Beszelni vagy tancolni

Beszélgetés Zarnóczai Gizellával

Az Ellenfény hetedik, 1998/2. száma a Mesterek és tanítványok címet viseli. Beszélgetést közlünk benne Székely Gáborral és Novák Eszterrel, több interjú vizsgálja  Imre Zoltán szegedi műhelyét, szó esik két induló társulatól, a Bárka színházról és a Krétakörről, valamint bemutatjuk a Kerekasztal Színházi Nevelési Központot. A gazdag anyagból a Zarnóczai Gizellával készített beszélgetést emeljük ki.

 

Halász Tamás

Zarnóczai Gizella táncművészeti tanulmányai befejeztével 1973-ban az Eck Imre és Tóth Sándor vezette Pécsi Baletthez szerződött, ahol vezető táncosként tizenhárom évet töltött el. 1985-től hét hónapig a Győri Balettnél dolgozott. 1986-87-ben a Rock Színházban játszott. 1987-ben a szerveződő Szegedi Baletthez szerződött, alapító tagként azóta is itt lép föl. Megkapta az Év Táncosa, majd a Harangozó Gyula-díjat. 1996-ban debütált prózai színészként Gaál Erzsi Bernarda Alba-rendezésében. Zsótér Sándor három szegedi rendezésében (Sasfiók, III. Richárd megkoronázása, Az ügynök halála) is játszik. 1998-ban Bozsik Yvette társulatával dolgozik és turnézik.

- A hazai modern tánc három, rendkívüli jelentőségű alakjának társulatát jártad meg, ami már önmagában is ritka dolog. Hogyan indultál el ezen a hatásokban gazdag pályán?

-A Balett Intézet után rögtön a Pécsi Baletthez szerződtem egy konkrét élmény hatására: megnéztem Eck Imrének, a társulat vezetőjének Pókháló című darabját, ami akkor rendkívül modern előadásnak számított. A Pókháló borzasztóan tetszett, és azonnal megéreztem, hogy nekem valami ilyesmit kéne csinálnom. Miután Magyarországon akkor tényleg nem létezett más, modern műhely, nekem természetesen nagyon meghatározóak voltak az itt eltöltött évek: ekkor még nem lehetett újszerű dolgokat látni, hiszen nem volt könnyű külföldre jutni, videotechnika pedig nem létezett. Összesen tizenhárom évet töltöttem az együttesnél.

- Mi volt az, ami Téged tizenhárom évig Ecknél tartott?

- Neki akkor nem volt érdemi alternatívája, így nem is tudtam mihez viszonyítani. Imre rendkívüli egyéniség volt, alkotóként hatalmas erő sugárzott belőle. A hatása alól senki sem vonhatta ki magát. Nem mondhatnám, hogy mindig és mindenki tudta, hogy pontosan mit akar, nem volt könnyű követni ezt a hitvilágot, mitológiát, történelmet, képzőművészetet ilyen alaposan ismerő embert, de hitét, elszántságát, megszerzett tudását és veleszületett tehetségét mindannyian tiszteltük. Alapvetően azért, mert végtelenül hiteles volt, és hitt abban, amit csinál.

- Milyen közösséget épített maga köré Eck Imre?

- Pécsre már másodgenerációsként kerültem: az induló társulatnak a hitelességében, az őszinteségében van hatalmas ereje, én erről lemaradtam. Bretus Mária, Uhrik Dóra, Csikó Ferenc, Tóth Sándor, Stimácz Gabriella, Handel Edit és a többiek jelentették az első vonalat: mellettük kellett bizonyítanom.

- Aztán következett Győr. Mit tudott Markó, amit Eck nem?

- Egy más, új táncszemléletet hozott be az országba, amit nem tudtam nem kipróbálni. Nagy merészség volt elmenni hozzá. Enélkül most egy nyugdíjba készülő táncosnő lehetnék Pécsett, így pedig alkalmam nyílt jól körülnézni.

- A Rock Színházhoz hogyan kerültél?

- Győr után nem volt munkám. Krámer György ekkoriban készítette a Jézus Krisztus Szupersztárt Szikora János rendező oldalán. Felhívtam Gyurit, hogy megkérdezzem, tudna-e engem használni ebben a darabban. Statisztaként bekerültem. Ezután viszont megkérdezték, van-e kedvem balettmesterként maradni úgy, hogy emellett beállok egy-egy produkcióba is. Ehhez nagy kedvem volt, így maradtam. Rengeteg tehetséges emberrel dolgozhattam együtt: Bardóczy Attilával, Nagy Anikóval, Vikidál Gyulával, Sasvári Sándorral.

- Aztán egyszercsak jött Szeged.

- 1986-ban nyitották meg az újjáépített Nagyszínházat. Erre nagyszabású gálaműsort csináltak, amire Imre Zoli készített egy koreográfiát, és ebbe hívott meg. Eleinte még ingáztam, mert ő akkor éppen csak elkezdte a következő évad nyitódarabjának, a Démonnak színpadra állítását. Erre Bokor Rolanddal, a vezetőtársával operaházi táncosokat is meghívtak: Metzger Mártát, Szakály Györgyöt, Pártay Lillát és Lovas Pált Pécsről. Hozzájuk érkezett az akkor végzős néptáncos évfolyam: Fekete Hédi, Péntek Kata, Juronics Tamás és sokan mások.

