Hol a híd?

Csodaszarvas – Honvéd Táncszínház

Egy csapzott fiatalember veri kerek, fehér dobját. Novák Péter zaklatott mozdulatai, artiklálatlanná torzuló hangjai a sámánrévülés extázisát imitálják. "Egyetlen szem legyek, látó lélek legyek, jövőt látó legyek!" - kiabálja ziháltan, fuldokló lélegzetvételek közepette. Aztán összecsuklik. "Sámántársai" - saját dobjaikat borítva rá - "betemetik" őt. Eközben a háttérben álló magasított színpadon - furcsa kontrasztként - méltóságos mozdulatokkal emeli a magasba kezét három táltos (Csurka László, Szélyes Imre, Ferenczy Csongor). Nyugodt artikulációval, érzelemdús pátosszal az égiekhez fohászkodnak. Középen mozdulatlanul áll hét szép szál legény, oldalt dologtalanul szemlélődik egy egész tánckar. Pedig ők jelképezik azt a közösséget amelynek épp most zajló szertartása során beavatott válik a hét fiú, a szibériai Földanya (Császár Angéla) szerelmetes gyermekei. Megidéződik jövőjük, a magyar nép jövendő hányattatása. De erről először csak a három fent álló táltos emelkedett hangú meséje tudósít: "Naplemente földjén, / ahol Felső-Ég Apánk / aranymadár-háló szemét / minden este lehunyja, / áll a virágzó világfa. / Ott van a virágzó világfa világa. / Ennek a földnek vér az ára, / könny, gyötrelem az ára, / gyilkos gyűrkőzés az ára, / örök gyötretés az ára." Ezt a csakis a szavak szintjén megteremtett megejtő-kétségbeejtő víziót az előtérben vergődő sámán lihegése, nyögdécselése ellenpontozza: "Odajuttok-e? Kibírjátok-e? - kiáltja a hét fiú felé. Aztán megszólal egy lüktető zene (olyan mintha valódi népzenét hallanánk), és táncba kezd a hét legény. Mozdulataikat lassan követik a többiek, majd - az eredeti megtartó közösség, a végzetesen elvesztett természeti gyökerek jelképeként - megakadályozni igyekeznek a hét fiú útnak indulását. (Azaz visszahúzni próbálják, önálló táncukban gátolják a lánctáncból kiszakadni igyekvő fiúkat.) A későbbi küzdelmeket egy botoló jelképezi. (A hét fiú a hősöket, a kar az ellenfeleket alakítja.) Rossa László népi ihletettségű zenéje ekkor elektronikus hangszerelésben, a könnyűzenéből ismerős akkordmenetekkel szólal meg.
Vazsó Vera

Ez az egyetlen (az előadásban központi szerepet játszó) részlet is érzékelteti, hogy hányféle művészi formát, színházi kifejezésmódot igyekszik összeegyeztetni a Novák Ferenc rendezte Csodaszarvas. De a fenti leírásból talán az is kiderül, hogy mennyire tisztázatlan az a színpadi helyzet, az a színházi nyelv, ahogy a színpadon lévők egymással (és a közönségükkel) kapcsolatba kerülnek, kommunikálnak.

Nem szertartásjátékot látunk (bár a szegedi bemutató alcíme ezt ígérte), mert nem teremtődik meg az a közeg, amelyben egy alkalmilag létrejött közösség tagjaiként, egy rekonstruált vagy újraalkotott kollektív világkép koordinátái mentén profán valóságunkból átléphetnénk a szakralitások világába. Nem színpadi "táncoratóriumot" látunk (bár a milecentenáriumi ünnepségen így konferálták be a műsort), hisz az előadás ennél nagyobb igénnyel lép fel: a tánc szituációba kerül, a szöveganyag drámai élmények kifejezésére készül. De a tematikai keretből, a vázlatosan felvázolt, szimbolikus értelmű folyamatokból nem adódnak drámai helyzetek. tételes epikát illusztrálnak s nem dilemmákat jelenítenek meg a történések. A feszültség csak a gondolat (a kifejezni kívánt történelmi élmény) s nem a színpadi helyzetek szintjén születik meg. Talán azért is támad ez az érzésünk, mert nem épül híd a felhasznált alkotóelemek között. Legfeljebb csak kiegészítik egymást, de nem szervülnek egymáshoz. Szöveges és táncbetétek váltakoznak, hol az egyik, hol a másik lendíti tovább az előadást. De mindig zökkenőt érzünk, amikor műfajt vált a produkció.

Az ősi magyar mítoszok felidézése a titokfejtést lehetőségét ígéri: tudjunk meg többet magunkról, őseinkről, kolletkív tudatalattinkról, elbizonytalanodott, egyre mélyebben fenyegetett nemzeti identitásunkról, múltak homályába veszett származásunkról. Ha ezeket a régi történeteket meséljük újra, mindig azt kérdezzük, kik is vagyunk mi, magyarok.

A Csodaszarvas azonban nem titokfejtés csak tisztelgés. Ünnepi reprezentáció. Ősi legendák, mitikus képzetek összehordott, új egésszé össze nem állított, csillogó kulturális cserébdarabjainak közszemlére tétele. Úgy tűnik, járhatatlan az az út, amire az alkotók léptek. Lehet, hogy a megidézett művészi formákból nem építhető híd jelenünk és őstörténetünk között. A néptáncoknak kétségtelen dinamikája, drámai ereje van (ezt ez a kevés koreográfusi invenciót tartalmazó előadás is bizonyítja), de ez a táncnyelv inkább a parasztközösség életformájának belső titkait kódolja művészi formává és nem a régmúlt üzeneteit rögzíti. A Kalevala alliteráló beszédmódját, a szibériai medveénekek, obi-ugor teremtéstörténetek képi formáit idéző Bella István-versek stilisztikai játékként talán érdekesek, de nem segítenek a legendák megértésében. (Ráadásul terjengősek, színpadidegenek is. Zengzetesen szavalni lehet őket, de képtelenség színpadi szituációkat kreálni a segítségükkel. Rossa László popzenével életre injekciózott népzenéje sem visz közelebb minket zenei gyökereinkhez. Titok marad, hogy mi lehetett az alkotók szándéka a Csodaszarvas történet felidézésével - azon túl, hogy tisztelegni kívántak a millecentenárium előtt. Talán kevésbé ünnepi alkalmakra kell várnunk, hogy valamit valóban megérthessünk a múltunkból.
08. 08. 7. | Nyomtatás |