…úgy egyáltalán

Goda Gábor írásaiból

Az Ellenfény legelső, 1996 őszén megjelent száma Goda Gábor írásaiból közölt szemelvényeket. Ezek a gondolatokat közelebb visznek a ma is töretlenül alkotó művész világához.

Goda Gábor

 

 

A színház a pillanat művészete, mert hogy élő. Az én színházam eredete a rituálékban rejlik. A színház, a rítus nem hoz létre semmit, csak lehetőséget teremt, hogy kapcsolat létesüljön egymással és a szellemiekkel.

A közös táncban és éneklésben semmi maradandót nem alkotnak. Nem ez a cél. Csupán ünnep, ahol egy szellemi szférába jutva egy pillanatra közösséget alkotnak és ahol, a gondolatok és érzések megnyitása által a szellemség fellángolhat és szabadon áramolhat közöttük.

A színháznak ezért nem szabad, hogy célja legyen. A drámaírásnak éppen ezért nincs semmi köze a színházhoz. Külön kell választani a színház valódi eredetét, s azt, amikor elkezdenek drámát írni. Ettől kezdve ugyanis nem egy közös félelemből, hitből születik az ünnep, hanem mesterségesen: valaki, valamilyen célból, világszemlélettel manipulálja az embereket. Hogy egy politikai szónoklatot mi választ el a színháztól, nem tudom.

A civilizáció térhódításával egye nagyobb jelentőséget nyer a tudatosságra való törekvés. Az ember mindent analizál, értelmez, megismerésre tör. Egyre kevesebb köze van az érzelmekhez, a metafizikához. És egyre több köze van a kényelemhez, a szellemi lustasághoz, 5 hogy ezeket elérje, ebben zseniális: a mai színház is egy ilyen trükk. Struktúrája lett, iparszerűvé vált, szellemileg nincs igaz kapcsolat az alkotók- színész, rendező, díszlettervező, jelmeztervező- stb. között. Kapcsolatuk fogalmakkal vannak, információkkal, utasításokkal, amelyek fogalmi szinten jelennek meg, de nem élik meg őket.

A színház nem művészet. Maximum egy épület. Az előadás pedig produktum. Jóllehet, művészek közös produktuma. A színész lehet művészi, ha tényleg az. A rendező is lehet az, ha az.

Az egész együtt ma nem az.

Az én színházam élő és mulandó. Egyszeri alkalom. Ha valami történik, annak ott és akkor kell történnie. Nem később, otthon vagy a kocsmában. A színházban nem a művészek a fontosak, hanem az emberek; nézők és előadók.

Ez együttlevés egy különös módja, mely semmiféle műtárgyat nem hoz létre. A mai színházban mi történik: sietve lefotózzák, filmre veszik és a színész arról álmodik, hogy nem nyom nélkül hal meg. Csakhogy a színház légyegénél fogva nyomtalan. Pillanatnyi és múlandó. Egy nagy közös lélegzet és vége. Ha művészek félelmükben odapiszkítanak, hogy nyom maradjon, a találkozás felületes lesz. Szórakozás, siker. Ez pedig már csak szakma. Megtanulható fogásokkal, eszközökkel. Geometrikus, tárgyi, informatív, steril. Ez nem színház.

Az egykori ünnepi színház szentimentális igénynek tűnik. Nincs, aki csinálja, nincs, aki nézze. Már nem tudjuk. Elfelejtettük. (1989)

 

 

Jelenség

 

 

Jelenségek és állapotok vannak. Ez a minőség. A folyamatok később állnak össze. Ha a helyzetek, jelenségek és a szavak saját belső, költői törvényei szerint követik vagy fedik egymást: a történet kialakul. A jelenség: az élhető világban megmutatkozó pillanatnyi, de mégis mozgásban levő látomás. A „jelen”-ség nem csak a megmutatkozás, hanem a megpillantás jelen-idejét is feltételezi.

