Ellenfény Offline - Archívum - 1999 - 1999/2-3. - Reflektorfényben - Kortárs Drámák - Elmúló Világok (Kerekasztal-beszélgetés Az Alkotókkal)

Elmúló világok (Kerekasztal-beszélgetés az alkotókkal)

Hamvai Kornél: Márton partjelző fázik – Merlin Színház,

Debreceni Csokonai Színház

 Maga Hamvai kornél készítette el a Márton partjelző fázik című regény darabváltozatát, amelyet 1999-ben fél év alatt két színház is bemutatott.A Stúdió „K" Élveboncolás sorozatában a regényről, az adaptációjáról és az előadásairól beszélgettünk Hamvai Kornéllal, a szerzővel, Lengyel Pállal, aki a Merlin előadását rendezte, Jordán Tamással és Papp Zoltánnal, a produkció szerepelőivel, Pinczés Istvánnal, a debreceni előadás rendezőjével és Nánay István kritikussal, aki afféle „csendestársként" az adaptáció folyamatában is részt vett.



 

A történetgyűjtő

Sándor L. István: Eddigi művei alapján Hamvai Kornél számomra olyan írónak tűnik, aki szeret történeteket mesélni...
Hamvai Kornél: Olyan író, aki egyre jobban szeretne történeteket mesélni. Nem mindig sikerül még egészen...
Sándor L. István: Az a benyomásom, hogy te történeteket gyűjtesz és adsz tovább. A Körvadászat is tele volt apró történetekkel, sőt a kaposvári műsorfüzetben szerepelt  is egy utalás, hogy azt beszélik rólad: járod a várost és vadászanekdotákat gyűjtesz.
Hamvai Kornél: Annál jobbakat nem lehet kitalálni, mint amik valóban megtörténnek. Az emberek elmesélik nekem őket, én meg leírom helyettük. A Körvadászat írása közben mindenkit vadásztörténetekért üldöztem. Aki nem tudott vadásztörténetet, az mesélt egy építőtáborról: elfáradt, leült valami kupacra, és hirtelen nagy reccsenést hallott. Kiderült, hogy ráült egy nyúlra. Azonnal beleírtam a darabba.
Sándor L. István: És a Márton partjelző történeteit honnan gyűjtötted?
Hamvai Kornél: Innen-onnan. A nagyapámat faggattam, aki valóban Újpesten volt szerszámkészítő kisiparos. Azt is véletlenül tudtam meg, hogy miért nem lehet behajtani a Mikszáth Kálmán utcába. Ugyanis Pióker Ignácot, aki az ötvenes években ott lakott, idegesítették az autók, és túl sokszoros sztahanovista volt ő ahhoz, hogy ne méltányolják a kérését, hogy rakjanak ki a sarokra egy behajtani tilos táblát. Vagy felszáll az ember a buszra, és megérzi, hogy melyik az az öregember, aki abban a pillanatban elkezd beszélni, ha valaki leül mellé.
Sándor L. István: De mintha nem lenne divatos a mai irodalomban történeteket mesélni.
Hamvai Kornél: Nem tudom, hogy mit lehetne ezen kívül csinálni. Az, hogy valaki leül a papír elé és örül, hogy milyen okos, az számomra különösebben nem érdekes.
Sándor L. István: Ráadásul te nem is a nagy történeteket szereted, hanem a pici, humoros helyzeteket. Az anekdotákat. Tele vannak ilyen vicces sztorikkal a darabjaid. Például tipikus anekdota Márton partjelző pályájának csúcsa, egyetlen játékvezetői ténykedésnek története: akkora köd volt, hogy nem lehetett megtartani a mérkőzést. De az is szellemes, ahogy ez el van mesélve. Vagy ugyanilyen anekdota, amit Miholka mesél, hogy milyen érzés volt, amikor daruval felemelték a magasba. Nem látott ugyan semmit, mert sötét volt, de azért mégiscsak ez volt számára a boldogság. Vagy rengeteg vándoranekdota is szerepel a regényben. Mint például az, amikor a szekérről félrecsúszott kasza levágja a lovaskocsi mellett elhúzó motoros fejét. De az anekdotikusság inkább pejoratív kifejezésként szokott szerepelni az irodalomtörténetekben, kritikákban. Akadályozza egy átfogóbb forma kibontakozását.
Hamvai Kornél: Nem látok ilyen nagyban, hogy mi minek az akadálya. Azt tudom, hogy mit szeretek olvasni, és hogy a saját szempontomból mit tartok jónak. A többi nem igazán érdekel.
Sándor L. István: Mennyi ideig tartott, amíg összegyűjtötted a Márton partjelző történeteit?
Hamvai Kornél: A regénynek először a címe volt meg. Néztem egy focimeccset a tévében: április, zuhogó eső, Fradi-Szeged. A partjelző beintette a lest, és utána ott állt, összehúzva magát. Úristen – gondoltam –, hogy fázhat ez az ember.  Meg is volt első regényem címe. Ezután fél évig nem tudtam mit kezdeni vele, csak éreztem, hogy kéne valamit írni a cím alá.
Sándor L. István: Elkezdted keresni Márton partjelzőt?
Hamvai Kornél: Fogalmam sem volt, hogy ki vagy milyen lesz ez az ember. Egészen addig, amíg egyszer egy éjszakai busz megállójában meg nem láttam valakit, amint motyogott magában. És amikor már mindenki őt figyelte, akkor a zakója hajtókája mögé bújva folytatta a motyogást. Ez az! – mondtam, és elkezdtem írni a regényt. Ettől számítva majdnem két évig tartott a munka. Közben egyetemre jártam.

