, ezek az igazán fontos színházi zenéim. Ezekre na­gyon pontosan emlékszem, és be is épültek az úgy nevezett komolyzenei oeuvre-ömbe is.

- Melyek ezek ?

- Három-négy olyan munka volt, ami igazán meghatározó az életem­ben. Az egyik a Mosoly birodalma, ami - mint később kiderült, mert volt belőle egy „színház nélküli" zeneakadémiai előadás is - önmagá­ban is hallgatható, egy óra hosszú, kvázi kamaraopera. Egyetlen szépséghibája van a műnek, hogy nem notálható, azaz három-négy döntő jelentőségű összetevője nem kottáz­ható le. A barokk mellett ugyanis van egy etnofelvételeket idéző improvizatív része is.

- Hogy állt össze ez a sajátos zenei világ?

-Jelessel azt dumáltuk meg, hogy Mrozek Rendőrségéből csinálunk egy passiójátékot. A szövegkönyvbe aztán bekerültek vendégszövegek, versek is. Elkezdtem írni a passiót - amibe azért belefértek mindenféle szakmai tréfák, zenei kifordítások -, és levittem az első recitativókat a próbára. Elkezdte az egyiket énekelni Kis Tamás Laci, körülbelül úgy, mint egy agyoncigi­zett, agyonpálinkázott hangú 50 éves roma. Nem heccből, hanem azért, mert ilyen a hangja. Ekkor értettem meg, hogy nem írhatok hagyományos értelemben vett recitativókat az ő hangjukra a passiójátékhoz. Ehhez kellett két profi énekes. A félig tréfás, félig komoly hangütés miatt végig eldönthetetlen maradt, hogy milyen stí­lusú is ez a zene. Például a legmarhább szövegek, csasztuskaszerű versek a legkomolyabban vett barokkban szó­lalnak meg. De nemcsak a szöveg és a zene kontrasztja fontos, hanem ott a feszültség a zenén belül is: az egyik fe­le tiszta európai hagyomány, a másik fele meg mindenféle helyekről vett etno. Ehhez jött még a furcsa, statikus látványvilág, ami miatt valóban összetéveszthetetlen előadás lett a Mosoly bi­rodalma. Nagyon hatott az előadás -itthon is, külföldön is.

- Ezen kívül is dolgoztál Jelessel.

- A kaposvári Valahol Oroszország­ban is rendkívül meghatározó színpadi munkám volt. Ez az egyik legizgalma­sabb zene, amit valaha is csináltam. Akkoriban nagyon rá voltam csavarodva az etnóra. De én nem úgy használtam, ahogy manapság szokás: a zeneszerzőnek nem jut eszébe semmi, vesz valami mintát, és rárak valami rock and roll alapot, aztán máris piac­ra lehet dobni mint valami különlegességet. Én nem vagyok ilyen európai vérszipoly pali, aki kifacsarja az utolsó még élő hangokat is, kifizetteti a mások munkáját, aztán lekopik. Nem erről volt szó Kaposvárott. Iszonyú intenzív munka volt. Napi 8 óra próba, és a helybeli színészek, akik -azt hiszem - eleinte sűrűn emleget­hették az anyukámat, kezdték megsze­retni a dolgot. A Valahol Oroszországban esetében alapvetően eszkimó zenéket használtam, de voltak benne kongói, tibeti, japán minták is. Ezeket kezdték el megtanulni a helybeli előkelők. Képzeld el, ahogy hosszú percekig monotonul ha-ha-ha-háztak. Annyi minden volt összeeresztve a zenében, hogy megintcsak nem lehetett ponto­san tudni, hogy mi is ez. Az etnókból összerakott alapokra ugyanis még rá voltak téve pszeudo-gregoriánok, amelyeket Eörsi verseire vagy vendég­szövegekre én írtam. Ezt a zenét sem lehetett notálni, élőben szólt benne minden. Biztos nagyon bíztunk ben­ne, hogy sokáig műsoron lesz, mert valahogy elfelejtettük fölvenni, úgy­hogy felvétel sincs róla.

- Elolvadt, mint a színházi előadás maga?

