Minden egyre jobb lesz
Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline – Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház
A kisvárdai várudvar sátorponyvája alatt dermesztő hideg (június elejét írunk) és visongó közönség: Bocsárdi László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház rendezője csúfondáros, groteszk és a nézői rekeszizmokat alaposan megmozgató, forró hangulatú előadást rendezett Ödön von Horváth viszonylag ritkán játszott duplafenekű románcából. Münchenben vagyunk a harmincas években, a nagy gazdasági világválság kellős közepén, amikor is az emberélet fabatkát sem ér, napról-napra stabilnak hitt kispolgári egzisztenciák hullanak a porba, az őszi sörfesztivál hullámzó forgataga, grandiózus rituáléja egyetlen összefüggő haláltánccá válik; a nagy világégést megelőzi az elhúzódó hosszú háború, ember és ember ádáz küzdelme az életben maradásért.
Az idő múlása, a szeszélyesen csapongó közép-kelet-európai történelem sajátos fénytörésbe állította e játékot, amelyet Bocsárdi hét éve rendezett meg először, majdnem ugyanezekkel a játékosokkal. Azóta nemcsak az újra feltámasztott előadás ízei, zamatai “értek össze”, hanem a darab kínálta történelmi analógiák is alaposan felerősödtek: a mi szárba szökkent kisded vadkapitalizmusunk válságtünetei kísértetiesen emlékeztetnek ama harmincas évekbeli zűrzavaros, konfúzus világra. A munkanélküliség frusztrációja, a társadalmi lecsúszottság érzete, víziója ott kísért a csúfondáros komédia minden percében; s igencsak ismerősen csengenek manapság az olyan mondatok, mint amit az egyik játékos rikkant el mámorosan: “Nincs egyetlen olyan politikai párt, amelyben én ott ne lettem volna.”
Bocsárdi persze nem aktualizál, csak kibontja a drámaszövet mélyén rejlő politikai abszurdot. Először is azzal remekel, hogy pompásan találja el a játék stílusát: a vásári komédiáktól, a kabaréktól a cirkuszi mutatványokon át a becketti abszurdig terjed az előadás által bejárt stílusok tartománya. A rendező kényesen egyensúlyoz a különféle hatáselemek között, és biztos kézzel teremti meg a roppantul humoros és vadul dévaj színjáték lebegő atmoszféráját.
Kasimir, a munkanélküli sofőr hosszas szerelmi huzavona után elveszíti kikapós menyasszonyát, Karolinét, mert – mint a Gáli József fordította pompás szövegben áll – “ha valaki munkanélküli lesz, a szerelem is alábbhagy”. A nő meg gazdagabb, színesebb életre vágyik, magasabb társadalmi pozícióra, pénzes barátokra, csillogásra. Hamarosan meg is találja, amit keres, de azért a szíve visszahúzza kedveséhez, aki bánatában más hölgyekkel vigasztalódik. Bocsárdi eltartja, elemeli picit a játék síkjától a szirupos szerelmi történetet, s egy cirkuszi kikiáltó apró bábjaival játszatja elő, mi is történik majd az egykori szerelmesekkel. Az érzelmi-érzéki vonulat amúgy is a játék erőssége, hitvány, ócska kis szerelmi románcok indáznak s tükröződnek egymásba csúfondáros módon a játékban. Két őszhajú pénzeszsák, egy törvényszéki bíró és egy kereskedelmi tanácsos mulatoznak a – félig a színpad síkjába ültetett – bárpultnál, a nők rendre fölkínálkoznak nekik, Karoline is “alászáll”, kokottá vedlik, ide-oda csapódik céltalanul és kiúttalanul. Bocsárdi előadása azt tudatosítja, hogy ebben a világvégi eszelős forgatagban cirkuszi mutatvánnyá válik minden emberi sors. A rendező mozgalmas attrakciókat iktat a játékba, felfokozza a haláltánc tempóját; amikor a kikiáltó bejelenti a bulldogfejű férfit vagy a majomlány felléptét, már tudjuk, a cirkuszi maszk mögött mindig egy nyomorúságos emberi történet húzódik meg. Színre üget például egy szomorú ló – izmos, félmeztelen férfitestre illesztett, pompásan megformázott lófejet látunk –, és Karoline lovagolni vágyik. Ám csapkodni, rugdosni kell a lovat, mert nem akaródzik viháncolni és betörni, a népségnek, sokaságnak meg ez kell, a harsány cirkuszi mutatvány, lehetőleg úgy, hogy kilátsszék alóla a másik ember megalázása, méltóságának sárba tiprása.