Ez nem is darab

Sándor L. István: Erről a folyton történeteket mesélő figuráról nem lehet eldönteni, hogy vajon ténylegesen emlékezik-e, vagy az emlékek helyén támadt űrt tölti-e ki valamilyen képzelgéssel. Emellett a rengeteg felidézett történet mellett ugyanakkor van a regényben egy látens jelen idejű történet is, Márton partjelző egy évének áttekintése attól kezdve, hogy újév napján felmászik a Nyugati pályaudvar tetejére, egészen addig, hogy a következő év szilveszterén bekopog hozzá Denise. Közben márciusban Miholka meghal, megjelenik Gejzlinger, augusztusban Márton elmegy meglátogatni Miholka sírját, később szerelmes lesz egy önkiszolgáló étterem törzsvendégébe stb., stb. Amikor eszébe jutott valakinek, hogy ebből a regényből színdarabot kéne írni, akkor le kellett mondani nemcsak a sok érdekes, apró kis történetről, hanem erről a látens jelen idejű történetről is, amely valójában a regény szerkezetét adja. Kinek jutott eszébe az ötlet?
Hamvai Kornél: Lengyel Pálnak, aki a Merlin előadását rendezte. Egy évébe telt, amíg meggyőzött róla, hogy a regényből darabot kell írni.
Sándor L. István: Miért álltál ellent?
Hamvai Kornél: Mert ebből az anyagból nem lehet darabot írni. Ami elkészült, az nem is darab. Ez egy szöveg, amiből – gondolom, nem kis erőfeszítéssel – előadást lehet csinálni. Nem gondolom azt, hogy ez egy dráma.
Sándor L. István: Miért? Úgy gondolod, hogy a regénynél kevesebb a darabváltozat?
Hamvai Kornél: Egyrészt kevesebb is, de nem ez a lényege. A darabváltozatban, mint ahogy te is mondtad, nincs előrehaladó történet. Alapvető drámafogalmaknak, hagyományoknak nem felel meg. A Körvadászatban legalább arra figyeltem, hogy menjen előre benne valamilyen történet. Itt semmi ilyesmi nincs. Pedig a drámában csak jelen idő van.
Nánay István: Ennek a darabnak van jelen idejű története. Nem úgy, mint egy regénynek persze. Az a feszültség, ami a drámát fönn tartja, ebben az esetben a jelen és a múlt közötti állandó vibrálásból születik meg. Nagyon izgalmas az, hogyan lehet ebből előadást csinálni, miképp lehet megmozdítani, látvánnyá alakítani. Nem hiszem, hogy ma a realizmus vagy a klasszika vagy a romantika kánonja alapján kéne megítélnünk egy szöveget. Különben is, ma az előadások jelentős része nem is drámából születik, hanem inkább – ahogy Kornél mondta –  valamifajta előadásszövegből.
Hamvai Kornél: Mert már senki nem tud drámát írni, azért.    
Pinczés István: A szabályos dráma nem is igazán izgatja sem a nézőt, sem a rendezőt, sem a színészeket. A kis játszóhelyeken, a stúdiókban inkább a szabálytalan darabok élnek meg: egyrészt a dokumentarista vagy épp hiperrealista, másrészt a lírizált, stilizált szövegek. És az se biztos, hogy ezek történetek. Mindez szétfeszíti a hagyományos drámai kereteket. Engem is az izgatott a Márton partjelzőben, hogy a színpadi anyag, amit megkaptam, történet-e, és ha igen, hol történik.
Nánay István: Valahogy másképp képzelik el az irodalmárok is, meg a színházak is a drámát. Az esztéták például megvonják a történet jelentőségét a regénytől is, a drámától is. Ma történeteket mesélni valóban nem sikk. De ha az ember bemegy a kőszínházba, és megnézi, hogy mi kell a közönségnek, akkor látja, hogy csak az a siker, aminek épkézláb története van. Más előadás nem érdekli a nagyközönséget.
Sándor L. István: Én is úgy látom, hogy a történet és történetmesélés a magas művészetből leszállt a kommerszbe. Egy sikerfilm, egy szórakoztató darab nem működhet történet nélkül. De a komolyabb műfajokban mintha ma már nem lenne annyira fontos, és mintha kicsit ciki is lenne történeteket mesélni.
Nánay István: Mi az ördögöt mesél az ember, ha nem történeteket? Akármelyik előadást nézed – akár új darab bemutatóját is – mindegyik történetet mesél. Lehet, hogy nem anekdotikus formában, hanem ravaszabbul, áttételesebben, de mégis csak ezt csinálja. A Portugál nem történetet mesél? A Balta a fejbe, a Közellenség nem történetet mesél?
Sándor L. István: De emellett egyre hangsúlyosabbak azok a kortárs törekvések, amelyek elrejtik, tagadják, megszüntetik a történetet. Népi rablét a Szkénében, az Andaxínház a MU-ban, a Cseresznyéskert a Mozgó Ház előadásában stb.
Hamvai Kornél: A történet megszüntetése szerintem anakronisztikus erőfeszítés. Le vagyunk megint nagyon maradva a világtól. Ami itt kísérleti, az máshol már rég lejárt. Majd elmúlik ez is.