- Úgy elpárolgott, mint a sicc. Van belőle egy tévéfelvétel, de en­nek a zenei része élvezhetetlen. Amikben én dolgozom, ilyen avant­gárdé vagy elszálltabb műfajokban, ott szó sincs arról, hogy az előadás­sal párhuzamosan kijön a kazetta vagy a CD. Elszálltak a semmibe. Már csak a nagyon öreg indiánok emlékezhetnek rájuk. Ereztem is Kaposvár után, hogy ebből elég: magvaimat a szélnek? Dehogy! In­kább írok olyat, ami lejegyezhető. Ekkor jött a felkérés az Őszi Feszti­válra, valami operaszerűségre. így született a Kleist meghal. Azóta is lel­kiismeret-furdalást érzek miatta.

- Mert nem lett jó a zene?

- Mert nem lett kész. Bemutatták a darabot, de nem lettem kész vele. Augusztus végén kaptam meg a szö­vegkönyvet, amit Jeles Forgách And­rásra támaszkodva írt, elsősorban dokumentumszövegeket használva. Egy hónapom volt a komponálásra. Amit éjjel írtam, azt nappal próbál­tam, amit nappal próbáltam, azt átírtam éjjel. Letelt az idő, és tartot­tunk egy bemutatót. Részértékei két­ségtelenül voltak, úgyhogy nem az egészet kell kidobni. Egy a szeren­csém, ennek megvan a partitúrája. Vissza tudok rá térni. Meg is teszem majd, ha készen leszek a mostani da­rabommal.

- A Kleist meghal a te ötleted volt.Miért érdekelt a téma?

- Ettől rossz a darab, hogy ez nem derült ki belőle. A történettel csöppnyi gyerekkoromban, huszon­évesen találkoztam Petrinél. Van egy hosszú verse: egy öngyilkos naplója. Ez nagyon megütött, aztán el is fe­lejtettem. Néhány éve azonban Forgách Andris kiadta Kleist levelezését meg az újságját. Ott elképesztő szö­vegeket találtam. Bele is szerettem az egyik levelébe, és csináltam belőle egy dalt, afféle Schubert homage-t. Borzalmasan izgatott a probléma: egy pali miért csinálja ki magát, ho­lott őrült tehetséges, csak magával van baja. Lelövi a csaját, aztán végez magával is. Nyilván szerelmi halál is, de valami olyasmi is benne lehet, ami nekünk is problémánk itt az ez­redvégen: lássuk be, hogy ennek az egész kócerájnak vége van.

-És a zenén keresztül közelebb lehet jutni ahhoz, hogy „egy pali miért csinálja ki magát"?

- Ez nem sikerült az elkészült da­rabbal. A szövegek, dokumentumok egy része olyan minőségű volt, ami­hez hasonlót nehezen lehetett találni. Dermesztőnek hatott például a boncolási jegyzőkönyv, de a szövegkönyv egésze nagyon epikus lett, nem volt dramaturgiája, és nem lehetett eldön­teni, hogy ez az egész mi a francról akar szólni. Ugyanakkor még mindig tudom, hogy itt az ezredvégen hihetetlenül korszerű a téma. Benne van egy manapság divatos totális pusztu­lásdráma lehetősége. Nap mint nap mindenki ezzel találkozik, aki egy ki­csit is komolyan veszi ezt a mostani kort, hogy nincs ránk szüksége. Kleist is ezt éltette meg.

- Egy ilyen felismerés után egy zeneszerző hallgat és nem zenét szerez.

- Igen, ez így van. Ugyanakkor nyilván én nem vagyok egy öngyil­kos alkat, van bennem valami alapvető életigenlés. Hiába tudsz ró­la, hogy mi van, jobban jársz, ha nem adod meg magad neki.

- A zene jelenti a szembeszegülést?

- Szerintem igen. Ha elég erős, szép...

- Szóval  van értelme kortárs zenét szerezni.

