Az alvajárók tétova biztonságával

Postscriptum – Szegedi Kortárs Balett

“Kaptam egy témát az élettől” – sommázta Juronics Tamás a készülő darab nyersanyagát meglehetősen keserűen néhány hónappal ezelőtt. Mindenesetre nagyon kínos a hazai kulturális életre nézve, hogy egy vezető koreográfus saját társulatának kvázi kilakoltatásából meríti az inspirációt. A hosszú alkudozások, kompromisszumok, megalázó félmegoldások, az arcra ragadt műmosoly és a kényszerű kézrázások ideje lejárt: Juronicséknak Szegeddel szemben már nincs vesztenivalójuk, és megérett az idő arra, hogy némi humorral és távolságtartással megemésszék, sőt szublimálják élményeiket.

Tóth Ágnes Veronika

A környezet, ahol a darab játszódik, meglehetősen kietlen: az üres teret lepusztult, csupasz fekete falak fogják közre. Elöl, a játéktér legszélén kis asztal két bársonyfotellel. A színpad közepére, közvetlenül a nézők orra elé a társulat egyik tagja – eléggé direkt jelzésként – behoz egy bőröndöt. Lassan beszivárognak a táncosok, munka közben látjuk őket, folyik a próba, egyesek pedig fapadlózattal próbálják lefedni a linóleumot, ebből lesz később a színpad. A hétköznapi idillt az este reflektorfényei váltják fel, mindenki a színpadon, kezdődhet az előadás. A színpad szélén, az egyik bársonyfotelben egy arctalan férfi ül, akit az egész darab ideje alatt csupán hátulról látunk, ő szolgáltatja a zenét az előadáshoz. Persze gyorsan kiderül, hogy szerepe ennél jóval összetettebb, ő a nagy manipulátor, – alias K.K., a szegedi színházigazgató –, aki kénye-kedve szerint szórakozik a társulattal. Lekapcsolja a zenét, vagy villámgyorsan stílust vált: a táncosok eleinte roppant rugalmasan és gyorsan akklimatizálódnak, mozgásuk az éppen aktuális zenéhez idomul. Hosszú távon viszont ez a kiszolgáltatottság kibírhatatlan, a szereplők szép lassan lemorzsolódnak, egyik a másik után, végül senki sem marad. A harmadik képsor – a próbák és az előadás bemutatása után – a tapsrend. Ebben a jelenetben – meghökkentő, de – szinte semmi stilizáltság nincs. A társulat tagjai a civil jelenlét szintjét súrolják, amint egyesével besétálnak és meghajolnak a közönség előtt. Viszont soraikban egy fiú szinte meztelenül jön ki meghajolni, a továbbiakban ő képviseli a megalkuvásra képtelen művész figuráját. Eddig egészen tiszta a kép, Juronics realista eseményhűséggel dokumentálja az eseményeket.
Viszont ekkor érdekes gellert kap a történet, melyet burleszkes képek görgetnek tovább: egy ez idáig roppant sikeres ember ismerkedik a vesztes szerepével. Nyilván a népszerű és szakmailag is igen elismert Szegedi Kortárs Balett vezetőjeként ez a szerepkör aránylag új tapasztalatot jelent Juronics számára: “Úgy látszik, eljött az ideje, hogy megismerkedjek a kudarc élményével. Vesztes lettem. Mégis rengeteget nyertem az eset kapcsán.” A színpadot fedő fapadlózatot fallá alakítva leválasztják a színpad előterét, ott folyik a századelős némafilmekbe illő jelenet. Egy vendéglőbe magabiztos