- Mi vonzotta Szegedre ezt a rendkívül sokféle táncost?

- Nagyszerű volt találkozni egy Nyugatot megjárt, teljesen új dolgokkal hazaérkezett emberrel. Én személy szerint tudtam, hogy még szeretnék táncolni, és Zolit kizárólag névről, hírből ismertem. A Rambert, a Tanzforum elég volt referenciának és vonzerőnek.

- Végre sikerült az első érába érkezned...

- Igen, és ez nagyon jó érzéssel töltött el: ott voltak a nagyon fiatalok a hatalmas hitükkel, Zoli a mélységes hitével és szeretetével, nyitottságával: nagyon szorítottunk, hogy sikerüljön együtt maradni. Zoli kisugárzása lenyűgöző volt koreográfusként, emberként egyaránt. Izgalmas, művelt, szórakoztató, jó humorú erős embert ismertünk meg a személyében. Nagyon nagy érdeme volt, hogy meghívott általa ismert nagy koreográfusokat és táncosokat, Hawkinst, Galvant, Uotinent, aztán a hazaiak közül Bozsik Yvette-et, Lőrincz Katalint - ez nem nagyon volt szokás. A minőség előtt mindig szabad utat engedett, és kalapot emelt. Magyarország tánckultúrájának nyitásában Zolinak meghatározó szerepe volt. Bokor Roland, aki a társulat igazgatójaként állt Zoli mellett, szintén remekül megállta a helyét.

- A szakmai munkát beárnyékolva viszont komoly konfliktusok léptek fel a színház vezetésével.

- Szinte minden évben az alapokról indultunk, hogy fennmaradhassunk. Eleinte a létjogosultságunkat kellett bizonyítanunk: akkoriban volt olyan előadás, amire 30-40 embernél nem voltak többen kíváncsiak. Az elfogadottságunk, ismertségünk talán mostanra ért be annyira, hogy a teltház megszokottá vált.

- Mit gondolsz, miért távozott Imre Zoltán a vezetői posztról?

- A Nagyszínháznál koncepciók, vezetők jöttek-mentek. A csetepaték közepette Zoli mint művészeti vezető mellé igazgatóként Krámer György került, Roland elment. Hogy akkor mi történt, máig nem tudom. Nagy László, a színház akkori igazgatója támogatott minket, és jó volt a viszonyunk a főrendezői posztra felkért Ruszt Józseffel is. Rolandnak olyan elképzelései voltak, hogy erősítenünk kellene a klasszikus, balettos vonalat. Mi éreztük, hogy nem ez a dolgunk. Ezen a ponton - újabb pengeváltások után - bukkant fel először az ötlet, hogy jöjjünk fel Pestre, hiszen a fővárosi színházi struktúrában nagy mozgások, átrendeződések zajlottak, gondoltuk, nekünk is helyünk lehet ott.

- Kinek az ötlete volt a költözés?

- Kollektív döntés volt: ekkoriban a kialakult helyzet miatt még többet konzultált a tizenkét táncos és a vezetők, hiszen már minden napra jutott valami keserűség. Nem kaptunk meg pénzeket, tologatták a bemutatóinkat, nem kaptunk színpadot, nem jutottunk hozzá eszközökhöz, kellékekhez. Egyszerűen szembesülnünk kellett azzal a ténnyel, hogy itt a puszta létünkre törnek. Ebben az időszakban Zoli már arról beszélt, hogy ebben a városban nem lehet dolgozni, elfogytak az energiái ebben a meddő küzdelemben. Talán annyi történt, hogy megéreztük: belefáradt ebbe az egészbe, és felmerült, hogy nekünk, a társulatnak, őnélküle kéne megpróbálni továbblépni. Ez talán visszajutott Zolihoz. Erre az időre esett egy újabb igazgatóváltás, az új igazgatóval lehetetlenné vált az együttműködés. Zoli harcolt, de már értelmetlennek látta. Sértett volt és sebzett. Leült velünk, és bejelentette, hogy elmegy. Egy jó darabig nem is nézett meg aztán semmit: három év kellett hozzá, hogy végre elfogadjon egy meghívást.

- Megbocsátott?

- Azt hiszem, hogy soha. Rettenetes érzés, hogy nem tudtunk leülni vele. Azt hiszem bennünk, akik Szegeden maradtunk, talán kivétel nélkül megmaradt ez a kínzó hiányérzet.

- Ezután gondolom még inkább felerősödött a Szegedről történő távozás szándéka.

- Ekkorra már nem mertünk elmenni a bizonytalanba. Szegeden arra azért még volt biztosítékunk, hogy elkészíthetünk évi két bemutatót, kapunk próbatermet - mindazt, ami a normális működéshez elengedhetetlen.

- Mennyire ment könnyen az utódlás?