Hívószavak

Sándor L. István: A regénynek van egy eldöntetlenül izgalmas szerkezete. Furcsán lebegteti benne az író a különböző elbeszélésmódokat: sokszor nem tudjuk, hogy első vagy harmadik személyű elbeszélést olvasunk-e. Vagy függő beszédet, belső monológot? Ehhez a furcsán vibráló elbeszélés-technikához képest a darab egy hagyományosabb drámaszerkezethez tér vissza. Mintha az lenne a rögeszméje a magyar színháznak, hogy csak klasszikus dramaturgiájú szövegnek van helye a színpadon. Ugyanis  a Márton partjelző darabváltozatában egy analitikus dráma sémája ismerhető fel: egy ember felmászik a Nyugati pályaudvar tetejére, és miután leszedték onnan, bemegy egy kocsmába, beszélgetni kezd Miholkával. Ezzel mintegy elkezdődik a megfejtése annak, hogy miért is mászott fel a Nyugati vasszerkezetére, hogyan is jutott el ehhez a ponthoz az életében. Csak annyi a csavar az analitikus szerkezethez képest, hogy itt nem tisztes polgárok társalognak a jelenben arról, hogy mi is történt a múltban, mint egy Ibsen-darabban, hanem a címszereplő állandóan átsétál a jelenből a múltba – ez a Merlin előadásában szó szerint is igaz, hiszen a címszereplő térbeli mozgása nemcsak a helyszínek, hanem az idősíkok változását is érzékelteti. Rengeteg dolog, amiről Márton partjelző mesél, meg is elevenedik.
Lengyel Pál: A darab dramaturgiáját egyszerűen leírhatjuk: egy ember beszélget egy másikkal, és közben elkalandoznak a gondolatai. És mit tesz Isten, ő rajzolja ki a koordinátákat, követjük azt, hogy merrefelé kalandoznak a gondolatai. De úgy, mint bármilyen normális helyzetben, oda szólhatunk neki, tehát vissza tudjuk hívni a jelenbe. Az a borzalmasan izgalmas játék a darabban, hogy merrefelé is csatangol Márton partjelző az időben, és szép feladat a színpadra állítóknak, hogy mindez követhetővé tegyék a nézők számára. Hogy tényleg átélhető legyen ez a nagyon furcsa történet.
Sándor L. István: Úgy érzem, hogy ebből az izgalmas regényből lehetett volna izgalmasabb, eldöntetlenebb dramaturgiájú szöveget is írni.    
Hamvai Kornél: Én nem tudtam. Meghaladta a képességeimet. Még ebbe is majd beledöglöttem, hogy olyasmit csináljak, amit egyáltalán el tudok képzelni színpadon.
Nánay István: Számomra a legnagyobb ellentmondás az anyagban az, hogy az egész Márton partjelző fejében zajlik le. Mondhatjuk azt, hogy egy év története a regény. De a fene tudja! Lehet, hogy csupán egy hatalmas vízió. Nyilván a regényben is szükség van valamiféle szerkezeti vázra, de egy darab még inkább igényli ezt. Mindkettőnkben – Lengyel Paliban is, meg bennem is –, akik a darabadaptáció folyamatát követtük, volt némi félelem, hogy mennyit bír felfogni a néző az idősíkok állandó váltogatásából. Ezért egy olyan rendet szorgalmaztunk, ami végül is – azt hiszem – kissé túlbiztosítottnak bizonyult. Kitaláltuk, hogy mindig legyen egy hívószó, hogy mikor, kinek mi jut eszébe. Azt mondod, hogy nincs jelen idejű történet a darabban. Dehogyis nincs. Van egy jelen idejű rétege a darabnak, amelyben a hívószavak segítségével mindig felidéződnek múltbeli események. Volt, amikor nem verbális hívószó szerepelt, hanem mondjuk egy mozdulat, egy gesztus. Abban azonban igazad van, hogy lehetett volna a regény nyelvi eldöntetlenségét sokkal jobban érzékeltető darabot is csinálni. Ezért így utólag az átírást félsikernek érzem. Túlzottan reálisra sikerült.