párocska érkezik: elégedett, elegáns úr, az őt megillető, tollboába burkolózó csinos szőkeséggel. De a rafinált pincér balekot csinál a férfiből, kihúzza alóla a széket, fojtogatja a szalvétával, ráadásul beleharap a szép szőkeség nyakába. Néhány pillanat alatt kicsúszik a valóság biztonságos talaja a férfi lába alól: az asztalon, az ízletes fogásokat melegen tartó fedő alatt mélységes vákuum terjeng, ami beszívja őt, így fejjel előre beleesik a lyukba. A fedő egy élő fejet rejt, így a burleszk egyre inkább szürreális színezetet kap. Ebben a képsorban végre újra szerepet kap a humor, amihez a társulat mindig is értett, csak az utóbbi darabjaikban mintha elrejtették volna ezt a képességüket.
A mozaikszerűen építkező koreográfia következő jelenetében egy fotós egy hófehér bundás modellre kattint el egy sorozatot. A nő csábítóan néz, pózokba vágja magát. Kettősük körül ott örvénylik a társulat, a lányok csípőig felhasított hosszú, elegáns ruhákban siklanak a fiúk karjában. A tánc egyre vadabbá válik, mindenki párt cserél, majd hirtelen kialszanak a fények, és a párok a sötétség leple alatt szenvedélyesen egymásnak esnek. A meg-megszakított zene és a villódzó fények káoszában nekitámadnak a modellnek is, letépik a ruháját, a fiúk szabad prédának, a lányok gyűlölt vetélytársnak tekintve élik ki rajta ösztöneiket. Az alaposan megtépázott nő egyre bizonytalanabbá és kiszolgáltatottabbá válik, miközben persze mosolyognia és pózolnia kell, hiszen a vakuk továbbra is villognak, a fotós akkor sem hagyja abba a munkát, ha ezek a képek már régen nem divat-, hanem bulvárfotók. Ez a jelenet érdekesen mutatja fel, hogy olyan emberek, akikben feltehetőleg munkál némi exhibicionizmus – hiszen alapvetően a reflektorfényben vagy a színpadon érzik jól magukat –, hogyan válhatnak teljesen elesetté. Mindenki szereti ellenőrizni és irányítani, hogy a külvilág felé milyen képet mutasson, és ha ez a lehetőség kicsúszik a kezéből, teljesen lecsupaszítottá, sérülékennyé válik. Ez az új, szokatlan, gyenge és erőtlen figura viszont komoly szenzációnak számít, a hírértéke óriási. Nyilván nem kellemes nap mint nap a háttérben zajló furkálások ellenére teljes erőbedobással színpadra lépni, majd művészként azt megélni, hogy az esti előadásnál sokan izgalmasabb produkciónak tartják magát a kitörni készülő botrányt.
Most a túlélési stratégiák következnek: egy táncos magányát merev, szűk, de átlátszó maszkban érkező férfiak zavarják meg, szinte érezni, ahogy szorítja őket, ahogy fulladoznak alatta. Mozgásuk olyan, mint a gépeké, egymástól egyenlő távolságra helyezkednek el, bekapcsolt robotokként járnak-kelnek, majd gúlába állnak, mint egy kiérdemesült futballcsapat. Ez a kompromisszumkötések ideje, Juronics – szintén maszkban – beül a prominens személyek számára fenntartott bársonyfotelbe. Mivel a Szegedi Páholy nevezetű lap egyik számában volt szerencsém látni is egy ilyen kézfogást, megértem, hogy az álarc alatt csurog a szereplőkről a víz.

