Ellenfény Offline - Archívum - 1998 - 1998/5. - Fókuszban - A Táncos Teste - Változatok A Test Színházára

Változatok a test színházára

Kerekasztal-beszélgetés táncos-koreográfusokkal

1998 október végén az Ellenfény volt a házigazdája a Stúdió „K” Élveboncolás című kritikai sorozatának. Táncos-koreográfusokat hívtunk meg, hogy a test kifejezőeszközeire, elsősorban a mozgásra, táncra épülő színház sajátosságairól, belső problémáiról beszélgessünk. Vendégünk volt Bozsik Yvette, a nevét viselő társulat vezetője, Juronics Tamás, a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetője, Rókás László, a Sofa Trió „frontembere”.

Fuchs Lívia, Sándor L. István

Részt vett a beszélgetésen Szögi Csaba és Nagy Zoltán is, de az ő megszólalásaikat – újabb kérdésekkel kiegészítve – önálló interjúkká szerkesztettük. A beszélgetést Fuchs Lívia vezette, de időnként Sándor L. István is közbekérdezett. Az alábbiakban az 50-60 főnyi hallgatóság előtt zajló „eszmecsere” rövidített, szerkesztett változatát adjuk közre.

 

Alkat és sors

Fuchs Lívia: Milyen a viszonyotok a saját testetekkel, amely hol eszköze, hol tárgya annak a sajátos  színháznak, amelynek középpontjában a mozgás, és így a test áll?
Bozsik Yvette: Balettnövendékként igazából nem ismertem a testemet. Láttam természetesen, néztem a tükörben, de úgy, mint egy valódi hús-vér embert, nem ismertem magam. Tizennyolc évesen bementem egy szobába, levetkőztem a tükör előtt, és így kezdtem megismerkedni a saját testemmel. Döbbenetes, sokkoló élmény volt. Amikor ezt megtettem, átléptem egy kapun: megtanultam szeretni a testemet, és nem csak harcban lenni vele. Azóta is minden egyes fellépésem eufórikus öröm. Amikor táncolok, az a testemnek is jólesik.
Juronics Tamás: Én is jóban vagyok a testemmel, de igazából nem gondolok rá. Természetesnek tartom, hogy van. Egyszerűen örülök, hogy működik, hogy a táncban jó partnerem. A testem a művészetem kifejezőeszköze, a tollam, amellyel szerkesztek. Amikor alkotok, nagyon sok mindent a testemre bízok, amellett, hogy persze a fejemben is vannak gondolatok. Az alkotás folyamatában azonban nagyon sok mozdulat egyfajta testi úton jön létre, a gondolat kikapcsolásával. A gondolatnak nagyon könnyedén át kell csusszannia a testbe, mozdulattá kell válnia. Ilyen szempontból szeretem a testemet, mert elég könnyen tudja ezt az átalakítást megcsinálni. Nem biztos, hogy sikeresen, de könnyedén.
Rókás László: Biztos nem gondolnátok rólam, hogy tornából fel voltam mentve: még egy bukfencet sem tudtam megcsinálni, mert gyerekkoromban eltörtem a lábam. Már felnőttként egyszer elmentem megnézni Kecskés Andrást, és úgy éreztem, hogy az a valami, amit pantomimnak hívnak, annyira vonz engem, hogy szabályosan kiléptem érte a testemből. Egy hónap alatt 2o kg-ot fogytam, és alig bírtam felmenni az emeletre, olyan gyenge lettem. Viszont szép sovány. A mesteremtől is mindig azt hallottam: ki a mellet, be a hasat. Ez megy egy darabig, de aztán az ember öregedni kezd, és átlép egy másik tartományba. Én baromira szeretek enni, mert az evés nem más, mint az életerő magunkba szívása. Azért zabálok, mert a testem igényli ezt, és én megadom neki. Ez az én testem. Egy pocakos, nagydarab bácsi vagyok, aki alapvetően csúnya, és mindez látszik is azokon a darabokon, amelyeket csinálok. Az én pályám a „szépnek lenni” igényétől a „vállald magad, ha ronda is vagy” beismeréséig ível.
Fuchs Lívia: Épp ide kívánkozik Maurice Béjart tanácsa: a táncosoknak elengedhetetlenül fontos szembenézniük az alkati adottságaikkal, mert ez a sorsuk meghatározója. Ez természetesen elsősorban a klasszikus balettben igaz, ahol egyfajta kanonizált szépségeszménynek kell megfelelni. De nyilván a néptáncban is létezik. „ideális” alkat, ha másfajta is. A ti pályátok alakulásában mennyire játszott szerepet az alkatotok?
Rókás László: Szerencsés fickónak érzem magam a l9o cm-es magasságommal és a l2o kilómmal, mert ez az abnormális test az én szerencsém. Ha egyenember lennék, olyan testalkatú, mint a többi táncos, szépen bekerültem volna valami együttesbe, és ott jól meglennék magammal. Nagyon örülök, hogy legalább ennyiben sikerült áthágnom a korlátokat. Gondoljatok bele, bemegy a Balett Intézetbe egy kissrác, és ott egy tapasztalt szemű öreg róka azonnal megmondja, hogy erre a srácra 5-lo év múlva  milyen szerepek várhatnak. Abszolút van klasszifikáció.
Juronics Tamás: Nem a test határozza meg, hogy beáll-e a sorba valaki, hanem ennél jóval mélyebb összefüggések. Akkor is kibukott volna az egyéniséged, ha „normális” tested van. Akkor is olyan ember lettél volna, aki valami egészen mást akar csinálni, nem olyat, mint a többi „normális” táncos. Akkor most nem mackót „játszanál”, hanem valami mást.
Bozsik Yvette: Szerintem sem az számít, hogy milyen a teste valakinek, mert a tánc belülről jön.