Mindenkinek a maga világvégéje

Sándor L. István: Úgy érzem, hogy a regény a figurákat is sokkal ironikusabban kezeli, mint a darabváltozat, illetve az előadások.
Hamvai Kornél: Ha ironikusan olvasod, akkor ironikus a regény, de szándékosan nem törekedtem erre. Azon igyekeztem, hogy minden szereplő halálosan komolyan vegye magát, ahogy te is halálosan komolyan veszed most magad, mint általában mindenki. Igyekeztem, hogy belülről lássak embereket, akik legfeljebb a másikat találják hülyének, mert a saját különcségeiket ragyogóan meg tudják magyarázni maguknak.
Sándor L. István: Az se ironikus, hogy Mártont, miközben – meglátogatván Miholka sírját – az életéről gondolkodik, elgázolja egy halottaskocsi?
Hamvai Kornél: Lehet, hogy az. Akkor jó.
Sándor L. István: A címszereplő neve is ironikus. Ritkán szokták az embereket – afféle állandó jelzőként – a foglalkozásukkal együtt emlegetni. Ha csak nem valamiféle archaikus formáról van szó. A Márton partjelző szerintem a Márton próféta jelenkori, profanizált-ironizált változata. Ő olyan ember, aki prófétának született: lobogó ősz hajával – még megvan minden hajszála – járja 78 évesen a várost, és arról beszél, hogy mi hogyan romlott el. Csakhogy Márton évtizedekig hiába várta, nem kapta meg a jelet, a felhatalmazását, hogy prófétáljon, így csak motyog maga elé. Nem tehet mást, mert ráadásul titkosítva is van: lehet, hogy beszervezték besúgónak, lehet, hogy csak önszorgalomból írt hangulatjelentéseket, feljelentéseket. Egy prófétát látunk, aki – a kicsorbult törvények között – spicli lett.
Lengyel Pál: Azt hiszem, hogy Hamvai sok truvája közt ez az egyik legnagyobb: Sok mindent el lehet mondani Mártonról, aki partjelző, de hogy jóravaló, tisztességes ember lett volna, azt a legnagyobb jóindulattal sem. Hiszen azért ő – a legjobb tudása szerint – valóban működött mint besúgó. Ezért egyszerű lenne arra játszani, hogy ne szeressük, utáljuk őt. Mégis igen erős részvétet kelt bennünk a sorsa. Nem gyűlöljük. Úgy érzékelem, hogy felkelti a nézők furcsa együttérzését.
Pinczés István: Nincs tisztázva, hogy felkért, „hivatásos” besúgó volt-e, vagy önszántából, a szocialista társadalom jobbítása érdekében írta ezeket a feljelentéseket. Lehet, hogy a meggyőződésének áldozat: igen, jobbítani kell a világot. És azt hitte, hogy abban a világban ennek ez a módja. Így egy kicsit áldozat is: ezért szánjuk.
Jordán Tamás: Én mint színész, nem gondolkodom azon, hogy szeretni kell-e a figurát, amit játszom. Hát hogyne szeretném ezt a kisembert! És hogyne szeretnék mindenkit a rendszerváltás utáni zavarban, amikor hirtelen mindannyian ellenállóvá változtunk? Pedig valamennyien benne voltunk az előző rendszer sűrűjében. Mi mentünk április 4-én szavalni, május elsején felvonulni. Nem kellett 3/3-as ügynöknek lenni ahhoz, hogy a rendszer részesei legyünk. Én és az én korosztályom bizony benne volt nyakig. Nem