Rítus és ritmus

Carmina Burana – Szegedi Kortárs Balett

Kétségkívül nagy erőket mozgató és látványos mű Juronics Tamásnak és társulatának új opusa, az Orff zenéjére készült  Carmina Burana, melyet az áprilisi szegedi bemutató után Budapesten, a Tháliában is hatalmas ovációval fogadott a közönség. A darab kritikai fogadtatása már nem ennyire egyértelmű, méltató és elmarasztaló cikkek egyaránt olvashatók a sajtóban és az interneten.
A táncmű a 20. sz. egyik legnagyobb karriert befutott zenéjének az illusztrálására vállalkozik. Juronics Tamás egy viszonylag “szöveghű” interpretáció mellett dönt. A színpadkép és a jelmezek középkorias vadságot sugallnak, a koreográfia pedig laza, epizodisztikus szerkezetű dramaturgia mentén építkezik. A felvillanó képekben többek között borozgató férfiakat és fürdőző asszonyokat, haláltáncot lejtő sokaságot és lírai szerelmi kettősöket láthatunk. Az egymás mellé rendelt jelenetek közé szőve egy lineáris történet is fut; egy idegen, a közösségben helyét kereső, de nem találó lányt láthatunk, aki a darab végére végképp magára marad, s meghal.
Kaposi Viktória