„Romlékony anyag”

Juronics Tamás: Ha testről beszélünk, általában esztétikumról is beszélünk (bár ebben nem feltétlenül hiszek). Van valamiféle elvárás a nézőkben: ideális, fiatal, sovány figurákat szeretnének látni a színpadon, és ha a táncos nem ilyen, az nagyon meglepő számukra. Pedig szerintem nem az a fontos, hogy valaki  a színpadon hogy néz ki, hanem az, hogy mit csinál, milyen kisugárzással, milyen töltéssel  jelenik meg ott.
Bozsik Yvette: Még a pályám elején borzasztóan végletes, egymást szinte kizáró produkciókat csináltam. Egyik nap Csipkerózsikát alakítottam, másnap meg kopaszon, meztelenül, eltorzítva egy üvegdobozban táncoltam. A testi kifejezés olyan végpontjait jártam végig, az esztétikum két olyan végletét tapasztaltam meg, hogy szinte tudathasadásos állapotba kerültem. Ma már nem élek meg ekkora ellentéteket, de azóta is törekszem arra, hogy mindig más és más legyek. Nem feltétlenül esztétikus, hanem merjek csúnya is lenni, különböző testekbe belebújni, miközben a lelkem ugyanaz marad, átszáll az egyikből a másikba.
Rókás László: A világtól is megkérdezheted, hogy szereti-e a testét. Baromian szereti. Nem tudom, észrevettétek-e, hogy mennyire a testkultúra korában élünk, és vele együtt az erő és az erőszak korában. Ha test: akkor bicepsz! És ez a világ azt gondolja, hogy a test állandó, örök mértékegység. Pedig mulandó, és mi „mozgásművészek” nagyon szerencsétlenek vagyunk, hogy ezzel az anyaggal dolgozunk.
Bozsik Yvette: Szerintem ezt mulandóságot igenis ki kell használni. Az embernek tudnia kell, milyen korban van, épp mi áll neki jól. A nagy táncosnők, mint Graham vagy Wigman 6o évesen is táncoltak. Döbbenetes volt, amikor Wigmanről néztem egy felvételt: 56 éves korában ezerszer jobban táncolta azt, amit 2o évesen is eltáncolt, talán azért, mert fiatalon még túl sok volt benne az akarat. Öregkorára pedig minden letisztult benne, és a mű  gyönyörű tisztelgés lett a tánc előtt. Igenis ez a fantasztikus a kortárs táncban, hogy nincsenek határok, az életkor is kitolódhat, az ember az öreg testet, a megroggyant testet is használhatja.
Fuchs Lívia: A táncos – bármilyen táncnyelvet használ majd a színpadon – gyerekkorától kezdve színpadi pályája utolsó pillanatáig naponta ott áll a rúd mellett. A napi gyakorlás fizikai-testi erőfeszítés, talán gyötrelem is, amely végső soron épp a szabadsághoz vezet. Ahhoz, hogy urai legyetek ennek a romlékony, sérülékeny, hízni-lustálkodni vágyó testnek.
Juronics Tamás: Soha nem szerettem túlságosan gyakorolni. Nem misztifikálom a gyakorlást, egyszerűen olyan ez nálam, mint mondjuk egy zongoristánál: be kell melegítenie az ujjait, mielőtt leül a hangszeréhez. Nekem is tréningben kell tartanom azt a testet, amellyel ki akarok fejezni valamit. Az a kérdés, hogy a gondolataimat, az érzelmeimet hogyan tudom minél erősebben és jobban átvinni a tánctechnikába. Ehhez pedig edzenem kell a testemet.
Bozsik Yvette: Klasszikus balettosként nem tudtam túllépni a technikán. Állandóan azon izgultam, sikerül-e egy-egy lépés vagy forgás. De csak akkor érdemes klasszikus táncosnak lenni, ha valaki tökéletesen ura a technikának. Ha küszködik, akkor nem érdemes. Így jöttem rá, hogy nekem mást kell csinálnom. Meg kell találnom a saját stílusomat, azt, amit én csinálok a legjobban. Ez a tudat biztonságot ad, bár a saját stílusomban is fejlődhetek, kell is fejlődnöm.
Juronics Tamás: Mostanában sok klasszikus táncossal dolgoztam, és pont az ellenkezőjét tapasztaltam, mint amiről Yvette beszélt. Rengeteg ember nap mint nap pontosan ugyanazt csinálja, ugyanazokat a mozdulatokat gyúrja. És pont ezt szeretik benne, a szenvedést. A küszködés tartja életben a szakmájukat, úgy érzem. A szupertáncos feszíti, gyúrja a testét, fáj neki, de érzi, meglesz a mozdulat, meg tudja majd tökéletesen csinálni, amit gyakorol. És tényleg meglesz neki. Az út, ahogy eljut odáig, hogy a tökéletesen kivitelezett mozdulatot megcsinálja – valószínűleg ez izgatja őt. Engem nem ez érdekel. Egy külföldi ismerősöm  mondta a klasszikus balett és a modern tánc kapcsolatáról (és ez tényleg nagyon fontos), hogy nem az a kérdés, hogy „how much” vagy „how high”, hanem az, hogy „how”? Vagyis nem az a lényeg, mennyit forogsz és milyen magasra emeled a lábad, hanem hogy hogyan.