lázadt föl senki. Néha cinikusan összenéztünk, de benne volt az egész ország abban, ami itt történt. Bármennyire is fájdalmas, ez tény. Ezért ezt az embert én megértem. Hogy a fenébe ne érteném... Valamit tökéletesen akart csinálni, és az nagyon nagy dolog, hogy hivatása, küldetése volt. A többi már nem az én dolgom – mondja Márton. Azt csinálta, amit kellett csinálnia. Hogy jövök én ahhoz, hogy pálcát törjek felette, amikor – ha nem is ilyen léptékben – de benne voltam én is?
Papp Zoltán: Nyilvánvaló, hogy nincs jogunk visszamenőleg megítélni egy korszakot. Az én apámat Rákosi föl akarta akasztani, úgyhogy én nem vagyok elfogult azzal a rendszerrel, mégis azt mondom, hogy egy olyan korszak volt, amiben valahogy így lehetett működni, így működhettek az emberek. De Márton ezt nem látta át. Ő csak becsülettel csinálta azt, amit rábíztak. És mindig a partvonalon állt, szerencsétlen kisember maradt. De engem érdekelne, Kornél, hogy te eldöntötted-e magadban, hogy a nézőnek mit kell majd éreznie ezzel a figurával kapcsolatban. Szeresse, ne szeresse?
Hamvai Kornél: Azt döntöttem el, hogy muszáj, hogy úgy legyen, hogy ha az ő szemszögéből nézzük a dolgokat, akkor azt kell mondani: igen, igaza van. A kétségeiben is igaza van, és a bizonyosságaiban is igaza van. Mert ő mindezt így látja, ezt tudja.
Sándor L. István: Valamiféle katasztrófairóniát is érzékelek a szövegben, mert Márton folyton arról motyog, hogy káosz van, hogy minden összeomlott, hogy vége van mindenféle erkölcsi rendnek, hogy minden a katasztrófa felé halad.
Hamvai Kornél: Nem feltétlenül azt látjuk, hogy szétesett minden, hanem azt, hogy mindig van valami, ami nem stimmel. Valami hiányzik. Nem jó ez így. Aztán vagy öngyilkos lesz, vagy elkezd emiatt másokat üldözni.
Pinczés István: Szerintem Márton amolyan féltragikus, félkomikus figura. Ettől tűnik ennyire emberinek. Mi azt szerettük volna elérni az előadásunkban, hogy a humoros verbális szituációk vagy a gesztikus komikus elemek, amelyeken a néző kívülről kacag, egy 20. századi magyar sorstragédiát ellenpontozzanak. Persze ez nem igazán tragédia, mert Márton csak egy megmosolyogni való kisember, még akkor is, ha számára fontos volt mindaz, amiben hitt.
Papp Zoltán: Szerintem arról szól a darab – de majd Kornél kijavít, ha nem így van –, hogy a 20. században borzalmasan felgyorsult minden, és sorra eltűntek azok a világok, amelyek addig egész életeknek adtak teret. Eltűntek városrészek, gyárépületek, koszos kiskocsmák. Eltűnik egy világ, amely magát az életet jelentette ezeknek az embereknek. És hogy ez mennyire fájdalmas vagy mennyire nem? Hogy mennyire tudjuk kinevetni vagy szeretni az elmúló világokat, amelyekben elmúltak a szüleink és a nagyszüleink – ez tőlünk függ. De az idő túllépett ezeken a hajdan működő világokon, és nem is lenne érvényes, amit az egykoriak ma mondhatnának. Elmúlt egy korszak.

