Nem átallok Kovács Kata Hová tűnt az előadás? című performanszáról, mint állandó kísérőprogramról is egy bekezdésnyit gondolkodni – ugyan kilóg a lóláb, hiszen magyar. Puritán kép, amit a szék, a firkált bölcsességekkel díszített fal és a fehérre meszelt arcú lány ad a MU Színház fogadóterének egyik ficakjában. Kovács Kata fehérneműben ül egy tükörpárral szemben, lábánál padlóra ragasztott portré – róla, de más szögben, még smink nélkül. Ahogy mögé lépek, szoborléte megtörik: milliméternyi változásai az eddigi mozdulatlanságot követően igazi sprintnek hatnak és gyanítom, már nem is magát nézi, hanem engem mustrál a „visszapillantóból”. Finoman, láthatatlanul reagál az aula minden rezzenésére, holott a legtöbben tartják a tisztes három méter távolságot. Nem intenzívebb, mint egy szobanövény, de ahogy kellő türelemmel észre tudom venni annak láthatatlan légzését, terebélyesedését, úgy már-már azt is látom, ahogy a várakozás tíz perce alatt egyre nő Kovács Kata körme, haja. Nem harsány, de színtiszta „itt és most” produkció.

Boka kifacsarodás, lágyékba találó rúdugró bot, „kicsi a rakás” a szertorna versenyen – sérülés- és bakiparádé videómontázs az est első előadásának, a Polskának a nyitánya. A nézőtéren fojtott nevetés – jól esne a hahota, de ha egy rokont látnánk hasonló helyzetekben, mégis a sírás, jajveszékelés kerülgetne. Agata Maszkiewicz tényleg megalapozta előadása ígért gócpontját, az „empátiát és szimpátiát”.  Ezt követően ő maga zuhan a színre lengyel válogatotti futómezben. Hosszú percekig tartja kifacsart pózait, melyek az előző vetítés rokonai: célfotók helyetti lassított visszajátszások az egyes zuhanásokról, bulvár csemege. Vad kontrasztként aztán felpattan, és obszcén vicceket mesél leszbikus vámpírnőkről, kocsmai balerinákról, az elefántok szexuális szokásairól. Arcát negyed óra után most látni először; a szende, mosolygós image, törékeny alkat csupán szemfényvesztés. Tárháza ezzel nem teljes: fogkrém-reklám mosollyal néptáncol, illetve egy újabb vetítés révén az új varsói stadion előtt sportkommentátorként karaokézik (bűn hamisan). A finálé? Húszpercnyi tömör fenékrázás a Rolling Stones ritmusaira. Négykézláb dobálja magát; egy ízben kukac és pornósztár. A Polska korpusza bár erősen széttartó, a különféle elemek, jelenetek végig megkövült projekcióink ellen ágáltak: a lengyel egyenlő mazurka, a véknya nő egyenlő ártatlanság? Összességében Maszkiewicz megelőlegezi azon – egész estére vonatkozó véleményemet –, milyen fegyelmezett és élénk előadók a lengyelek, ugyanakkor a táncformák helyett az interdiszciplinaritásra voksolnak.

Małgorzata Haduch: Zona Segura

A Zona Segura első percei sárga vészfényben úsznak, a termet dolby surround sóhajtozás telíti. Małgorzata Haduch szilaj neonfényben tűnik elő a színpad előterében, rövid fekete táncos uniformisban – se a világítás, se a jelmez nem takargatja: nem a mesei nádszálkisasszony áll előttünk. Hosszan csak kontrakció-release tudományát fitogtatja, közben szemlézi a közönséget, tetszik-e nekik a húsrengető szóló. Egyesével izolálja tagjait; rohamszerű képet ad, ahogy minden sejtjét külön megtáncoltatja. Az egyszerűségében megterhelő mutatvány testéről lehánt minden jelölőséget (elhízásét, nőét, emberét), csupasz matériaként izeg-mozog előttünk, nyaktól lefelé optikai csalódás számonkérő tekintetéhez képest. Lecsapják a fényeket. Małgorzata a sötétben dobog, puffan, ütközik, majd önfeledten nevet, virnyákol. Egy önfeledt, szabad ember hangjátéka – egészen a kínos villanykapcsolásig. Szúrja a szemünket a hirtelen volfrám, a mostanra meztelen, leleplezett hölgy rémülete. Sokáig meredünk egymásra, ki van jobban megilletődve – magánterületébe gázoltunk. Lefekszik, merev, mint akit kifeszítettek egy műtőasztalra. De nem bántja senki, nincs is mit elnézni neki, így az újonnani mélynarancs fényben úszva megint táncolni kezd. Harmonikusan, kígyózva tekereg, majd lassan kihátrál a színpadról, mint egy vadnyugati hős a gegen-naplementében. Ezen második mű se koreográfiai leleményességével épül emlékezetünkbe, hanem őszintesége által. Małgorzata intim szólójában többet mutatott magából, mint néha két „jóbarát” húsz év alatt tud egymásnak.

Delia

Az estet záró darabnak, a Deliának már korántsem tudok ilyen simogató szavakat szánni. Anna Steller és Jacek Krawczyk duettje egy Merce Cunningham és Delia Derbyshire-hommage. Steril, balett alapú lépéskombinációk, pengeél karok, sikolyba áthajló varrógép, kihangosított óramű és pattogó labdahangok aláfestésül. A táncosokon bohó lánykás szabású fekete szatén ruha és pingvinbe, pincérbe oltott kung-fu együttes. Sziluettjük délceg sakkfigurák képzetét adja, de repetitív mozgássoraik, geometrikus irányváltásaik nem bírtak el ötven percet. Az előadók lankadatlan jelenléte hiábavalónak bizonyult a produkció múzeumi relikviaszerűsége mellett. Ezen, várva várt, „legtáncosabb” mű előtt – nem nívóban, inkább hasznosságában – mérföldekkel elsüvített a feljebb említett kettő-három, sőt még Ladjánszki Márta Artista-tervezte öltözéke is.