 

 

Ismét egy “vidámabb” jelenet: a már megismert némafilmbeli elegáns pár visszatér a vendéglőbe, a nő immár a pincérnek integet kacéran. A férfi görcsösen feszeng, és már messziről látszik rajta az elhatározás, hogy ez alkalommal nem fogja hagyni, hogy hülyét csináljanak belőle. Minden lehetséges trükkre felkészülve várja a próbatételeket: de nem történik semmi. Erre elkapja őt az üldözési mánia, aminek hatására mindenhol láthatatlan ellenséget vél felfedezni: olyannyira, hogy tekintetétől még a fal is képlékennyé válik, és egy álarc körvonalai rajzolódnak ki rajta.
Az ezt követő képekben a fal új szerepet kap. Már nem rugalmas, illúziót keltő, élő anyag, hanem szilárd, áthatolhatatlan akadály. A disszonáns, egymásra játszott zenék zűrzavarában valóban igazi tétje van a táncosok dinamikus kavargásának. A párok szinte nekicsapódnak a falnak a frusztrált, beszorult energiák dühétől, máskor felemelt kézzel állnak a falnál, mintha saját kivégzésüket várnák, végül kétségbeesett kísérleteket tesznek, hogy átmásszanak. Az eleinte reménytelennek tűnő küzdelem végül sikerre vezet, együtt sikerül átjutniuk, egymás vállára állva lassan-lassan mindenki veszi az akadályt, mindannyian átjutnak a falon.
De ez még nem végleges győzelem, hiszen újra a maszkos férfiak érkeznek, tetőtől talpig szürkében, mint egy kafkai hivatalnokgárda. Egy alak viszont kilóg közülük, az a fiú, aki a darab elején szinte meztelenül jött ki meghajolni, ő az, aki most sem képes kompromisszumot kötni. Bár mi tagadás, eleinte ő is szeretne beilleszkedni az olajozottan működő robotcsapatba, de önkéntelenül mindig elvéti az ütemet, nem tudja átvenni a sematikus mozdulatok ritmusát, amit a bársonyszékben ülő “szürke eminenciás” irányít. Az irányítás lényege (apró fricska): a szint határozott egyre lejjebb tolása. Ezek után Juronics magányos könyöklés-gyakorlatokat végez, ami nélkülözhetetlen képesség új szerepéhez, majd beül a bársonyfotelbe, leveszi a maszkot, és levegő után kapkod. A szégyen pillanatai jönnek, a táncosok kérdő pillantása elől a nagydarab férfi becsúszik a fotel mögé, és újra felveszi az álarcot.
Itt szeretném megszakítani egy kicsit a képek sorát, bár jelen esetben az volt a szándékom, hogy aránylag szisztematikusan végigkövessem a színpadon történteket. De korántsem vagyunk még a darab végén, sőt, még a kétrészes mű első részének végén sem, és mégis meg kell állnom. A Postscriptum ugyebár – mint gesztus – a nemes bosszú műfajából való. Jó, legyen. Mivel ez művészi bosszú, sőt szublimáció, igazán csodálatra méltó, hogy egy társulat az őt ért valóban szégyenletes sérelmeket képes műalkotássá formálni. Ha ráadásul humorral és távolságtartással teszi mindezt, az még inkább dicséretes. De talán érdemes egy egészen kicsit nagyvonalúbbnak lenni: a megélt érzések és események krónikaszerű dokumentálásánál esszenciájuk sokkal erősebben hatna. Nem kell feltétlenül mindenért beolvasni. Vagy ha mégis – és miért ne? –, akkor érdemes egy szuszra. Nem szabad hagyni, hogy leüljön, kifulladjon a darab. Hiába sorjáznak az ironikus, a patetikus, a burleszkszerű, a szürreális jelenetek egymás után, ha dramaturgiailag nincs eléggé felépítve a koreográfia. Bár bizonyos törekvések nyilvánvalók: általában két egymást követő jelenet hangulatilag ellenpontozza egymást, egyes motívumok rendre visszatérnek, és mindkét rész végét katartikusnak szánt, hatásos képek zárják. Mégsem lett volna szabad ilyen bő lére ereszteni a darabot, mert kár elpazarolni az ötleteket, energiákat, melyek mintha – micsoda luxus! – túlcsordulnának, és így a jelenetek láncszerű, véget nem érő egymáshoz kapcsolása nem feltétlenül éri el a kívánt eredményt. Néha nem árt egy kis önkorlátozás: felesleges számtalan variációt kitalálni a lemeztelenítettség érzésére, a maszkos, robotszerű báb-állapotra, a háttérből irányító manipulációk megmutatására, a balek vagy a lázadó szerep megjelenítésére. Éppen ezért nem mesélném el hosszan a második rész ásító, röhögő, cinikus hivatalnokainak és szürke, fűrészporral kitömött bábjainak történetét. Vagy hogy az sem hatott különös meglepetésként, ahogy Juronics fekete ragasztószalaggal a bársonyfotelhez rögzítette magát, tehetetlenül nézve, ahogy a társulat tagjai a közönséghez fordulva hiába kérnek segítséget. Az utolsó kép, a bőröndből az ég felé kinövő létra sem elég erős látvány, jelentése viszont mindannyiunk számára fontos, mert azt hivatott jelezni, hogy a társulat él és dolgozik. Bizonyos szempontból jogos törekvés, hogy igenis, a közönség ismerje csak meg a hétköznapok profán történéseit, és tudja csak meg, milyen kisstílű vitákon, nyomasztó kompromisszumokon kell keresztülvergődnie magát egy társulatnak, még akkor is, ha a legjobbak közé tartozik. Mégis, egy idő után a próza a költészet rovására megy, pedig az utóbbi Juronics igazi erőssége.
A kifogások bőséges kifejtése után azonban itt az ideje, hogy végre az első rész zárójelenetéről essen szó, ami számomra a Postscriptum valódi csúcspontja. Annál is inkább, mert éppen az ilyen zseniális jelenetek szolgálnak a Kortárs Balett védjegyéül.