Sorsok szavakban és képekben

Sándor L. István: A két előadás – a Merlinben látható és a debreceni – másképp közelít a darabhoz. Debrecenben a képek, Pesten a szavak tűnnek fontosabbnak. A Merlin előadása a figurák sorsára helyezi a hangsúlyt, el akarja mesélni a szereplők a történetét.
Lengyel Pál: Leegyszerűsítés azt állítani, hogy nálunk a szavak dominálnak. Sokkal fontosabb számunkra az, amit a szöveg előhív. Meggyőződésem, hogy ezeknek az asszociációs tartalma akkor is meg tud jelenni, ha színész áll szemközt színésszel. Kornélnak az is nagy erénye, hogy teljes sorsokat írt meg. A darabból meg a regényből is mindez nagyon pontosan kiolvasható. Még az első rendőrről is mindent tudunk. Mindennek akkor is jelen kell lennie az előadásban, ha esetleg az erre vonatkozó dialógus nem hangzik el a színpadon. Itt valóban sorsok konfrontálódnak egymással, meg Mártonnak van önmagával egy véget nem érő vitája. Hogy neki sok rendeznivalója van ebben az országban, a saját életében, mindenfelé.
Pinczés István: Nyilvánvalóan Márton ennek a darabnak a központi figurája. Kivel van neki konfliktusa? Nyilván nem a kocsmai beszélgetőtársával, Miholkával – vele csak összezördül időnként –, hanem a felségével, Denise-zel. Vagy Denise emlékével, a Denise-zel átélt évekkel és ezen keresztül önmagával hasonul meg. Ezért arra gondoltunk, hogy színházi eszközökkel megpróbáljuk Denise figurájánk súlyát megnövelni. Több szöveget nem adtunk a szájába, ugyanannyi jelenete van, mint a leírt anyagban, de behoztuk olyankor is a jelenetbe, amikor egyébként nincs szövege. Rögtön például az első kocsmajelentben is megjelenik: átöleli Márton vállát, cigarettafüstöt fúj rá, holott a reális szituációban csak Márton partjelző beszélget Miholkával. De említi Márton, hogy vele van Denise, egyszerűen nem tudja kitörölni az agyából ezt a nőt 30 valahány év után sem.
Sándor L. István: Nem csak Denise sétál ki-be, hanem sokszor különféle néma szereplők is megjelennek.
Pinczés István: Igen, emiatt több támadást is kaptam, hogy itt tömegek vonulnak át a színpadon. A szerző ugyan nem írta bele a darabba a „néma szereplőket”, de állandóan utal rájuk. Elhangzik például a második villamos-jelentben, hogy Márton és Denise olyan hosszan és kitartóan nézték egymást, hogy az emberek meglepődtek ezen. Ha egy ember feszélyezve érzi magát a  többiek miatt, akkor ott rajtuk kívül lennie kell másoknak is. És ha a második villamos-jelenetben vannak utasok, akkor az elsőben is lenniük kell. Afféle déjá vu érzést szerettem volna elérni a két villamos-jelenet egymásra rímeltetésével: pontosan ugyanúgy, ugyanazokban a pózokban helyeztük el az utasokat a két szituációban. És ha már ebbe a két jelenetbe bekerültek, akkor az orvosi jelenetbe is behoztuk őket mint betegeket.
Sándor L. István: A debreceni előadás tehát nem a szavakra, hanem a verbális rétegből kibontható képekre helyezi a hangsúlyt. És ha ezek a képek szerencsésen születnek meg, ha van némi látomásjellegük, akkor színházi értelemben azt próbálják megteremteni, ami a regényszöveget is jellemzi: eldöntetlenséget, furcsa lebegést. Például azért szeretem a báli jelenetet, mert abban tényleg van egyfajta szürreális jelleg, míg az orvosi jelenetnél megjelenő életkép csak afféle rátétnek tűnik nekem.
Pinczés István: Ebben van némi igazság, de aránytévesztés lett volna, ha csak egy-két kiemelt jelenetben jelennek meg a „néma szereplők” Egyébként nem szerettem volna mást csinálni, mint ami a darabban olvasható. A báli jelenet pontosan olyan, azt csináltam, ahogy az le van írva a szövegben: „Behunytam a szemem – mondja Márton partjelző – Egy báltermet képzeltem el, fekete frakkban az urak, hófehér bodros ruhában a hölgyek, ahogy lejtenek egy hatalmas csillár felett a parketten...” Mi ezt a képzelgést alakítottuk jelenetté. Már első olvasásra éreztem ugyanis, hogy az általad említett lebegtetett narrációnak meg kell találni a színpadi, formai, vizuális kifejezési lehetőségeit, színpadtechnikai, világítási, térszervezési megfelelőit. Ezért választottunk frontális játéktér helyett centrális színpadi elhelyezést.