- Erről azt gondolom, amit Cage mesél el a Silence-ben. Bekerült kí­váncsiságból egyszer egy süket szobába. Szerette volna tudni, hogy mit hall, amikor elvben semmit nem hall­hat. Ilyen helyzetbe a valóságos élet­ben soha nem kerülhet. Eltöltött né­hány órát tök süketben, és amikor ki­jött, a doki megkérdezte tőle, hogy mit hallott. Cage mondta, hogy hal­lott egy nagyon mély hangot, és hal­lott egy nagyon magas hangot. Erre azt mondta a doki, hogy az a mély hang a testednek a hangja, a nagyon magas hang meg a szellemnek a hangja. Erre azt válaszolta Cage, hogy ezek után nem féltem a zene jövőjét. Egy jobb korban mondta ezt, mint a mostani, de nyilvánvalóan arról van szó, hogy egy olyan szeparált helyzet­ben is, amibe a háború után került a kortársi zene, főleg a 80-as évektől, továbbra is létezik a zene. Az emberben benne van, még akkor is, ha tök süket van körülötte. Manapság viszont a zenét lefedi a hangzó világ elképesztő ricsaja. Mindenütt szól va­lami. Meg lefedi a hallást a rockzene is, ami valaha őrült forradalmi volt, de mára elképesztően retrográd lett. (Ezt nem elfogultságból mondom, ivaréretlen koromban én is voltam rockzenész.) És az is a könnyebb el­lenállás felé sodor mindenkit, hogy miből lehet pénzt csinálni. Nyilván csak musicalekből meg rockoperákból lehet profitot remélni. Másrészt a rockon kívül nincs semmiféle a komolyzenét koordináló stílus. Mindenki úgy ír, ahogy tud és ahogy akar. Ez önmagában nem lenne baj, ha az elké­szült darabok hatnának. Egyrészt meg tudnának szólalni - alig van valamifé­le bemutatkozási lehetőség -, másrészt az emberek figyelnének rájuk.

-A színház szélesebb közönséget jelent, mintha csak „komolyzene-szerző" lennél?

- Nagyon sokáig játszottam szín­padon a 180-as csoporttal. Kemény tíz év volt, hat éve lett vége. Kortárs zenét játszottunk, és nagy sikerünk volt. Amikor feloszlott a banda, iszo­nyú űrt hagyott bennem. Hiányoztak a mindennapos próbák, a heti kon­certek. Mint muzsikusnak azóta is hi­ányzik a színpad. Lehet, hogy ezért sűrűsödtek be ennyire a színpadi ze­nék. Az ember óhatatlanul átpakolja az energiáit oda, ahol tud hatni. Ez most számomra a színház meg a film. Szeretem is csinálni. Valahogy vonzódom a verbalitáshoz. A legtöbb úgymond tiszta zeném is szöveges ze­ne. Most az Őszi Fesztiválra például egy végítéletről szóló kantátát írtam. Nem kell megijedni, nem az ijesztgetős fajtából való. Közben meg na­gyon szeretnék megint koncertpódiu­mon játszani, de hihetetlen, hogy mennyire kevés lehetőség van rá. Én sem tudok összeszedni egy bandát, annyira semmiféle szellemi, gazdasá­gi feltétel nincs hozzá adva. De a vi­lágon mindenütt le van gátolva a kortárs zene: iszonyú kevesen foglal­koznak vele, alig jutnak színpadhoz.

-Amit Jelessel csináltatok, az összművészet?

- Az biztos, hogy valami komplex volt és hatott. De az a büdös nagy igazság, hogy elég ritkán születnek ilyesmik. Az is sejthető, hogy miért. Nem véletlenül utaltunk mi is barokkra, ami egy folyamat egyik csúcspontja. A barokk rendkívül telí­tett zene. Most meg miből telítődjön az ember? Én a technóból vagy az acidból nem tudok telítődni. De most csak ilyen leépülőfélben lévő stílusok vannak.

- Jeles színháza is mindig utal a leépülésre.

- Nekem inkább a búcsú szó jut róla eszembe. Olyanok ezek az előadások, mint amikor az ember el­búcsúzik. Én most 43 éves vagyok, és remélem, hogy van még egy-két hó­napom hátra, és tele vagyok energi­ákkal is, de mindig ezt érzem ezek­nél a Jeles-előadásoknál, hogy mos­tanában csak búcsúzni lehet szépen. És igazul. Valami ilyesmi van ezek­ben a darabokban. Ugyanakkor bor­zasztóan kemények is. Lényegretörőek és őszinték. Telítettek, sokarcúak is. Nem ürülnek ki, nem politi­kai pamfletnek készültek.

- Nagyon sokat dolgozol Valló Péter­rel is, pedig ő egészen másfajta színház-eszményt képvisel.

- Iszonyúan sokféle rendezővel dolgoztam, majdnem minden ismer­tebb névvel. Vannak köztük úgy­mond színházteremtő rendezők, akik alkotó módon közelítenek a színpadhoz - ilyen a Jeles is -, és vannak úgymond reprodukáló művészek, akik kiválasztanak egy anyagot, és színpadismeretükkel, érzékenységük­kel, tehetségükkel színre viszik őket. Valló Péter ilyen, de ilyen Ascher Tamás is. Az, hogy ki alkotó és ki rep­rodukáló művész, az egyáltalán nem tekinthető vízválasztónak. Vallónak veretem a hihetetlen tisztaságát, meg - ha lehet ilyet mondani - a művészi korrektségét. Nagyon sokat tanultam tőle. Fogunk is együtt csi­nálni jövőre valami operaszerűséget Füst Milánból.