Táncos és színész

Fuchs Lívia: Pina Bausch pedig azt kérdezi mindenekelőtt: miért? Miért mozdul a táncos? Miért van a táncos és a színész  a színpadon?
Bozsik Yvette: Igen, ez a legfontosabb: ha nem világos a miért, nem szabad csinálni.
Rókás László: Igen, de emellett Bausch mindennap megbalettoztatja a táncosait, akik fenemód szenvednek tőle, de csinálják mégis. Ennek az értelmét én is csak akkor ismertem fel, amikor Németországban egy autó elsuhant előttem, és a szélvédőre az volt írva: Der Weg ist das Ziel. Az út maga a cél. Ha nincs elrugaszkodási alapod, origód, akkor nincs honnan elindulnod. Akkor azt is értelmetlen megkérdezni, hogy hová jutsz. 
Bozsik Yvette: A táncosba gyerekkorától beleivódik a fegyelem. Amíg a Balett Intézetbe jár, az kész dráma számára, de később – ha megtalálja a módját – jól kamatoztathatja azt a rendszerességet, módszerességet, amit ott tanult. Sokan azonban nem képesek erre, és ha nem tudnak a napi rutinból kilépni,  akkor lelkileg belerokkannak.
Fuchs Lívia: Bausch színházat csinál táncosokkal, akár öregekkel, csúnyákkal és kövérekkel is, viszont sose dolgozik színészekkel. Ti dolgoztok-e színészekkel – és miért vagy miért nem?
Bozsik Yvette: Színészekkel sokkal nehezebb dolgozni, mint táncosokkal, mert fegyelmezetlenebbek. És mindig tudni akarják, hogy mi miért történik az előadásban. Pedig ez az, amit gyakran én sem tudok, és egyáltalán nem is akarok tudni. Mégis szeretek színészekkel dolgozni, mert szeretem a karaktereket. Persze tőlük nem várhatom azt, amit a táncosaimtól. A táncostól megkövetelem azt a stílust, ahogy én táncolok: ugyanazt a levegővételt, ugyanazt a karmozgást. A színészektől viszont olyasmit kérek, amit meg tudnak csinálni – ott belőlük indulok ki.
Sándor L. István: A színész azt tanulta, hogy ő akkor hiteles, ha tudja, mi miért történik. Egy táncos mikor érzi magát hitelesnek? Hogyan kérdez? És te hogyan tudatod vele, hogy mit is szeretnél látni tőle?
Bozsik Yvette: Keveset kérdez, de nem tudom, és nem is akarom elmondani, hogy mit szeretnék elérni, mert ezt szavakkal nem lehet kifejezni. Mindig olyan határon szeretek mozogni, amiről nem lehet egyértelműen beszélni. Ha el tudnám magyarázni, akkor már nem is lenne érdemes megcsinálni.
Fuchs Lívia: Megmutatsz  mindent?
Bozsik Yvette: Igen. A munkához feltétlenül szükséges az, hogy a táncos bizalommal legyen irántam. Én tudom, hogy mit akarok, minden a fejemben van. A kép bennem van. Ismerem a színeket, a szagokat, tudom, hogy milyen lesz az egész.