Azt minden vitán felül el kell ismernünk, hogy kivételes az a teljesítmény, amit a szegediek ebben a létüket meghatározó kitaszítottságban és teljes bizonytalanságban nyújtanak. Juronics Tamás olyan karizmatikus egyéniség, akinek a vezetése alatt az együttes ilyen méltatlan körülmények között is képes volt fennmaradni és továbblépni, új és értelmes célokat maga elé tűzni. Teljesen érthető és elfogadható, hogy egy ilyen helyzetben hatásos zene kell nagyszabású látványtervvel és erős koreográfiával. A tét az együttes fennmaradása, és ezt csak a siker, a közönség szeretete biztosíthatja.
Ha azonban a körülményektől eltekintünk, és csakis magát a művet nézzük, előtérbe tolakszik néhány probléma. Régóta foglalkoztat például a kérdés, hogy az együttes nevébe illesztett “kortárs” jelzőt vajon hogyan értelmezik Juronicsék? A színpadi jelenlét, a dramaturgia és a tánctechnika kérdéseit boncolgatva számomra úgy tűnik, a szegedi együttes arzenálja leginkább a béjart-i hagyományokéval rokonítható. Amikor Juronics Tamás egy újfajta táncnyelv kialakítására törekszik, sok szempontból egészen hasonló utat jár be, mint a második világháború után alkotó Maurice Béjart. Ez a felfogás a klasszikus balettet “lázadó” módon újítja meg, a koreográfiából kigyomlál minden – a balett műfajához korábban kötelező háttérül szolgáló – “operai kellék”-et. A  hagyományos balettzenék, sztorik és kosztümök helyett egyéni életfelfogást tükröző történetet, látványvilágot és zenei hátteret választ, s a szólók, duettek és triók mellett – amennyire a helyszín méretei engedik – kisebb-nagyobb kartáncok is hangsúlyt kapnak.
Bármennyire is elismerésre méltóak azonban ezek a nagy horderejű változtatások, a színpadi tánc igazán elevenbe vágó kérdéseit nem érintik. Ez pedig szoros összefüggésben van azzal a ténnyel, hogy egy “lázadás” lényege szerint nem képes autonóm, belülről kibomló, valóban új világot teremteni, hiszen valamivel szemben állva fogalmazza meg önmagát, s mint ilyen, már öndefiníciójában is – mely jelen esetben: ‘kortárs balett’ –  hordozza azt, ami ellen lázad. Úgy tűnik tehát, hogy a szegediek nevében a kortárs jelző elsősorban a baletthoz fűződő viszonyra, s nem a kortárs előadóművészetek  posztmodern világára utal.
Hogy a probléma mégsem ennyire egyszerű, azt az a világosan érzékelhető erőfeszítés mutatja a legjobban, ami általában jellemzi a szegedi együttes munkáit. Bár a Béjart-féle felfogás meghatározóan rányomja bélyegét gondolkodásukra, ezen a feltételrendszeren belül is számos újítással kísérleteznek, s ezt még akkor is fontos észrevenni, ha az újítások a fent említett okok miatt nem tudnak igazán átütők lenni.
Egyik ilyen elem például az, hogy Juronics Tamás gyakran a közösségi élet rituális cselekedeteit kísérli meg behozni a táncba – ez nemcsak a Carmina Buranára igaz, hanem korábbi munkáira, például a Tavaszi áldozatra is. A gondolat remek – a rítus valóban meglehetősen távol esik a balett felfogásától, alkalmas lehet arra, hogy segítse a kitörést egy bezárulni látszó világból. Véleményem szerint azonban egy ilyen kísérlet eleve kudarcra van ítélve; annak a táncnyelvnek a számára ugyanis, amely a klasszikus balett színpadi jelenlét-felfogásához alapjaiban hű marad (gonoszul szólva: sematizál, de nem stilizál), nemcsak a rítus lényege hozzáférhetetlen; egyáltalán bármi, amit beemel ebbe a világba, szükségszerűen “balettos”-sá válik a keretek és az attitűd kényszerítő erejének engedelmeskedve.
Ennél a félúton megtorpanó újításnál sokkal figyelemreméltóbb az, hogy Juronics Tamás munkáiban – például a Szilánkokban – bőven akadnak a kortárs balett táncnyelvének valódi szétfeszítésére irányuló kísérletek. Ilyen például a néptánc és a show-business egyes jellegzetességeinek a felhasználása – gondolok itt elsősorban a tér, a ritmus és a súly használatára, valamint a látványos színpadképre. (Hogy ezek a Lábán Rudolf által kifejlesztett rendszerből kölcsönzött szakkifejezések pontosan mit is jelentenek, arra ezen írás keretei között nem térünk ki, csak a mondandónk szempontjából fontos kérdésekre  koncentrálunk.)
Kezdjük a térhasználattal. Itt elsősorban arra gondolok, hogy a táncosok mozdulatai a térben mennyire rendezettek, tudatosak – a koreográfus milyen izmokat, csontokat, felületeket céloz meg a testen, és milyen pontokat, egyeneseket, síkokat tüntet ki a térben, amikor a test helyváltoztatásáról dönt. Véleményem szerint ezen a területen a szegediek kimagasló tudásról adnak számot. Az összbenyomás, mely mindig a kimunkált részletek függvénye, meggyőző, nagyfokú tudatosságról és tiszta koreográfusi szemről árulkodik.
De mi a helyzet a súlyhasználattal?  Mi történik, ha a kristálytiszta térhasználat mellett a ritmus és a súly dominanciája és egybeesése is meghatározó?
A Lábán-rendszer szerint a ritmus és a súly hangsúlyos használata azokra a műfajokra a legjellemzőbb, ahol az ösztönös, a lendületet és a zenét követő, a mozgás öröméből származó koreografálási szándék jut döntő szerephez. Ebből a szempontból ide sorolandó a néptánc, a hip-hop, a disco, de akár a revüt is említhetjük. Ezekben a táncokban egy idő után magát a mozdulatot szinte már nem is látjuk – a testtudat és térérzékelés egyre jobban háttérbe szorul. Végső soron az egyes elemek akár fel is cserélhetők, hiszen a súly-ritmus kombináció olyan mozgásszekvenciákat alakít ki a mozdulatsorokban, amelyekben a zene követése a legmeghatározóbb; az lesz a fontos, hogy a táncos ki ne essen a ritmusból. Az így létrejövő táncban sokkal inkább a feeling, a zene hatalmának való behódolás öröme lesz az érdekes, mint maga a mozgásanyag.
A Carmina Burana esetében ez egy kicsit persze komplikáltabb, mivel Orff zenéjének meglehetősen bonyolult a ritmusképlete – a hangsúlyos egyekhez tapadó koreográfiai elv azonban az első perctől majdnem az utolsóig érvényes. Egyes jelenetekben mintha egy olyan karmester megsokszorozódását láttam volna, aki egész testét használja ahhoz, hogy a zenét a partitúrából korrektül levezényelje. Számomra akkor kezdett igazán érdekes lenni a mozgásanyag, amikor az utolsó képben a táncosok fölemelik egymást a magasba, és onnan zuhannak alá. Itt elhagyták a zenét, levegősebbé és szabadabbá vált a mozdulat.
Véleményem szerint a súly-ritmus dominancia választását – mely többnyire ösztönös, hiszen leggyakrabban a tánc elemi szeretetéből fakad – vagy nem-választását tudatosabb szinten is megfogalmazhatnák az alkotók, elsősorban saját maguk számára. Egy ilyen “egyszerű” technikai kérdés számbavétele meghatározó lehet az öndefiníció szempontjából is. Vagyis hogy a show-business vagy inkább más, korszerűbb kifejezési formák felé keres új utakat a Szegedi Kortárs Balett. Jó lenne látni, hogy az együttes kihasználja és fejleszti erősségeit – mindenekelőtt professzionális tánctechnikáját és a magyar táncéletben kivételesen erős  “szervezeti kultúráját” –, s mindezek birtokában további erőfeszítéseket tesz stílusának kikristályosítása s gyengeségeinek korrigálása érdekében. Akár egy autonóm önkifejezési forma kialakítása, akár egy populárisabb műfaj felé lép tovább az együttes, attól mindenesetre nem kell félnie, hogy nézők nélkül marad.

Az írás a Thália Színházban látott előadás alapján készült.

Carmina Burana
Szegedi Kortárs Balett

Díszlet, jelmez: Molnár Zsuzsa
Zene: C. Orff
Koreográfus: Juronics Tamás
Előadók: Markovics Ágnes, Kolozsi Viktória, Mészáros Máté, Kocsis László, Juronics Tamás, Nemes Zsófia, Aczél Gergő, farkas Zsuzsanna, Kalmár Attila, Kopeczny Katalin, Kovács Dóra, Sárközi Attila, Spala Korinna, Tonhaizer Tünde, Topolánszky Tamás
08. 08. 5. | Nyomtatás |