Porhintések

Min Tanaka / Inspiráció

Min Tanaka vendégfellépése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy „min tanakodjunk" az Inspiráció pályázat fiatal koreográfusainak műveivel kapcsolatban. Azt általában elvárjuk, hogy egy fiatal művész legyen érzékeny a szimbólumok iránt. Eközben tudjuk, hogy kezdetben minden alkotó kora nagy példaképeinek hatása alatt áll.

Imre Zoltán

Kérdés azonban, egy művész mennyire engedheti meg a korszellem sugallta, már klisékké egyszerűsödött színpadi fogásokat. Bár az is igaz, mindenkinek nehéz kivonnia magát a nagy egyéniségek hatása alól. Így volt ez már az én koreográfusi indulásomkor is, a hatvanas években, amikor egy egész koreográfus nemzedék utánozta- sokszor anélkül, hogy tudatosan másolni vagy plagizálni akarta volna- Hans van Manen puritanizmusát, sallangmentes, végletekig lefinomított stílusát. Az azóta eltelt évtizedekben nagy hatással volt az európai és amerikai avantgárdra a japán buto stílus és általában a távol-keleti művészet. Ma már persze nehéz meg­állapítani, hogy melyik kultúra hatott először, Amerika Japánra vagy fordítva. Hatások és visszahatások. Állandó körforgás volt ez az elmúlt évtizedekben. Már 1970-ben láttam a színpadon porból épített kupacokat New York-ban. Természetesen Min Tanaka fehér por-ágyásai nem dönthetik el művészetének erejét és lényegét. Ezek csak tartozékok, keretet és hangulatot teremtenek egy olyan testmozgáshoz és filozófiához, amelynél nem a rekvizitumok a fontosak. A por sok mindent jelenthet: az Idő porát; az Ember porból lettél, porrá válsz létezés dilemmáját; magát a Földet, amelyen élünk; a humuszt, amelyből az élet sarjad és majd sírunkat is beborítja. A láva a pusztulás pora, amely maga alá temethet kultúrákat, s egyben a legjobb termőfölddé válhat. A termékenység pedig a jövő záloga. Az elmúlás összefügg az újjászületéssel. Mindez benne lenne Tanaka szólójában, még akkor is, ha nem vennénk észre a színpadon elterülő por-ágyásokat. Az a folyamat, ahogyan az ő teste elindul és az őskor embereként kiemelkedik a földből, a fejlődés leg­alacsonyabb fokáról, befordult lábakkal és kezekkel - egyszerre látomásszerű és filozofikus megmutatása az emberiség útjának a világban.

E hosszá út első állomása a tapogatózás a sötétségben, egy még nem kész fizikai testben. A fizikaivá vélni vágyó szellemtest az áldásos fényre vér, hogy tovább juthasson az élet mesgyéjén. „Kezdetben vala az ige" - ötlik eszembe, amikor Tanaka első mozdulatait érzékelem. Fejlődéstörténetet látok, és a legmélyebb misztikus közvetítést a világ és az élet keletkezéséről. Vízionárius visszapillantást egy olyan állapotba, ahová az emberi emlékezet nem érhet vissza, ahová nincs tudományos út, ahová nem vezet ösvény, csak a lélek atlantiszi emlékezete, amely ott lappang a kozmikus tengerek mélyén.

Tanaka táncában örök dokumentum­darabként sejlenek fel a haláltusa görcsös pózaiba merevedett pompeji embertestek, melyeket a forró hamu őrzött meg számunkra. Úgy tűnik, innen nincs tovább élet. Ám mozdul a halál-szobor, és a test lassan egy újabb létezés felé gördül.

A halál és nem-létezés mozdulat- mozaikjain túl olyan dimenziók sejlenek fel, ahova érdemes lesz megérkezni. A befelé fordulásból - csontokat átalakító ősenergiával - lassan megszületik a kinyílás, a kitárulkozás, amely e kinyilatkoztatás misztériumáig juthat el. Meg kellett mártózni a láva porába, hogy azt humusszá transzmutálva elindulhasson egy új életforma rituáléja.

Ahogy Tanaka aranyra festett testével és szextelenített, gyolcsba tekert péniszével megmártózik a fehér porban, tudjuk, az ember fejlődéstörténetében fontos mozzanat történt – ez már Apolló visszapillantása az elhagyott dionüszoszi világra. A test megnyílik, Tanaka elindul a fény felé, s ez a vándorút a színpadon át az ablakig, évmilliók sziszifuszi törekvéseivel bíró emberi erőlködés, ami a megtisztulás, a megváltás reményévé vélik.

A magyar tánc világában a buto hatása Bozsik Yvette munkáiban a legszembeszökőbb, a koreográfusnő megértette a távol-keleti üzenet lényeget. Csodálatos mandarinjában például hatásos és helyénvaló a Lány hasára erősített baba testéből kiömlő homok, ami behinti a vudu-mandarin reszkető, vajúdó testét. Ez a termékenységszimbólum akár Tanaka műhelyéből is érkezhetett volna. Péntek Kata legelső koreográfiájában is megjelenik a por, mint az idő jelképe.

