Ellenfény Offline - Archívum - 2004 - 2004/7. - Nagyítás - Sárga Liliom - A Nihil Képe

A nihil képe

Bíró Lajos–Mohácsi István–Mohácsi János: Sárga liliom – Nemzeti Színház

Ha Jordán Tamásnak az volt a célja Mohácsi János vendégül hívásával, hogy a Nemzeti meglehetősen eklektikus, lassan formálódó, sokféle megfontolásból együvé került, de nem jelentéktelen színészegyüttese egy nyelven beszélő, együtt gondolkodó társulattá érjen, akkor, úgy vélem, az elkészült előadás nagyrészt beigazolta szándékait.
Szűcs Mónika

Mohácsi János ma talán az egyetlen olyan színházrendező Magyarországon, aki képes negyven-ötven embert (egy egész társulatot) úgy mozgatni a színpadon, olykor bonyolult szimultán cselekvésekben, hogy láthatóan mindenki tudja, mi a dolga, és azt kedvvel, odaadással teszi is. Nehéz alibicselekvésen kapni a színészeit. A jelenség egyik magyarázata Mohácsi közismert rendezői módszere: valóban számít a színészek intenzív együttműködésére a történet, a jelenetezés, a szöveg megalkotásában. (Éppen ezért meddő próbálkozás filológiai nyomozásba kezdeni, hogy a végső előadásszöveg melyik mondata, ötlete kitől ered.) Hogy mivel teremti meg Mohácsi ezt az alkotó légkört, arra – kívülállóként – csak közelítéseink lehetnek. Mindenesetre az elfogadás komolyan gyakorolt gesztusa (ami nemcsak az ötleteket, hanem vélhetően az egész embert érinti) társulatépítő erejű lehet. Ugyanakkor Mohácsi olyan biztos alapokat képes konstruálni egy-egy előadásban, ahol mindennek és mindenkinek megvan a pontos helye. Láthatatlan háló fogja össze az előadást: precízen megkomponált, egymással sokféle szálon összefüggő helyzetek, jelenetek, szövegek sora, pontosan kiszámított hatások. És ez is biztonságot ad(hat) a színésznek, mert úgy köti őt egy-egy helyzethez, hogy közben a játékát is felszabadítja. És még valami hathat felszabadítóan Mohácsi színészeire: dolgoznak – sokat. Valahogy így jöhet létre az a kölcsönös bizalom, egymásra utaltság rendező és színész, színész és színész közt, ami a Nemzeti előadásában is működik.
Mohácsi János ezúttal – eltérően az utóbbi előadásaitól (A vészmadár, Megbombáztuk Kaposvárt!, Csak egy szög) – nem (testvérével együtt írt) saját darabját rendezte, hanem egy viszonylag ismeretlen színmű átiratát készítette el Mohácsi Istvánnal (és a társulattal) közösen. Bíró Lajos 1910-ben írt műve, a Sárga lilioma társadalmi szatírába oltott melodráma három felvonásban. Bíró darabja történetalakításában még hordozza a 19. századi népszínművek jellemző konfliktusait: a nép egyszerű fia szembeszáll a romlott arisztokráciával, és küzd a társadalmi igazságosság nevében; a szegény lány és a gazdag fiú szempillantás alatt születő szerelme számos akadályt legyőzve beteljesül. A Sárga liliom színhelye egy vidéki kisváros, Marosvár, ahol a polgárság tehetősebbjei pártot alapítanak, hogy “jogos érdekeiknek” érvényt szerezzenek a várost és a megyét igazgató “úri klikkel” szemben. Elnökül a városba frissen kinevezett orvost, Peredy Jenőt választják meg, aki megérkezése estéjén szembe kerül a városban randalírozó ifjú nagyherceggel, mert az szemet vet a zárdában nevelkedett húgára, Juditra. Az orvos és a nagyherceg konfliktusában (akárcsak Bánk és Gertrudis konfliktusában) közélet és magánélet sérelmei összegződnek, ám Peredy kiállásából – aminek egy erős felindulásból elkövetett pisztolylövéssel ad nyomatékot – sem a köz, sem Judit nem kér: a városnak komoly hasznot hoz a nagyhercegi uradalom, illetve a főúri befolyás, a lány pedig beleszeret az udvarlásában az erőszaktól sem visszariadó nagyhercegbe. Miután Peredy az általa lelőtt nagyherceg életét vonakodva bár, de megmentette, részben ígéretekkel, részben zsarolással elhallgattatják az orvost, a pártalapítóknak betömik a száját, és Judit a nagyherceg balkézi felesége lehet.