Juronics Tamás: Amikor alkotok, képeket látok, gondolatokat érzek, de a gondolat sem szavakban jelenik meg. Semmilyen szó nem jut eszembe: a látott képeket mutatom meg a mozdulatokkal. Azt érzem, hogy a szó valahogy lealacsonyítaná a mozdulatot. Nem tudok egy-egy mozdulat mellé szavakat kötni, nem tudok odatenni mondatokat, mert azok visszahúznák a mozdulatot abból a repülésből, amit magában hordoz.
Sándor L. István: Ezek szerint hatalmas távolság van a színházi és a táncos gondolkodás között.
Rókás László: A színház prózában van írva, a tánc költemény. Ködös és rugalmas.
Sándor L. István: Nem is lehetnek találkozási pontok a kettő között?
Rókás László: Tavaly megpróbáltam koreográfus lenni egy darabban a Vígszínházban.  Azt hittem, hogy személyemben majd az alternatív színház meg a hivatásosok kezet fognak. Egy hónapig bírtam. Rá kellett jönnöm, hogy a kisipari módszereim nem működnek egy ilyen gyárban, ahol mindennap nyomni kell egyet, ha van ötleted, ha nincs; ha tehetséges vagy, ha nem. Itt a próba végéig minimum 2o deka hozadékkal kell zárni nap mint nap. Arra a türelmes munkára, amihez én szoktam, itt nem nyílt lehetőség.  Bár meg kell mondanom, hogy Pap Vera, a „Pap művésznő” hallatlan alázattal dolgozott, így egyetlen vasárnapi extra próbán mégiscsak létrejött ez a kézfogás a két „szféra” között. Jó tapasztalat volt, okosabb lettem.
Juronics Tamás: Színházi koreográfusnak lenni? Alkalmazott műfaj. Kint kell hagyni az igényeidet.
Sándor L. István: Hallottuk, hogy a színészek számára fontos az, hogy tudják, hogy mi miért történik. De mitől érzi magát hitelesnek egy táncos a szerepében?
Magusin Anna (a Bozsik Yvette társulat tagja szólal meg a nézők közül): Egyrészt a koreográfus dönti el, hogy megfelelek-e neki. Másrészt belül én is érzem, hogy helyemen vagyok-e.
Bozsik Yvette: Ha egy darabom többféle szereposztással megy, kicsit mindig átalakítom a figurát, elfogadom az eltérő megoldásokat, közben izgat az is, hogy különböző emberek ugyanazt a szerepet hogyan oldják meg. Mindenki mást csinál ugyanabból.
Juronics Tamás: A Sárembert eredetileg magamra találtam ki, de most sérült voltam egy turnén, ezért átvette a szerepet egy fiatal táncosom. Ettől a cserétől teljesen megváltozott a darab férfi-nő kapcsolata. Mert az a viszony, ami eddig egy törékeny nő és egy két méteres, kopasz, domináns figura között létezett, az most átalakult egy fiatal férfi és egy domináns nő kapcsolatává. Ennek következtében minden fejre állt, de nagyon tetszett, ami született belőle. Vissza se állok a darabba.