- Nyilvánvaló volt, hogy Juronics Tamást és Pataki Andrást választjuk a társulat élére, hiszen mindketten agilis, tehetséges emberek. Tamásban Zoli látta meg a tehetséget és ő szorgalmazta, hogy egyre többet dolgozzon. A stúdióbalettben létrehozott kísérletező koreográfiáival már megmutatta, mit tud.

- Mi volt az első előadás a váltás után?

- A Kroki, Juronics koreográfiája, majd Galvan Requiemje. Ezután jött a Porond és a Homo ludens. Tamás pedig folytatta Zoli meghívásos rendszerét: Galvan után jött Itzik Galili Izraelből, Tamás alakította a saját világát, tanult és formálódott.

- Most hogy érzed magad Szegeden?

- Már olyan túl jól nem lehetek, mert ez az utolsó szezonom: nyugdíjba megyek. Eltelt a huszonöt évem, már nincs rám szükség.

- Így érzed?

- Nem így érzem, így van.

- De csak a tánc színpadáról távozol, ha távozol...

- Gaál Erzsi szeretett volna csinálni egy Bernarda Alba házát Szegeden, és látott engem táncolni Juronics egyik darabjában, ahol megtetszettem neki. Szólt Tamásnak, hogy ezt a darabot prózai és táncos színészekkel csinálná meg, és szeretne együttműködni velünk. Tamás belement, de aztán közbejött valami, és vissza kellett lépnie. Erzsi viszont ragaszkodott hozzám és felkért.

- Miért akart táncost bevinni a prózai színházába?

- Volt szeme rám. Most már mondhatom azt, hogy ha van egy jó orgánumom, akkor nem akkora különbség beszélni vagy táncolni, ha a játék valóban belőlem jön. A táncosnak is kell gondolkodnia, különben hiteltelenné válhat. Ezt most már ki merem mondani, de akkor rettentően meg voltam ijedve. Maria Josefa lettem Lorca-drámájában, lekopaszítva, kitömve, a hálóingemben, amire a szép, régi, fiatal testem volt felfestve. A hivatalos próbák után még otthon gyakoroltam, ameddig az erőmből futotta: lakásom lett a próbaterem, a lányom a közönség. Sikerült elérnem, hogy a technika természetességgé vált: ezen a ponton kezdett gyengülni a rettegésem.

- Milyen volt lejönni a színpadról az első prózai bemutató után? Eszedbe jutott az első pécsi táncpremier?

- Nem emlékszem rá, hogy Pécsen milyen volt. Biztos boldog voltam, mindig öröm volt, ha sokan láttak és tapsoltak. Erzsi darabjának premierje után nagyon izgatott voltam: tudtam, hogy két szakma figyel. Mindenesetre azt hiszem, őszintén jöttek gratulálni. Örültem, hogy volt merszem belevágni.

- Zsótér látott Téged táncolni?

- Igen, még Pécsen: Molnár Gál Péter rendezte a Chicagót, amiben szintén kellett - valóban, életemben először - egy keveset beszélnem. Kittyt játszottam, egy hisztis ribancot. Zsótér itt látott engem először, de azóta is találkozgattunk, úgyhogy táncosként is ismert. Azt hiszem, vonzzuk egymást, én legalább is nagyon ragaszkodom hozzá.

- Bátornak tartod magad?

- Nem. Gyáva vagyok.

- A kiemelkedő vállalkozó kedvedet azért nem tagadod le?

- Nagyon szeretek táncolni, játszani. Ez a műfaj nagyon nehéz, csak belülről szabad csinálni: most, hogy már idősebb vagyok, érzem azt, hogy még mennyi mindent tudnék csinálni, jobban is, mint ahogyan eddig sikerült. Nem voltam rossz, de mindenki, aki megöregszik, elgondolkodik ezen. Táncosként nem voltam bátor. Egy dolgot bánok nagyon: nem mertem megpróbálni a külföldet. Nem beszélek nyelveket. Jöttek-mentek a külföldi koreográfusok, és én minden ziccert kihagytam: balett-termi szinten persze tudtam kommunikálni, de hogy velük menjek, ahhoz nem volt merszem. Ezt nagyon bánom.

- Mitől féltél?

- A közegtől. A dolog szakmai részétől egyáltalán nem.

- Így Nagy Magyar Táncos lettél.

- Igen, de ezzel villogni is csak védekezés. Hozzá kell tennem, hogy a szegedi műhelyben annyira jól éreztem magam egy darabig, hogy nem is vágytam el. Ez a közeg maga volt a biztonság, amit hosszú távra nem szívesen hagytam volna ott.

- Párizs helyett Prózában utazol.

- Ez nekem óriási megtiszteltetetés és kihívás. Húszéves kori vehemenciával állok elé. Ha nekem Zsótér most szól, hogy holnapután kezdünk nyolc forintért, akkor én ugrok. Ő mindent el tud érni és hitetni velem, akárcsak Gaál Erzsi. Jó volna még velük dolgozni.

08. 08. 4. | Nyomtatás |