Az előadásszöveg meglehetős pontossággal követi Bíró darabjának történetét, jelenetezését, nem elvesz az eredetiből, hanem kiegészíti, dramaturgiailag koherensebbé teszi azt. Az egyik markáns változtatás a helyszínekben mutatkozik. Bírónál az első felvonás egy kávéházban, a második Peredyék lakásán, a harmadik pedig a főispán lakásán játszódik, vagyis az első helyszín nyilvános, míg a másik kettő zárt, intimebb hely. Az átirat mindhárom felvonást nyilvános helyszínre helyezi: az elsőben megtartja a kávéházat, a másodikban a városi közkórházban zajlanak a jelenetek, a harmadikban pedig ismét a(z ideiglenesen ravatalozóvá alakult) kávéház lesz a történések színhelye. A nyilvános helyszíneken sokan megfordulnak: kávéházi vendégek, kórházi dolgozók, gyászoló városbeliek. De nemcsak a mellékszereplők száma nőtt meg, Mohácsiék több kisebb-nagyobb új szerepet is írtak, illetve számos figurának kiterjesztették színpadi létezését mindhárom felvonásra (például a nagyherceggel együtt lumpoló katonákét és primadonnáét stb.). A nagyhercegi melodrámát az előadásban néhány újabb szerelmi szál ellenpontozza. Itt Judit nem húga, hanem gyámleánya Peredynek, aki természetesen szintén szerelmes belé, ezért száll szembe oly dühödten sikeres vetélytársával, a nagyherceggel. Judit rajongója továbbá még Asztalos, az ügyvéd is (ez Bírótól örökítődött át), Asztalos (Mohácsiék kreálta) húga, Berta pedig Peredy volt menyasszonya, s meg is próbálja visszaszerezni a férfit.
Bíró társadalmi szatírája: a koncessziókkal pontosan leírható polgári és pártérdekek kielégítésének története, vagyis hogy mindenki megvehető és/vagy megzsarolható, ma már nem bír a rádöbbentés erejével. A cinikus szentencia, amivel Peredyt végül szembesítik (“Magyarországon nincsenek tragédiák … és nincsenek tragikus hősök.”), mára evidenciává lett. Az előadás éppen ezért nem az érdekek és kényszerek által vezérelt mechanizmus jól ismert működésére kíván ismételten ráébreszteni, és nem is társadalmi vagy morális példázatot mutat, hanem a nihil képét: a lezüllött emberi létállapotot rajzolja, és ennek a züllésnek a határait keresi. Hogy mikor lázad fel vagy omlik össze az ember, mikor kerekedik fel benne vagy gyűri maga alá valami, ami nem érdek, nem megfontolás, nem élvvágy, mikor jelenik meg váratlanul valami az unott semmi közepén. Kitartott, néma helyzetek ezek az előadás forgatagában, a megalázottság és a gyász ritka pillanatai, hosszabb-rövidebb lecsengéssel. Bokor úr (Hollósi Frigyes), a készséges kávés egyszercsak nem nyeli le, hogy a nagyherceg sovány, zsidó denevérnek nevezi. Mari (Major Melinda), a főkapitány lánya öt nap után megtudja, amit már mindenki tud, hogy meghalt az anyja.
Kétszer is felhangzik (az első felvonásban a nagyherceg – Hevér Gábor –, a harmadikban Peredy – Gazsó György – szájából) meglehetősen teátrálisan a kérdés: “ki vagyok én?” Mind a kérdés, mind pedig feltevésének módja váratlan, meglepő. Mert ebben az előadásban nem a létezés egyedisége, hanem a létezés maga válik kérdéssé. Vagyis nem az a valódi dilemma, hogy ki vagyok, hanem az, hogy vagyok-e. És a létezés bizonyítéka ebben a közegben a társasági/társadalmi jelenlét. A primadonna (Schell Judit) elmegy a végsőkig az önfeladásban, inkább vetkőzik a nagyherceg (és nagyszámú kísérője) előtt, mintsem hogy távozzon a társaságból. Marit is hiába szólítja fel az apja (Sinkó László), hogy térjen haza, ő makacsul marad. Mert innen nincs hova menni, nincs otthon, az utak, amiket a dalok emlegetnek, amiről Bokor többször is lelkesen mesél, a sírba, a temetőbe vezetnek.