-  Vallóval való munkáid közül mi volt a legfontosabb?

- Zenei szempontból mindenképpen a Testvérharc. Itt végre kiélhettem eredendő szimpátiámat, már-már beteges vonzódásomat a görög életérzés és kultúra iránt. Elképesztően sok zene volt a Test­vérharcban, a kar énekelt mindig. Archaizáló, virtuóz ritmikájú zene volt, mert a szövegek abban a bizo­nyos szabad időmértékben íródtak. Nem hangzott az előadásban opti­málisan a muzsika, mert heroikus küzdelem folyt a színészekkel meg a stúdiósokkal, hogy el tudják énekel­ni. Az egyetlen, ami a színházi munkában a zeneszerzőt visszafog­ja, az az, hogy ismeri a színészek adottságait, vagyis hogy nem ütik meg a profi zenészek színvonalát -tisztelet a kivételnek. Ilyen prakti­kus megkötöttségekkel mindig szá­molni kell. Pénzügyi okokból vi­szont egyre kevesebb a színházak­ban az élő zene, egyre több a sza­lagról felhangzó muzsika. Szintén Valló Péterrel csináltam mostaná­ban a Vígszínházban a Háború és bé­két, amiben lényegében mindig szól valami a háttérben. Két óra zene volt felvéve, eszméletlen mennyiség, valcermérgezést kaptam a végére. Ez volt ugyanis Péter kérése: szólja­nak keringők. Amikor belekezd az ember egy munkába, nyilván ez az első, amit ki kell találni: milyen le­gyen a zene stílusa. De ami még en­nél is fontosabb, hogy maga a zene jó legyen. Mint zenének kell élvezhetőnek lennie. Ha egyedül, otthon hallgatnád, akkor is jónak kellene lennie.

- A „szalagzenéid" közül a Macbeth volt számomra emlékezetes. Itt dramatur­giai funkciót is betöltött a zene, összetartó ereje volt.

- Most dolgoztam először Kiss Csabával, de szerencsés találkozás volt. Csaba az egész misztikus rétegét a darabnak a zenére akarta bízni, ét nekem csak az volt a dolgom, hogy a zene koherens legyen az előadással.

- Otthon a számítógéped vagy a zon­gorád előtt ülve ezt honnan tudhatod?

- Egyrészt - furcsa mód - nézek próbákat, elég sokat, másrészt, úgy látszik, ez nekem megy. Szenzibilis vagyok ebből a szempontból.

- Például a rendező személyéből , is­mered őket, a legtöbbel hosszú évek óta dolgozol együtt.

- Leginkább igen. Dolgoztam Szikorával, Áccsal. Godáéknak is elég sok zenét csináltam. A Gyöngykánon például - kivételesen - megjelent CD-n is. Az Artusnak ez az előadása egy kantátára épül, ez egyrészt egy szalagzene, plusz élőben szól egy gye­rekkórus és egy szólista.

- Most épp Kamondival dolgozol.

- Ő is úgy kezdett el színházat csinálni, mint Jeles: nem volt lehetősége filmet csinálni, de meg­kedvelte a színházat. Ő másfajta előadásokat készít, mint Jeles, talán kevésbé érzékit. Egyre nyilvánvalóbb, hogy őt a színházban a mai kor és más korszakok szembesítése izgatja. Erről szólt már a Salome is, erről szól a mostani Médeia-variációk is. Euripi­dész Anouilh-lal és Grillparzerrel van benne összekopírozva, mindezt egy mai, Médeia-típusú dokumentumtörténet egészíti ki. Amiatt kor­szerű színház ez, attól ennyire erős, hogy kiderül belőle az emberiségnek a görögökhöz viszonyított elképesztő leépülése - mind erkölcsileg, mind szellemileg. Volt egy szolnoki nő, akit a férje elhagyott, az asszony erre megölte a két gyerekét, aztán végzett magával is. Az egészből újsághír lett, és a polgár értetlenül szörnyülköd­hetett rajta: hogy lehetett ilyen ba­rom ez az asszony! Mért nem szerzett inkább magának egy másik palit, az exférj adta volna a fizetése 40%-át, a lakást meg megfelezték volna. Hol itt a probléma? Az emberek többsé­gében föl se merül, hogy vajon mi játszódott le annak a nőnek a fejé­ben az alatt az egy hónap alatt, amíg eldöntötte, hogy ennek vége van. Ezt tartom ebben a mai életérzésben a legnagyobb hazugságnak, hogy ilyesmiről tudomást sem akar venni. Az úgynevezett európai gondolat ma már csak ennyit jelent: ha egy mód van rá, a lehető legsimábban fo­gyasszunk. Mindent meg lehet olda­ni európai módon. Az fel se merül, hogy bizonyos problémákat nem le­het megoldani sem a magánéletben, sem a közéletben. A multinacionális gyorsétterem-láncoknak és az üdítői­tal-mamutoknak is az az érdekük, hogy az emberek azt higgyék, semmi gond. Ami most van, az az idők végezetéig fennmarad. Tömködjék csak magukba a döglött patkány­húst, igyák a kátrányszagú italt.