Afféle szeizmográf

Sándor L. István: A két előadásban egészen más a főszereplő figurája. Debrecenben a darab utalásainak megfelelően egy öreg, fáradt, de némi huncutságot mégis őrző Mártont látunk. Kóti Árpád alkatilag is közel áll a címszerephez. Jordán Tamás viszont, aki a Merlinben játssza Mártont, nem az az alkat, amilyennek a szöveget olvasva elképzeljük a figurát. Az ő Mártonja – rácáfolva a szöveg utalásaira, hogy túl van már a hetvenen – állandóan mozgásban van, tele van életenergiákkal.
Lengyel Pál: Azt hiszem, különbözőképpen gondolkodunk az öregekről. Az édesanyám például már elmúlt 70 éves, amikor úgy érezte, a dolgok nincsenek rendben körülötte. És el nem tudod képzelni, hogy mit futkározott Budapest és egy Eger melletti pici település között csak azért, mert úgy érezte, hogy rendbe kell tennie a család ügyeit. Én most sem bírnám végigcsinálni, amit ő megtett, nemhogy hetvenen túl. Teljesen függetlenül attól, hogy ki játssza a szerepet, azt hiszem, Mártont valami hasonló töltés mozgatja.
Jordán Tamás: Amikor elolvastam a darabot, nem gondoltam, hogy ez az én szerepem. „Kényszermegoldásnak” éreztem, amikor én lettem Márton partjelző. Először Szacsvay játszotta volna, de egyeztetési meg mindenféle egyéb okok miatt visszaadta a szerepet, aztán meg Holl Pista vállalta el, de sajnos beteg lett. Pedig nagyon neki való lett volna. A szezon végén azonban – a pénzügyek meg sok más miatt – mindenképpen be kellett mutatni az előadást, és nem volt más megoldás, nekem kellett eljátszani. Sokkal sprődebbnek gondoltam a figurát, mint amilyen én vagyok. (A szöveg alapján folyton Kállai Feri jutott eszembe.)
Sándor L. István: Mi kellett ahhoz, hogy a „nem az én szerepem” távolságtartásából egy ilyen fontos alakítás szülessen?
Jordán Tamás: Nálam rosszabbul senki nem olvas darabot. Ha néha belecsöppenek a rendezés helyzetébe, akkor sem szólal meg a szöveg számomra, amíg nem látok embereket magam előtt. Gondoltam, hogy nagy szerep, mert rengeteg szöveg van benne. Az idő rövidsége miatt – alig két hetünk volt rá – önkínzó módszerekkel, kis kártyácskákkal be kellett tanulni a szöveget. És amikor elkezdtük próbálni, akkor megéreztem, hogy bizony ez belülre kerülhet. Nem tudom, hogy mitől van az, hogy az ember egyszer csak azt érzi, hogy egy szerep a sajátja tud lenni. Kivételes szöveg. Nem is amiatt, amiről szól. Kivételesen beszélteti a szereplőket. Főleg Mártont persze. Szinte hibátlan, ahogy az mondva van. Azért is volt nehéz megtanulni, mert a legapróbb szócsere is fölborította a mondatok egyensúlyát. Annyira jól van megírva, hogy lehetetlen rajta változtatni.
Sándor L. István: A többiek nem kaptak ilyen jó lehetőséget a szerzőtől.
Papp Zoltán: Nem hiszem, hogy ez így van. Boldog vagyok, hogy Geizlingert játszom, szeretem játszani. Egyáltalán nem érzem kis szerepnek vagy epizódfigurának. Egyébként, amikor Szacsvay visszaadta a szerepet, arról is szó volt, hogy én leszek Márton partjelző. Kétségbeesetten menekültem ettől a lehetőségtől. Úgy éreztem, ez nem nekem való. Nagyon tetszett az anyag, de pontosan tudom magamról, hogy más alkat vagyok. Ha a színpadon megszólalok, mondjuk veszekszem egy nővel, aki a darab szerint a felségem, akkor az veszélyesnek hat,  itt azonban esendőnek kell lenni.
