Alkotótársak voltunk

Beszélgetés Fekete Hedviggel

Fekete Hedvig 1987-ben szerzett táncművész diplomát a néptánc tagozaton az Állami Balett Intézetben. Még ebben az évben az akkor szerveződő Szegedi Baletthez szerződött, 1989-től az együttes szólistája volt. A társulatot Imre Zoltán távozásakor, 1993-ban hagyta el, és ebben az évben a Budapest Balettnél táncolt. A társulat széthullását követően szabadúszóként Rui Horta és Roberto Galvan projektjében vett részt, utóbbival Dániában turnézott. Ezután négy évig Bozsik Yvette-tel dolgozott táncosként és asszisztensként (Valahogy úgy, Várakozás, Estély, Sárga tapéta, Két portré, Médea, Kis Női Szalon). 1996-ban szerzett táncpedagógusi diplomát a Táncművészeti Főiskolán. Ebben az évben mutatta be első koreográfiáját, a Halkalitkát. 1997-ben Kovács Gerzson Péterrel dolgozott (Imago mundi), és elkészítette első szólóját Szemrebbenés címmel.

Halász Tamás

 

- Pályád során három közösségben dolgoztál: Imre Zoltán műhelyében, majd a Budapest Balettben, ezt követően pedig Bozsik Yvette társulatában. Hol érezted magad a legjobban?

- Számomra a legfontosabb egyértelműen a hosszú, hat évig tartó szegedi korszak volt. Imre Zoltán által kerültem - rögtön az iskola elvégzése után - a hazai tánc vérkeringésébe, és ő volt az, aki az első lépéseimet bátorította. Ez az élmény annyira meghatározóvá vált, mint az első szerelem. Rengeteg embertől tanultam, de amit a színházról, a színpadról tudok, azt nagyrészt neki köszönhetem. Mikor éveken át nap-nap után együtt dolgoztunk, és láttuk az emberi esendőségét, a kiborulásait, Zoli nagysága nem volt ilyen átütően érzékelhető. Távolság szükségeltetett, hogy minderre ráébredjek.

- Miből állt az ő karizmája?

- Ő nem „csak” balettmester volt, táncpedagógus vagy koreográfus, hanem a társművészetekben is járatos sokoldalú művész, egy magával ragadó személyiség. Azt mutatta meg, hogyan légy jelen hitelesen, önmagadként a színpadon. Nála soha nem viselhettél álarcot, mert azonnal lebuktatott. Lenyűgözően művelt volt. Több külföldi turnénkon is megtörtént, hogy amikor szabadidőnkben múzeumba mentünk, összefutottunk vele, ahogy magányosan járta a termeket. Mikor meglátott, kézen fogott minket, és komplett tárlatvezetést tartott: ekkor derült ki, hogy kívülről tudja a múzeumot, a képek helyét, a pontos terembeosztást.

- Mennyire volt tudatában a korlátainak?

- Zoliban megvolt az alázat, amely képessé tette arra, hogy fel tudja ismerni lépés- és mozgásanyaga véges voltát. Őt nem a tánctudása tette mesterré, bármennyire is fantasztikus táncos lehetett a társulatalapítást jóval megelőző fénykorában. Darabjainak a gondolatisága, az építkezés, a komponálás módszertana, a közlésvágy ereje és okossága volt számomra egyedülálló.

Éppen saját korlátainak tisztán látása és saját korábbi, személyes, keserű tapasztalatai eredményezték Zoli nagyfokú nyitottságát minden új kezdeményezésre. Ez mutatkozott meg abban is, ahogy Juronics Tamásnak azonnal teret engedett.

- Te pontosan addig voltál a szegedi társulatnál, amíg Imre Zoltán vezette azt: az első lépéseknél érkeztél, és vele egy időben távoztál. Hogy festett ennek a hat évnek a hangulati lázgörbéje?

- A kezdetet az óriási vehemencia jellemezte. Egy technikailag magasan képzett csapat vágott bele valami új megteremtésébe. A közös munka során mélységes emberi kapcsolatok szövődtek: alkotótársak voltunk és jó barátok. A kiemelkedő szakmai múlttal rendelkező Zarnóczay Gizella és Prepeliczay Annamária igazi példaképként állt előttünk, frissen végzettek előtt. Felnéztünk rájuk, és ők a lehető legkollegiálisabb módon viszonyultak hozzánk. Az első öt év nagyon jól alakult, kiváló vendégművészek jöttek, a szemünk pedig egyre jobban kinyílt. Felejthetetlen volt például Yorma Uotinennel dolgozni Az álom mögött című darabon, vagy Roberto Galvannal, aki Tango címmel készített koreográfiát nekünk. Egy idő után azonban megkezdődött (és azóta is folyamatosan tart) a Szegedi Nemzeti Színházzal a botrányok sorozata, valami kiemelkedő cirkusz minden évre jutott ebben a viperafészekben. Jöttek-mentek az igazgatók és főrendezők, mi pedig csak álltunk, és szerettünk volna tovább dolgozni. Az ötödik évre belefáradtunk a küzdelembe.