Ez mindenkinek jó. Az egyik élvez, a másik meg behatja a profitot. És a vicc kedvéért nagyvonalú szponzorként csöpögtetnek egy kis lóvét annak is, aki ezt az egészet másképp gondolja. Ők a szegény művészek. A görögöknél még világos volt, hogy ami megtörténik, az gyakran kivédhetetlen. Most inkább azon gondolkodunk, hogy Oidipusz hogyan oldhatta meg a problémáját. A tragédia elkerülhető, mert nem veszünk róla tudomást.

- Ezek a politikai, gazdasági mamutok a léttel járó személyes felelősségtől fosztják meg az embereket, annak a tudatától, hogy nekem dolgom van a saját életemben, és ha választok a lehetőseim közül valamit, annak következményei vannak. De amit döntök, ahogy cselekszem, az nemcsak rám érvényes.

- Igen, ez volt az eredeti európai gondolat, amit még a görögök találtak fel, hogy minden ember élete döntésekből és választásokból áll. Ettől valóban megfosztják az embert. Lehet, hogy valóban nincs más üzemképes rendszer, mint a totális fogyasztás, valahogy mégiscsak koordinálni kell ezt az ötmilliárd embert. Fogyasztani, termelni, fogyasztani, ez a legbiztosabb dolog, mert akkor se forradalom, se háború, ami mégiscsak szörnyűbb, mint ez. A személyes döntések azonban megszűnnek, senki nem gondolhat mást, csak európait. Ehhez jön még a fitnessmozgalom. Akkor élvezheted ezt az egészet sokáig, ha a tested egészséges, tehát öregedés, halál az nincs. Felejtsük el. Az öregeket dugjuk be az elfekvőbe, ha lehet, akkor úgy temessük el az apánkat, hogy ne legyen nyitva a koporsó. Gyorsan essünk át mindenen, és ne éljünk át semmit sem. Ez a bizonyos európai gondolat megfosztotta az embereket az élet átélhetőségétől. Egész nap mást sem hallok, csak hogy folyik a takony a rádióból a fülembe. Divatos slágerek, nosztalgikus dalok- az emberek folyton nosztalgiáznak. Sosem most élni, hanem mindig máskor és máshol. Ez az, ami teljesen művészetellenes. Erről azonban nem szabad tudomást venni, ez az, amit nem szabad elfogadni. Az, amit erről gondolok, benne lesz abban a bizonyos végítélet-kantátámban. Arról szól, hogy azt az elképesztő teljességet, amit az élet jelent, azt vegyük már észre, mert itt van, nem máshol. Mert ezen kívül nincs semmi. A vége Hamvas Karneváljának végét idézi: készüljetek a nagyszerű ébredésre! Az a jó, ami erre figyelmeztet. Lassan már ott tartok, hogy az a jó, ami nem európai. Annyira elhasználták a humanizmust, az európai gondolatot, hogy már nem is létezik. Egy filmrendező mondta nemrég, hogy olyan ez az Európa, mint egy vén kéjenc: hosszú, mocskos kezével, piszokos körmeivel utána nyúl az utolsó, még tiszta területeknek, magába szippantja a kultúrájukat, hogy úgy tűnjön, még él.

De már rég halott. Vagy ahogy megjelenik, az halott. Ennek tudatában, de csak ennek tagadásával lehet manapság színházat is, zenét is csinálni.

Sándor L. István

10. 06. 27. | Nyomtatás |