Bocsárdi és a sepsiszentgyörgyi társulat kitűnően teremti meg a harsány, vad, nyers és drabális epizódokból szőtt játék intim miliőjét a zenés-táncos revü, a cirkuszi attrakció, a groteszk és az abszurd dráma határvidékén. A dalszerző, Hóna László vásári kuplékból, olcsó kis dalocskákból terít színes zenei szőttest a játék köré, az előadást egykori reklámfeliratokkal dekorált sátorponyva alatt játsszák, a szereplőket színes lufikkal, karneváli papírcsákókkal ékszerezi föl a takarékos díszleteket és pompázatos jelmezeket tervező Bartha József. Minden figura öltözéke egyben hangsúlyozottan önmaga karikatúrája is: a pénzembereké, a sofőré, a kikiáltóé, a ledér hölgyikéké.
A társulat érett színekkel, fanyar és pazar komédiázással játssza a csavaros és csúfondáros komédiát. Pálffy Tibor hajlott hátú, girhesen megtört sofőrje a játék motorja, eleinte hinni sem akarja, hogy megtörténhet vele a legrosszabb: elhagyja a szerelme. Az előadás vége felé Karoline egy másik nőről ráncigálja majd le, vadul csókolja, de nem lesz köszönet az újbóli egymásra találásban: két idegen ember dulakodásává vedlik az egykori szépséges románc. Diószegi Imola Karolinéja egyszerre kalandvágyó, kikapós asszonyka, érett, érzéki nő és szédült liba: mindegy, hogy kivel, mindegy, hogy hogyan, csak pörögjön körülötte az élet, csapong, vergődik és ingadozik férfikaroktól férfikarokig. Hiába a nagy világválság, ő most akarja kitombolni magát. Táskát lóbál és magát illegeti, sodródik és fölkínálkozik, majd kétségbeesetten próbálja meg visszaszerezni egykori szerelmét. Legpompásabb duettjét a dévajul kópés, lepusztult és virgonc Schürzingerrel alkotja. Utóbbi (Szabó Tibor megformálásában) afféle korunk hőse: alattomos, rámenős és cinikus vagány haszonleső, aki szüntelenül csak prédára vár, s ha érdekei úgy kívánják, áruba bocsátja a barátnőjét. A frakkos-pénzes öregurak szerepében Veress László és Nemes Levente kajánul vihorászva, dzsentrimód mulatozva ironikusan kommentálják végig a játékot. Most nekik áll a zászló, ez most az ő idejük: ha már minden szétesett, úgyis csak röhögni lehet a világon, különösen, ha még pénze is van hozzá az embernek. A színes figurák galériáját Szemes Franzé (Szakács László játssza, érzékletesen) egészíti ki: aki tegnap még száguldó életcsászára volt, hamar bilincsben találja magát, holnap meg már halott.
Bocsárdi ezúttal is alaposan kielemzett, igen jó ritmusú és gondolatgazdag előadást rendezett; a félkörívben középre helyezett, a színpad síkjából kihajtogatott bár, amelyben derékig a mélybe süllyesztve állnak a játékosok, remek és hatásos szcenikai ötletnek bizonyul.
Hogy mi Bocsárdi rendezésének titka? Alighanem az elemzés radikalizmusa, játékos szenvedélye. S az jó értelemben vett teatralitás, amely utóbb látott rendezéseit áthatja, amelynek révén könnyedén ragadja magával nézőjét.
Ödön von Horváth
Kasimir és Karoline
Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
Fordította: Gáli József
Díszlet-jelmez: Bartha József m.v.
Szcenikus: Deák Barna
Dalszerző: Hána László
Rendező: Bocsárdi László
Szereplők:
Pálffy Tibor, Diószegi Imola, Veress László, Nemes Levente, László Károly, Diószegi Attila, Szabó Tibor, Szakács László, B. Angi Gabriella, Sebestyén Melinda, Ferenczi Gyöngyi, Nagy József, B. Piroska Klára, Fazekas Misi