- Imre Zoltánt mennyire viselte meg mindez?

- Csodálni való volt, ahogyan a jogainkért küzdött, nyugdíjakért, bérekért harcolt körömszakadtáig. De lassan minden energiáját az igazgatósággal folytatott harcra volt kénytelen vesztegetni, és ez teljesen felőrölte Az utolsó két szegedi évében minden reggelét azzal kezdte, hogy felrohant az igazgatóságra, ott összetörte az első keze ügyébe eső hamutálat, és rekedtre üvöltözte magát. Ez a szüntelen feszültség természetesen nemcsak az ő hangulatát tette rapszodikussá, teljesen kiszámíthatatlanná, hanem egy idő után a társulat alkotóerejét is gyengíteni kezdte. Mindemellett előadás nem maradhatott el, mert nem volt szerep, amibe Zoli ne tudott volna beugrani.

- Hogy fogadtátok a bejelentését, hogy távozik a társulat éléről?

- Ez a döntése nem volt váratlan. Nem tudom, nem merem helyette megfogalmazni, de érzésem szerint amikor erre a lépésre rászánta magát, már nagyfokú csalódottság volt benne. És talán azt is megérezte, hogy nekünk már nincs szükségünk több babusgatásra.

- A Szegedi Kortárs Balett tehát olyan fészek volt, ahonnan nem a fiókák, hanem az „anyamadár” repült ki?

- Igen, pontosan ez történt, és ez nagyon nehéz elhatározás lehetett. Zoli ezt a építményt hat év véres küzdelmeivel virágoztatta fel, és végül az egészet otthagyta a fiókáknak, megadva nekik a Nagy Lehetőséget. Kényszerhelyzetben, de önállóan hozta meg a döntését.

- Könnyen ment végbe az utódlás?

- Nem, mert nem volt könnyű elfogadnunk Juronics Tamást mint új igazgatót. Kemény vitáink voltak. Számomra az vált egyértelművé, hogy ugyan Pataki András a legalkalmasabb a társulat vezetésére közülünk, de Tamás a legtörekvőbb, legerőteljesebb művészegyéniség a társulatban. Ebben az időben még azt is fontolóra vettük, hogy úgy, ahogy vagyunk, feljövünk Pestre. Ebből végül - nem tudom miért - nem lett semmi.

- Végül hányan távoztatok?

- Hárman. Péntek Katával és Bodor Johannával még abban az évben elszerződtünk, de vendégként még vissza-visszamentünk Szegedre. Péntek Katával már korábban is - a válságidőszak kipattanásától kezdve - fontolgattuk, hogy elmegyünk. Párizsba, Berlinbe mentünk próbát táncolni. De annyira igyekeztünk diszkrétek maradni, hogy például Svájcba úgy repültünk ki a spórolt pénzünkön, hogy egy reggeli géppel indultunk és egy estivel még aznap haza is tértünk.

- Végül Budapestre jöttetek .

- Katával a frissen alakult Budapest Balettbe szerződtünk, mi mindenhová együtt mentünk, mint két nővér. Aztán a Seven Arts nevű ügynökség, a Budapest Balett tulajdonosa tönkrement, és a pénzhiány nyomán az együttes fél éves fennállás után szétszéledt.

- Milyen hangulat alakult ki itt ezalatt a szűkre szabott idő alatt?

- A balettben talán hárman-négyen lehettek, amikor mi odakerültünk: egy fiatal, kezdő, de tehetséges csapat. A körülményeik nagyon rosszak voltak. Problémát jelentett például egy egyszerű magnó beszerzése, ezért aztán mindenfelé haknizni jártak, hogy keservesen összeszedjék rá a pénzt. Amikor vendégkoreográfusok kezdtek jönni az együtteshez, kellemetlen volt szembesülniük azzal, hogy mindannyian velünk, képzett, szakmai múlttal, színpadi rutinnal rendelkező táncosokkal akartak dolgozni. Lehetetlen volt egyensúlyt tartani a szereposztásoknál, és ebből természetesen feszültségek támadtak.

- A pesti társulat szétesése után mihez kezdtél?

- Nagy válságban voltam. Úgy éreztem, nem kellek senkinek, mert otthagytam a szegedieket... Akkoriban Magyarországon nem volt mindennapi dolog, hogy valaki csak úgy szabadússzon. Egy szép napon aztán Bozsik Yvette-től kaptam egy képeslapot, amin csak ennyi állt: „Hívjál föl!”

- Fölhívtad...