A „jelenség” „jelen”je: a megmutatkozás- megpillantás egyidejűsége és interakciója. Ennek helyszíne most a színház. „Jelenség”-gé pedig akkor válik, ha e találkozás oly intenzív, hogy a pillanat belső idejét szétrobbantja. Ekkor vezet a jelenség a valósághoz. A jelenségek nem magyarázhatóak, csupán megidézhetőek. Ahogy a Grál sem megtalálható, de megidézhető, s ahogy a szerelem, a barátság, s a halál se nem megtalálható, se nem magyarázható, csupán megidézhető. Így aztán minden szereplőt, minden helyzetet, minden szót idézőjelben kell érteni.

Aki megidéz, szubjektív marad, s mégis rálát önnön teremtményére, melyet, ha színész, önmagában teremt meg. De ha rálátása megszűnik, humortalansága által válik nevetségessé. (1994)

 

Alkotás, néző, Isten

 

 

Az alkotás isteni privilégium.

Amikor általában azt hisszük, hogy alkotunk, egyszerűen csak élünk. Alkotás és műalkotás között különbség van. A műalkotás (művészet) létrehozásának oka nem más, mint isteni természetünk utáni vágyakozás. Célja nincs. Iránya van. Mi így imádkozunk.

Az alkotás csak akkor műalkotás (művészet), ha az alkotó műtárgyon keresztül kapcsolatba kerül a nézővel, és ők így együtt az univerzummal. Ez a viszony teremti meg a műalkotást. A műalkotás nem egy tárgy, nem hang, nem kép. A műalkotás egy emberi fogalom, mely a fenti viszonyra utal. Az emberi fogalmaknak emberi viszonyok közt van jelentésük. A nem megfogalmazott létezések nem ember léptékűek. Az embernek nincs róla fogalma.

A csukott könyv: sűrített energia, palackba zárt dzsinn. A könyv olvasatlanul, a zene hallgatatlanul, a szobor nézetlenül még nem műalkotás. Ekkor még olyan állapotban van, mint egy csillag, amit senki sem lát. Fényes, de nem világít meg senkit. Olvasáskor az elrejtett energia átárad az emberbe, ahogy a reggeli nap beteríti a földeket és behatol az emberi szembe. Az alkotó műve beteljesíti sorsát, hivatását.

Az alkotás folyamata nem célozza a nézőt, hanem igényli. Nem a nézőnek szól és semmiképpen nem a nézőt kívánja szórakoztatni. A nézővel együtt modellezi az univerzumot, vagyis a világ emberi értelmezésének megfelelően teremti meg a világegyetem mikrokozmoszát.

Ne tekintsük a nézőt gyerekeknek, akiket tanítgatni vagy szórakoztatni kell. Nem a kedvüket kell lesnünk, hanem megosztani velük értékes gondolatainkat. Vegyük komolyan a nézőt, ezért nem szolgáljuk ki igényeit és elvárásait. Tekintsük őket egyenként is embereknek, s nem pedig tömegnek. Mindenkinek nem tehetünk a kedvére úgysem, csak ha a könnyed és felületes tömegízlést követjük. Higgyünk abban, hogy amit gondolunk, amit érzünk, az van olyan erőteljes és ihletett, hogy magával ragadja az egyes embert. Ahogy mi is próbáljuk megfejteni a világot és benne saját helyünket, ugyanezt teszik ők is. Felfedezéseinket meg kell osztanunk. Így kerülünk egyre közelebb a végtelen kiterjedésű igazsághoz.

Ha öt embernél több egy irányba megy: én félni kezdek.

Ha az egész nézőtér nevet az éppoly gyanús, mint amikor mindenki egy irányba megy. (tömeg, felszín, hatalom: ezek a fogalmak jutnak ilyenkor eszembe.- Ne felejtsük el: az emberek egyenként mind azt kiabálták: Jézus, Jézus. A tömeg azonban Barabást üvöltött-) (1996)

 

 

Megjegyzések a Homok asszonya című előadásból

 

 

…Mikor a csupasz ajtót a színpadra helyeztem, a közönségtől kapott visszajelzésekből kiderült, hogy gondolkodó képzeletük azonnal falat is alkotott az ajtó mellé. Vagyis úgy gondolták, hogy a különálló tereket nem lehet át lépni máshol, csakis az ajtón át. Természetesen nagy zavart éreztek, mikor a színész nem az ajtót használta, hanem elment mellette. Meglepő, hogy néhány néző esetében ez nem okozott zavart. Az ajtó önmaga misztikus szimbólumértékkel rendelkezik, amely befészkelte már magát a tudatalattinkba. Itt nincs szükség falakra. Ajtó és fal a reális világban tartoznak össze feltétlenül.