Mi az a dramaturgia?

Sándor L. István: A különbség vagy a hasonlóság fontosabb-e hát tánc és színház között?
Juronics Tamás: A test és színház, színház és testszínház közötti legnagyobb különbség szerintem a dramaturgiában keresendő. Erről is nagyon szívesen beszélgetnék veletek. Bár a mai napig nem tudom pontosan, hogy mit csinálok, mégis legjobban az izgat, hogy egy darab hogyan áll össze. Az érdekel, hogy vannak-e erre szabályok. Miben különbözik egy táncmű dramaturgiája, egy mozgással kifejezett mű dramaturgiája egy prózai-verbális mű dramaturgiájától? Mert szerintem pont emiatt van annyi konfliktusunk a rendezőkkel és a színészekkel. Más a dolgok miértje, másutt vannak a hangsúlyok. Megoldásokat egyelőre nem tudok a problémára, éppen ezek azok a válaszok, amelyeket keresek.
Rókás László: Szerintem senki nem tudja megfogalmazni, hogy pontosan mi is az a dramaturgia. Én, aki írással is foglalkozom, előre átgondolom, hogy miről is szeretnék darabot csinálni, de végül sosem az lesz belőle, amit terveztem. Elindulok, de mindig máshová lyukadok ki. Tehetetlen kiszolgálója vagyok a munka közben lezajló folyamatoknak, mert ezek önálló életet élnek. Van, amikor az elejét tudom a műnek, van, amikor a végét vagy a közepét. Rossz szó a „tudom”, mert a tudatomban nincs pontos tudás a darabról. Az ösztöneimben tudok valamit, és ezeket próbálom szabadjára engedni. Ott állok, mint a bűvészinas a mesében, és gyönyörködöm, hogy a seprő életre kelt. Sokszor az is előfordul, hogy a gombhoz varrom a kabátot. Ülök egy asztalnál, kibámulok az ablakon, gondolkodom az életről: amit látok, ami történik velem. Számba veszem, hogy hol tartok, mit csináltam, mások mit csináltak. És ekkor eszembe jut egy cím. Ekkor még nem dől el, novella vagy  előadás lesz-e belőle. De nem is én döntöm el, hogy melyik ötletből mi lesz, azt az istenek döntik el a fejem felett, és én kiszolgáltatott vagyok. Ha kinyomom a tollam hegyét, novella lesz, ha elmondom a másik két embernek, akikkel kilenc éve dolgozom együtt, akkor színház. Olyan ez, mint a tüske a bőr alatt, valahogy oda kell kerülnie az első tüskének, aztán hagyni kell, hogy meggyűljön, „érjen”, terebélyesedjen. Ülünk mi hárman, az úgynevezett Sofa Trió a büfében, és beszélgetünk. Hülyéskedünk, játszunk a gondolatokkal, és amikor valami jó kezd kialakulni, bemegyünk a próbaterembe. Megpróbáljuk ezeket a pillanatokat archiválni. Aztán másnap kiderül, jó-e, az, amit csináltunk, vagy inkább el kell felejtenünk.
Bozsik Yvette: Valóban rendkívül sok minden ösztönösen történik, míg összeáll egy előadás. Ezért nem is lehet igazán beszélni róla. Ez kitör az emberből, de nagyon kell rá koncentrálni, hogy kitörjön. Ezek belső történések, nem lehet elmagyarázni őket. Míg megpróbálnám elmagyarázni, hogy mit is csinálunk, addig ötvenféleképp ki lehet próbálni ugyanezt. Így szeretek dolgozni: mindent kipróbálni a gyakorlatban.
Juronics Tamás: Számomra is megfoghatatlan egy darab dramaturgiai működése. De keresem a mozgatórugóit. Ha jól működik a darab, gyakran nem is érzékelem a dramaturgiát. De a dramaturgiai hibát azonnal észrevenni. Ha pedig a hibát meg lehet látni, akkor  nyilvánvaló, hogy a dramaturgia szerepe alapvető. De ugyanilyen fontos egy táncelőadásban a zene szerep is. Sokszor okoz számomra gondot a megfelelő zene kiválasztása. Ha meg a zene van meg először, akkor abból fakadnak a nehézségek.