-...és rögtön rákérdezett, hogy nincs-e kedvem vele dolgozni. Azonnal igent mondtam. A lehetőségeink itt sem voltak túl rózsásak, egészen elvetemült helyeken próbáltunk.

- Honnan ered az ismeretségetek Yvette-tel?

- A Balett Intézet kollégiumában együtt laktunk. Később Szegeden találkoztak újra az útjaink, amikor Zoli lehívta őt, hogy csináljon egy előadást az akkortájt megalakult Stúdióbalettben. Itt szabadidőben lehetett darabokat készíteni, akár kintről hívott vendégekkel is. Így született Yvette első olyan koreográfiája, amit másoknak csinált, a Kis női szalon. Nagyon szerettem ezt az előadást, bár furcsa élmény volt ahhoz a világhoz képest, amelyben mi mozogtunk. Később Yvette visszajött, és megcsinálta Szegeden a Várakozást, illetve a nagyszínházban egy Giselle-átiratot, a Williket.

- Mi volt az első fellépésed Bozsik Yvette társulatával?

- Yvette megkért, hogy ugorjak be Magyar Éva helyére az Estély három előadásában. Ezután pedig közölte, hogy megyünk Hongkongba. Én csak néztem kikerekedett szemmel, és mi mást mondtam volna, mint azt, hogy oké, menjünk. Ettől kezdve minden darabjában benne voltam táncosként és asszisztensként, kivéve az Úrnőt.

- Meddig tartott az együttműködésetek?

- Négy évig. 1997-ben jöttem el tőle.

- Milyen volt Bozsik Yvette-tel dolgozni?

- Nagyon élveztem ezt az időszakot. Élveztem azt, hogy nem volt szerződés: nem írások tartottak össze, hanem az akarat. Izgalmas dolgokat csináltunk, miközben azért más munkákkal is tudtam foglalkozni. Bécsben dolgoztam fél évet Roberto Galvannal, aki aztán Svájcba is elhívott az együtteséhez. Nem voltak úgynevezett kötelezettségeim: elővettük a noteszünket, precízen összenéztük a megfelelő időpontokat, de egyébként mindenki azt csinált, amit akart. Jó volt a társulat levegője, inspiráltuk egymást, a saját élményeinkből dolgoztunk. Ekkor kezdtem el én is koreografálni, amihez ő pozitívan viszonyult.

- Miért jöttél el mégis?

- Nagyon óvatosan szeretnék erről beszélni, mert Yvette érzékeny ember. Ha őt egyszer elhagyod, akkor minden bejáratot elzár, és többet nincsen keresnivalód a közelében - valószínűleg így tudja csak megemészteni a fájdalmait. Egyszerűen arról volt szó, hogy az emberek jönnek-mennek, mert cirkulálniuk kell. De ez nem jelenti azt, hogy megcsalod, becsapod azt, akitől eljössz.

- Hosszú évek óta először úgy vagy független, hogy ez most nem kényszer, hanem választás.

- Törekszem az önállóságra, egyre érettebbnek érzem magam. Függetlennek lenni, számomra ez most a legegészségesebb helyzet, hiszen egyelőre nem látok olyan társaságot, ahová szeretnék tartozni. Élvezem a szabadságom. Úgy tűnik, lesznek lehetőségeim rá, hogy koreográfusként próbálgassam a szárnyaimat, ez a munka pedig csak úgy megy igazán, ha független vagyok.

- Van-e ma olyan műhely, ahol szívesen dolgoznál?

- Ha lenne ilyen, már ismerném. A magyar kortárs tánc bővelkedik tehetséges emberekben, de ez a kor bennük is nagyfokú frusztráltságot termel ki, ami nem kedvez annak, hogy fajsúlyos, fontos, mély dolgok születhessenek. A projektrendszerhez idomulva nagyban dívik a sorozatgyártás, és mindenki valami jobbért sóvárog. Zuhanásszerű alkotói válságokat lehet látni - kollektív formában is -, és ilyenkor mindig arra gondolok, hogy lehetetlen, hogy ne legyenek itt karizmatikus figurák, akik mellé oda lehet állni. Anakronisztikus talán, amit mondok, de bizonyos szempontból igaz: én imádok társulati tag lenni. Erőteljesen szociális lény vagyok, szeretek tartozni valahová, ahol jól érzem magam.

- Abban azt hiszem egyetértesz velem, hogy szabadúszóként holnap sem lesz könnyebb, mint ma, vagy tegnap.

- Igyekszem ezért biztonságos alapot teremteni: tréningeket tartok, világos elképzeléseim vannak arról, hogy milyen módon képezzem magam tovább, többek közt azért, hogy taníthassak is. Ezért végeztem táncpedagógusi tanulmányokat is. Ütemtervekkel viszont nem rendelkezem.

08. 08. 4. | Nyomtatás |