Kulcs, ajtó, fal. Egymással összefüggő dolgok, de külön- külön önálló szimbólumértékük van. Kulcs például nemcsak az ajtót nyitja, de sokkal inkább magát a megoldást jelenti.

Az ajtó nem elzár, és nem megnyit. az ajtó magát az átlépés lehetőségét biztosítja. Átlépni egy másik térbe, világba, vagy jelen esetben egy másik személybe. Maga a megértés, vagyis a másik személy elfogadása nem lehetséges anélkül, hogy ne lépnénk át az egymást elválasztó falon ütött résen- ajtón. Ilyen értelemben. Az ajtó magának az elfogadásnak a szimbóluma.

Az ajtó és alagút hasonló reális (racionális) funkcióval rendelkezik. Fal vagy hegy elválaszt két teret, amit az ajtó vagy alagút átjárhatóvá tesz. Míg az alagúton való áthaladáshoz idő kell, azaz maga az áthaladás ideje számottevő, s így megélhető, saját élménnyel bír, az ajtón való átlépés pillanatok alatt történik. Legtöbbször fel sem fogjuk, míg „benne” vagyunk.

Olyan mint a „jelen hártyája” múlt és jövő között, vagy a küszöb tudatos és tudattalan között. (1994)

 

 

A szétporladás elve

 

 

A teljesen szétesett világ újra egységesnek tekinthető. Ami folyékony rendezetlenül szétáramlik. Ami folyékony az egységes. A tenger milliárdnyi cseppből áll, de a tenger egy. Ami szilárd, de elemeire bomlik rokon a folyékonnyal. Ilyen a sivatag.

A széteső civilizált világ, addig-addig aprózódik, hullik darabjaira, míg újra egynek jelentkezik. Egy szikla kettéhasad. Két szikla. A két szikla összeütődik: négy kisebb szikla. Egy gömbölyded, egy éles, egy sima és egy karcos. Összeütődnek, sok darabra törnek. A szivárvány színeire bomlanak. Sok színes kő. Összeütődnek. A szélhez dörgölőznek. Tovább töredeznek. Aprózódnak. Morzsolódnak. Minden kő másmilyen. Már nagyon kicsik a kövek. A levegőben egy porfelleg kering. Egy felleg. Egységes egy újra. Ilyen volt az ember, ilyen lesz az ember. Szellem-lélek felleg. (1996)

 

 

Feljegyzés a társaknak

 

 

Néha számvetést készítek az életemről. Mit csinálok. Hogyan csináltam, amit csináltam. Egyetértek-e önmagammal. Gondolkodásom, személyiségem hogyan változott. Tisztábban látok-e tapasztalataim szaporodásával, vagy a káosz nőtt bennem. Kapcsolataim, cselekedeteim, életmódom igazolja-e, alátámasztja-e azt, amit gondolok, amit helyesnek látok. Vagy csupán álmaim, ideáim után futok, alaposan lemaradva mögöttük.

Minden előadás, amit készítek, egy ilyen számvetés eredménye. Minden előadás egy viszonylagosan állandósult vélemény és reflexió a világ egy szeletéről (melyet személyiségem jelen állapotában felfogni képes.) kísérlet a személyes és az egyetemleges problémák összefüggéseinek feltárására, mely köztem és a világ között felgyülemlő feszültségből és harmóniából táplálkozik.

Amikor alkotok, kijelentést teszek vagy véleményt mondok. Ugyanakkor önmagamról is informálok, így látom én vagy így látjuk mi. Minden ember saját művének gyermeke. Attól érzem, hogy élek, hogy alkotok. Olyan vagyok, amilyet alkotok. Sötétet, szépet, egyszerűt, mélyet, mocskosat, keserűt vagy derűset.

Ismeritek az előadásaim egy részét, láttok, hallotok engem nap, mint nap. Ez önmagában elegendő információ ahhoz, hogy a következő munkát együtt csináljuk vagy sem. (1990)

 

08. 08. 7. | Nyomtatás |