Sándor L. István: Jordán Tamás alakításában nemcsak Márton esendősége, hanem Szókratész igazságkereső hevülete is benne van.
Jordán Tamás: Régóta motoszkál bennem valami, amit most fogalmazok meg először szavakkal. Úgy érzem, hogy bizonyos életkorig a színésznek az a dolga, hogy az esték meg a szerepek úgy legyenek rendben, hogy tudat alatt az van benne, hogy mindez a következő estéről szól. A következő estét, a következő szerepet készíti elő. Nagyon jónak kell lennie, de az esték egyfajta láncolatot alkotnak, és nem tudni, hogy mi a végállomás. Az esték egy-egy lépcsőfokot jelentenek. Ezzel nem azt mondom, hogy nem kell a színésznek jónak lennie. Tökéletesen kell elkészülnie a szerepével, nagyon nagyot kell alkotnia, de mindez annak érdekében történik, hogy a következő alakítás még jobb legyen. Ez olyan mint egy váltófutás, a színész egyik szerepe egy másiknak adja át a stafétabotot. De bizonyos életkor fölött már nem lehet arról beszélni, hogy azért kell jónak lennie a színésznek, mert gyűjti a tartalékokat, mert tanul és készül, hogy a következő alakítása még jobb legyen. Egy bizonyos életkor fölött az este nem szól másról, mint magáról  az estéről. Néhányszor volt alkalmam érezni, amit a Márton után érzek. Hasonló élményem volt a radnótis Amit szívedbe rejtesz, a Szókratész védőbeszéde meg a Sebő Ferivel közös József Attila est után is. Vannak olyan esték, amikor valami hasonlót érzek – és ez nagyon nagy megnyugvás nekem –, mint amit egy iparos érezhet, aki befejezett egy munkát, mondjuk egy asztalt vagy egy szekrényt, és azt mondja, hogy ez rendben van, ezt már el lehet vinni. A tekintetével még végigsimítja, ahogy elviszik, de aztán nem gondol többet rá. Ahogy elvitték, az a szekrény már nincs, a vele való foglalkozás véget ért. Amikor fiatal voltam, és valamit sikerült megoldanom, akkor arra vágytam, hogy ezt megosszam másokkal is, hogy együtt legyünk, hogy csak erről beszéljünk, miközben jól berúgunk. És ez megszűnik, és nincsen más érzés – de szerintem ez tökéletes, és áhítom ezeket az érzéseket, bár annak idején nem elégedtem volna meg ezzel –, mint az, amikor lejövök a Radnótin az öltözőbe, és azt gondolom, hogy ez rendben volt, és többet nem törődöm vele. Nem mozog bennem, nem zakatol tovább... Ha sajátunk egy-egy szerep, akkor ezt ez az érzés – mint afféle szeizmográf – nagyon pontosan jelzi. És a Mártonnál pontosan ezt érzem. Rengeteg mindent ad ez a szerep. Lehetek annyira önző, hiszen vagyok már abban a korban, hogy igazából engem az érdekeljen: hogy velem mi történik. Hogy a másfél óra az nekem milyen. És nagyon jó. Nagyon jó a siker, megnyugtató a taps, de nem ez a fontos. Inkább az, hogy nagyon jó bent lenni, nagyon jó együtt élni vele. Azt gondolom, hogy olyanokat mondhatok el vele, amiket én is szeretnék elmondani, csak nincsenek hozzá szavaim.

08. 08. 4. | Nyomtatás |