Ha a színészi játék, a figurateremtés vizsgálata felől közelítünk a “ki vagyok én?” kérdéséhez, a fentiekhez hasonló következtetésre jutunk. Remek figurákat látunk a Nemzeti előadásában, de nem pontosan körvonalazott személyiségeket, hanem viszonyaik által meghatározott, érdekek és érzelmek konfigurálta helyzetekben létező alakokat. Nem épülnek folyamatok a figurákon belül, csak apró elmozdulásokat látunk, amelyek nem belső átalakulásból, csupán a változó körülményekhez való alkalmazkodásból következnek. Bokor számára a megaláztatás nem lesz katartikus élmény, összeszedi magát, és marad, aki volt. Hollósi Frigyes kávésa folyton jelen van, ha nincs dolga éppen, a pultra könyökölve szivarozik, lát és hall mindent, de nem ítélkezik. Legtöbbször pontosan érzékeli, hol a helye, ki mit vár tőle, kitől milyen távolságot illik tartania. Hollósihoz hasonló oldott színpadi jelenlét jellemzi Kocsis Pált is a nagyherceg egyik katonatársaként. Nemcsak jelen van, mint a többiek, hanem jól érzékelhetően a véleménye is megvan a körülötte történtekről, még ha ezt nem is dörgöli senki orra alá. Öntörvényűbbnek tűnik a többi lumpnál, de ismeri és elfogadja ezt a világot, ez a lételeme. A nagyhercegi kompánia tagja egy pap is, akinek dramaturgiai funkciója alig több, mint a katonákkal érkező névtelen nőké, Bajomi Nagy György mégis emlékezetes figurát formál belőle. Az erőből mulató katonák közt ő gyermekien, majdhogynem ártatlanul élvezi a kiélezett helyzeteket. A harmadik felvonásban a tömeges temetés megpróbáltatásaira készülődve a színész játéklehetőségei beszűkülnek.
Nehéz helyzetben van a melodráma két főszereplője, Hevér Gábor és Bognár Anna (Judit). A történet szerint ugyanis életre szóló változások történnek velük, a szerelem kifordítja önmagából a nagyherceget, a kedvesen okoskodó zárdavirágot pedig szenvedélyes nővé érleli. Ám a (színpadi) közeg, amiben ennek meg kellene történnie, ezt a változást alapjában kérdőjelezi meg. Judit kívülről érkezik ebbe a világba, látszólag felette áll az összes többi nőnek, hiszen szabad és okos, de valójában ugyanolyan önként vállalja kiszolgáltatottságát, mint a primadonna (vagy Mari), a helyzete igazából nem különbözik tőlük. Bognár Anna nem ironizálja Judit figuráját, megkísérli hitelesen, szenvedéllyel eljátszani azt a melodrámát, ami lélektanilag alig hihető.  Hevér Gábor nagyhercege, bár helyzete erre predesztinálná, mégsem igazi irányítója a történéseknek.  Hiányzik a valódi erő (színészileg) ebből a figurából. Hogy valóban mindent megtehet, nem abból érzékeljük, ahogyan cselekszik, hanem abból, ahogy a környezete viszonyul hozzá. A sunyin készséges együttműködésből és időnként megvillanó cinikus lenézésből. Mert van ebben a nihil szélén egyensúlyozó nagyhercegben valami lomhaság, tehetetlenség. A szerelemben is ilyen marad: a szenvedély erő híján erőszakot ébreszt benne. A nagyherceggel szemben Peredy erőt és erélyt is képes mutatni, “karmesterévé” válni egy-egy jelenetnek, s ez nemcsak a történetből következik, hanem Gazsó György színészi habitusából, sodró lendületéből is. Szenvedélyes kifakadásaiban is mindig ott bujkál valami groteszk játékosság, ami úgy teremt távolságot, hogy közben nem hitelteleníti azt.