 

 

Egy táncospár lejt a fából készült, kivilágított színpadon, miközben négyzetméterenként hordják el alóluk a fapadlózatot. Táncolnak tovább, mit sem törődve a baljós körülményekkel, már a linóleumon forognak, amikor a fekete balett szőnyeget is elkezdik felgöngyölíteni alóluk. Ez talán az utolsó pillanat, az utolsó tánc. A színpadon teljes a felfordulás: a társulat végképp összezavarodott, vezetőjük nem egyéb, mint egy gumikötélen rángatott báb, aki esetenként vigyorogva kezet ráz egy másik marionettfigurával. A két báb mozgása nagyon behatárolt, a színpad hátsó felén rögzíti őket a gumikötél, mely alapvetően ki is jelöli lehetséges mozgásterüket. Ekkor gyönyörű, türkizszínű uszályos ruhában bevonul egy táncosnő, és a lázadó fiúval kettesben furcsa varázslatot hoznak létre. Ők ketten a színpadnak ugyanazokról a hátsó, fix pontjaitól kezdik meg útjukat, ahonnan a báb-figurák is indultak, csak egy egészen valószínűtlen irányba: felfelé. A függőleges koordináták kihasználása elementáris. Döbbenetes kép. Két büszke alak, egy nő és egy férfi lépked a merőleges falon, és mivel nagyon nyugodtan és természetesen lépkednek, velük együtt 90 fokban fordul a világ. És valóban, a művészet kiválasztottjai arra hivatottak, hogy a fenti és lenti világ között közvetítsenek, mintegy az alvajárók tétova biztonságával, és nem arra, hogy valaki nyakörvvel rángassa őket kénye-kedve szerint. Nagyon szeretem e kép összetett hangulatát, ahogy az emelkedett, érzékeny és varázslatos aurát árasztó pár ugyanannak a koordinátarendszernek a vertikális tengelyén halad, mint amelynek horizontális tengelyén a báb- állapotban tengődő alakok mozognak. Variációk a művész-sorsra, egyetlen tökéletes pillanatban elkapva, ahol páthosz és irónia együtt jelenik meg anélkül, hogy egyik kioltaná, érvénytelenítené a másikat. Szimbolikus megtisztulásként a művész pár vízbe merül. Majd visszatérnek a földre és elkezdik keresni egymást. Találkozásuk szinte transzcendens erejű: a lány csókjának hatására a fiú odalép az addig örökre bezártnak hitt kapuhoz, és kitárja. Lassan gomolyog befelé a fátyolos fény, a táncosok végre kiléphetnek a szabadba.

Az írás a Thália Színház előadása alapján készült.



Postsciptum
Szegedi Kortárs Balett
(a Thália Színházzal közös produkció)

Díszlet és jelmez: Molnár Zsuzsa
Zene: montázs J.S.Bach műveinek felhasznáásával
Koreográfus-rendező. Juronics Tamás
Előadják: Mészáros Máté, Juronics Tamás, Aczél Gergő, Kalmár Attila, Kocsis László, Sárközi Attila, Topolánszky Tamás, Kolozsi Viktória, Kopeczny Katalin, Kovács Dóra, Markovics Ágnes, Nemes Zsófia, Spala Korinna, Tonhaizer Tünde

08. 08. 4. | Nyomtatás |