„A koreográfia szabad alkotás”

Bozsik Yvette: Nálam a zene kiválasztása az első fázis. A zene erősen inspirál – bár néha egy regény vagy bármi másfajta élmény is inspirálhat. Sokszor megyek be CD boltokba csak úgy, konkrét cél nélkül, és aztán szimat után válogatok. Valahogy megérzem, hogy tudom-e majd használni az adott zenét. Van jónéhány témám és zeném tartalékban. Olyan vagyok, mint egy kis pocok: felhalmozok, aztán majd valamikor lesz belőle valami. Előfordult már az is, hogy egy zeneszerzőt kértem fel, hogy komponáljon zenét a darabomhoz. Megmondtam, milyen hangulatot szeretnék, és amikor kész lett a zene, éreztem is benne. Tehát nem volt semmilyen konfliktusunk.
Juronics Tamás: Sokszor az a problémám, hogy a történetem nem illeszkedik pontosan a zenéhez. Ha követem a zene dramaturgiáját, akkor csak a zenére figyelek, és az sem jó. Mindezt nem tartom egyszerű játéknak. Az idő múlásával egyre körülményesebbé válok, sokkal céltudatosabban szeretnék rárakni valamit a zenére. Az ember a konfliktusait dolgozza fel a darabokban.
Rókás László: Én szerelmi viszony alapján választok. A Kakukkölő előtt évekig Schubertet hallgattam. A 44 dalból végül mindössze ötöt vittem be a próbára. Addigra már réges-rég mély lelki kapcsolatban voltam ezekkel a dalokkal. A többieknek viszont egyáltalán nem tetszett. Először hadakoztam velük, aztán lassan beletörődtem, és fokozatosan mindent kihajigáltam a darabból, de végül az utolsó dalt nem adtam. Pontosabban az első versszakát: úgy vágtuk össze, hogy 28-szor hangozzék el egyhuzamban. 
Fuchs Lívia: A táncgondolatnak mindenképpen materializálódnia kell. A testnyelvek – miután gondolatok kifejezésére születtek – maguk is sugallnak egyfajta szellemiséget. A koreográfusok önmagukról akarnak beszélni, vagy legalábbis önmaguk módján arról, ami őket érdekli, izgatja. Hogyan alakult ki a saját nyelvetek, stílusotok?
Bozsik Yvette: Vagyis, hogy belőlem miért lett koreográfus, és az évfolyamtársaimból miért nem? Az intézetben mindig fekete bárány voltam: érdeklődőbb, szellemileg más, mint a többiek. A koreografálás nem abból áll, hogy valaki összerakja a lépéseket. Kell, hogy szellemi töltet is legyen benne. Ez engem mindig elválasztott a többi táncostól. Nem feltétlenül azért lettem koreográfus, mert a testem jobban állt erre. Sokkal inkább a bensőm miatt, aztán lassan ez vetült ki a testre. A klasszikus balett nagy ívű, de szerintem nem tud a mához szólni. Nekem ezért meg kellett találnom azt a nyelvet, ami a mához, a jelenhez szól. Ami korszerű. Igazából én nem is ismerem a modern tánctechnikákat, csak látásból.
Rókás László: Mindenkinek vannak ideáljai, és eleinte megpróbál valami ehhez hasonlót csinálni, ugyanolyan szépet és jót. De nem sikerül neki. És akkor rájön, hogy épp ebben a hibában lehet meglelni azokat a karakterisztikus jegyeket, amelyek később az ő saját stílusát jelentik majd.
Juronics Tamás: A hatások, az impressziók nagyon fontosak, mert ebből épül a koreográfia. Az utóbbi évtizedben lezajlott egy fontos kulturális nyitás: beömlött hozzánk a Limón meg a Graham és a Cunningham technika. Ha ezeket nem látjuk, ha nem tanuljuk meg őket, képtelenek lennénk az újabb hatások befogadására. Önmagunkból pedig nem tudunk építkezni. Legalábbis én nem. Ha bezárkózom, ha nem látok, nem hallok, akkor nem fogok tudni semmi újat létrehozni. Számomra nagyon fontosak ezek az élmények, mert ezek alapján újragondolom a munkáimat, hogy aztán mindebből új minőség szülessen. A nagy stílusok korszaka elmúlt. Egyre több új irányzat van, már szinte a nevüket sem tudjuk. És mindezek néhány személyiségben kezdenek átalakulni. Ezek a személyiségek magukba, a testükbe építenek mindent: néptáncot és Cunnighamet, kontaktot és klasszikát, mindent egybe, de ezt én teljesen normálisnak tartom. Ma már mindent szabad, a koreográfia szabad alkotássá vált.