Az Inspiráció esteken látott néhány koreográfiában azonban Tanakával ellentétben az alkotók nem jutnak el az ezoterikus jelentésekig, amikor a port vagy a homokot használják. A Quodlibet trió Diaboló koreográfiája a tavalyi szenzációs Bolero után csalódást okozott. A tehetséges férfi páros (Halász G. Péter és Fosztó András) közé diagonálisan húzódó, teret elválasztó porkerítést hintett H.G.P. Azt gondoltam, mindez jelentést kap majd, de kiderült, hogy ez a választóvonal nem kölcsönöz mágikus erőt a darabnak, mert az effektus használata egyáltalán nem volt konzekvens. Így sajnos csak közhely maradt, nem épült bele a darabba, sőt, attól mintegy elválva, görcsös mondandó­keresésre kényszerítette a nézőt.

A Phobos együttes Kör című koreográfiájában is egy fehér por-sírt látunk. Kár, hogy az egyébként Nagy Zoltántól megszokott izgalmas koreog­ráfiát kissé pontatlanul előadó táncosok véletlenül beletapostak, és elmaszatolták a darab számára rendkívül fontos díszletelemet, amelybe a mű végén az egyik szereplő arccal belezuhan. Itt kezd működni a por-sír ötlet, bár a koreográfia menetében nem érzékelhető semmi, ami az elmúlásra utalna. A tánc csak folyik a maga szép útján Sosztakovics ragyogó zenéjére. Minden muzikális és tehetséges, de a kivitelezés középszerű, az arcok kifejezéstelenek. Szívesen látnék egyszer egy ilyen koreográfiát elsőrangú táncosokkal, még akkor is, ha a Phobos együttes próbálkozása minden tiszteletet megérdemel.

Ugyan Mészöly Andrea és Gold Bea Kutak című művében nem volt se por, se homok, a lepusztult világot ábrázoló, szétzúzott lavórokból konstruált, szürreális teret varázsló színpadkép nagy hatást tett rám. A két lenyűgöző becketti figura a lavórrészecskék formáihoz idomulva alakítja ki egyénire stilizált mozgásvilágát, mintha csak azt akarná kifejezni, hogy elszakíthatatlanok vagyunk fizikai világunktól, gépekké, sokszor beteg gépekké tesz bennünket az a formavilág, amelyben élni kényszerülünk. E lepusztult világ elleni megszabadulás vágyától áthatott viaskodás ad értelmet e mozgássorozatnak.

A legszebb a darab vége: a lavór­talpakon a lassú vonulás, amely már az átlényegített anyagi világ felé tart, s reményt, szent fényt ad ennek a befejezésnek, hasonlóan Tanaka lassú vándorlásához az átlényegült térben.

Juhos István Fratres című tánckölteménye tiszta fényből épül. De nem csupán azért, mert világítási effektusai ragyogóak, hanem mert magából a koreográfiából árad a belső, telki sugárzás. Amikor a hazai táncélet hemzseg a balga blöfföktől, és az ország álmessiásokat díjaz és ünnepel, akkor ez a bibliai fogantatású mű igazi csodaként ünnepelhető. A Fratres minden hamis szentimentalizmustól mentes világában Ádám és Éva mágikus térbe sűrített története jelenik meg, a kiűzetés örök megismétlődése, az ősfényből kitaszíttatás tragikus misztériuma. E fény­mozaikokra osztódó, töredékekből összeálló táncköltemény a zseniális alkotói pillanat és a perfekt előadásmód különleges találkozása. Az Ó és Újtestamentum felidézése - Panja Fladerer és Juhos István alázattal teli előadásában - egyfajta vallásos áhítatot árasztó szertartás. Amikor a kereszteket vető két táncos lassan eltűnik a szemünk elől, érezzük és megértjük, hogy a kitaszítottságból, a sötétségből csak a messianizmus vezethet újra a fény felé. Megszületik a legősibb, a legtisztább keresztényi gondolat, a világ megváltásának lehetősége.

Az utak a sötétségből a fénybe, vagy vissza a vákumszerű nemlétbe, végül a megszabadulás ösvényének reménye -ezen a ponton találkozik Juhos és Tanaka, Kelet és Nyugat lelke, amint ott lebeg a sötétség színén...

Az Inspiráció koreográfusai közül mások is értek el érdekes eredményeket. Nemes Zsófia „nagybőgő" szólója például ragyogó volt a Zsóveré együttes Nos című darabjában; a tüneményes színházi sármmal megáldott Sárvári János az Art Kontakt Mozgásszínház Álmok című, művének alkotó-táncosaként tűnt ki; Kulcsár Enikő egy-egy virtuózabb szólója emlékezetes a Júlia és Júlia című koreográfiában; Horgas Ádám kiemelkedő alakítással lepett meg a versenyen kívül bemutatott Aguna című darabban, Juhász Katalin bizarr hangulatú koreográfiájában.

Megannyi reményteljes villanás egy olyan világ felé, amelyben a legszentebb törvény uralkodik, a megtisztult ember szeretete.

 

08. 08. 7. | Nyomtatás |