Tánc és színház

Fuchs Lívia: Van értelme megkülönböztetni a táncot és a színházat? Számotokra ez kétféle művészeti ág?
Rókás László: Ostobaság, ez olyan mint a jin és a jang, nincs egymás nélkül. Én egyébként színházat csinálok, bizonyos táncos elemekkel. De hiszed vagy sem: minden darabomnak úgy indulok neki, hogy na most aztán csurogni fog rólunk a víz, akkorát fogunk ugrani, mint még soha. Aztán mindig eszembe jut egy lemezjátszó vagy egy kaktusz. Egy kellék. Végül színház lesz, bár táncot szerettem volna.
Bozsik Yvette: Nagyon szeretnék tiszta táncot csinálni, de ez még eddig nem sikerült. A színházi munkáim mindig jobbak lettek. De megvan bennem továbbra is az igény, hogy tiszta táncot csináljak, még semmi sincs bennem eldöntve, szeretnék ebben a tekintetben is nyitott maradni. Lehet, hogy 6o éves koromban fogok a legszebben és legtisztábban táncolni. Egy kristálytiszta előadásban, amelyhez nem kell kommentár. Ez a vágyam.
Juronics Tamás: Alapvetően érzelmeket, gondolatokat közlök. Régen, amikor heves és fiatal voltam, még mást csináltam. Ezeket úgy nevezem, hogy „intellektuális emóciók”. Mert hogy ugyan gondolkodtam, de a gondolataim csak düh formájában jöttek ki belőlem. Társadalom, egyén, kapcsolatok – mindezekről a tánc csak az érzelmeken keresztül tud beszélni. Egyébként úgy látom, köztetek én vagyok a legpopulárisabb, a legkommerszebb alkotó. Vissza kell fognom magam, hogy bekerüljek közétek, hogy „alternatív” és „kortárs” tudjak lenni, hogy továbbra is meghívjanak ilyen fórumokra. Ez komoly harc önmagammal. Szeretem ugyanis, ha a közönség jól érzi magát. Egyébként a színházzal szemben elég kritikus vagyok. Bár nézek előadásokat, sokszor kijövök a felénél, még akkor is, ha teli van mozgással a darab. De például Zsótér Sándornak Az ügynök halála-rendezése nagyon tetszett. Annak a végén egyfajta katartikus állapotba kerültem, ha ez hiányzik, akkor szerintem nem jó az előadás. Úgy látom, hogy Szegeden most elég jó színházi műhely alakult ki, ott van két fiatal rendező, Zsótér mellett Telihay Péter is, a művészeti vezető pedig Szikora János. Neki szerintem koreográfusnak kellett volna mennie. Sokszor úgy néz ki, mintha a színészt egyszerűen egy mozgó világítási felületnek tekintené, hisz alapvetően mindig is a látványban gondolkodik: kitalálja, megvilágítja a színpadot, elhelyezi benne a színészt. A színész persze érzékeny erre, hogy nem ő áll a középpontban, a táncos azonban beletörődik abba, hogy ő egy világítási felület. Elhiszi ugyanis, hogy ebből létrejöhet egy kép, megszülethet egy szép hangulat, amit színháznak lehet nevezni.

08. 08. 4. | Nyomtatás |