Sokszor elhangzik, gyakran leírják Mohácsi János előadásairól, hogy sok bennük az öncélú poénkodás, szövegelés, a rendező nem elég szigorú az íróval szemben. Ezek a kritikák egyrészt abban tévednek, hogy Mohácsi esetében – éppen alkotói módszere következtében – alighanem elválaszthatatlan egymástól a két szerep. Másrészt figyelmen kívül hagyják, hogy minden Mohácsi-előadásnak, így a Sárga liliomnak is gondosan felépített összefüggésrendszere van, ami kiterjed az előadás minden részére: a nyelvi szinttől a színészi játékon és a zenén át a kellékhasználatig, és mindez egy nagyon erős világot épít fel. Egy-egy nyelvi játékot több felvonáson keresztül is visszaidézhet egy-egy színpadi effekt. Például Bírónál a pártalapítók romantikus pátosszal fogadkoznak: “Ércszívvel kell velük szembeszállni, az egész úri klikkel…” Az előadásban is elhangzó mondat második fele jellegzetesen “mohácsis” szójáték (az átvitt értelmű kifejezést konkrétan értelmezik): “Ércszívvel kell velük szembeszállni, mint a sas!” És lám, ez az érc(szívű) sas mint bronzból öntött griff meg is jelenik minden asztalon a kávéházban. Később hatalmas mását hurcolják a színre: a szomszéd épület tetejéről lőtte le a nagyherceg kompániája. Bokor alázása közben (“Sovány, zsidó denevér vagy. – Nem, kérem.”) az egyik katona itatni próbálja az ércmadarat: “Nyeld le! … Lenyeled, lenyeled!” – hajtogatja egyre csak. A második felvonásban a kórházban is áll egy bronzgriff az ivókút tetején, ahonnan aztán a nagyherceg kaszabolja le, mikor karddal Peredyre támad (csakúgy, mint az imént felidézett jelenet végén Bokorra). A harmadik felvonásban a színpad elején hevernek halomba hordva a kis asztali griffek: az úri klikk kielégítette a polgárság jogos követeléseit.
Az átírás Bíró darabjának a nyelvi rétegét érintette a legmélyebben. Patetikus szavalás, cinikus bölcselkedés, spleenes önreflexió és érzelmes terjengősség helyett az előadás egy erősen lezüllött, redukált és rontott nyelvet használ. Az egyik legáltalánosabb nyelvi játék, amivel a legtöbb szereplő él az előadásban, a szintaktikai viszonyok megfordítása egy mondaton belül. Például: “Nem árt nekik a légy sem.”; “…az egész vármegye mélyen megrázta az önök helyzetét.” stb. Ezek a nyelvi inverzek nem egyszerűen viccek, hanem a zsigeri idiotizmus megnyilvánulásai. A kifordítás abszurd logikája (a cselekvés alanyának és elszenvedőjének a felcserélése) a nyelvi szinten túl előbukkan az emberi helyzetekben is, ami által a Sárga liliom világának egyik alapjellemzőjévé válik. Bokor ledenevérezése után a kávés a betérő ezredesnek (a nála dorbézoló katonák felettesének) próbálja meg elpanaszolni megaláztatását, amivel az természetesen nem foglalkozik. Miután az ezredes távozik, az egyik pincér rosszallóan megjegyzi: “Nem kellett volna ledenevérezni, Bokor úr…” Az állítás nyilvánvaló képtelensége mögött rejlő szervilizmus jól érzékelteti a szolidaritás határait. A harmadik felvonásban Peredyt zsarolásképp megvádolják, hogy azáltal, hogy ellopott egy anyát a sorompóból, Judit szüleinek halálát okozta. Miután ártatlansága váratlanul kiderül, és elfogadja a polgármesterséget meg a primadonna házassági ajánlatát, a főispán a gratuláció mellett atyailag megnyugtatja: “Azt a harmincötös anyát meg szépen elfelejtjük… Pedig az azért csúnya dolog volt!” Ez már nem egyszerű félremagyarázás, hanem látens fenyegetés: az elejtett vád bármikor újra előhúzható, itt minden és mindennek az ellenkezője is igaz lehet.
“Nézz hát egy percre szellemi szemekkel…” – mondja Lucifer Ádámnak a londoni szín végén, és megmutatja a színes vásári forgatag visszáját, a haláltáncot. Valami efféle történik a Sárga liliom második felvonásának közepén. A Judit szüleinek vonatbalesetét okozó anyalopás megismétlődik, ezúttal azonban tömegszerencsétlenséghez vezet. A halottakat a kórházba (a második felvonás helyszínére) hordják, aztán kisvártatva megjelennek a város vezetői, a főispán beszédet rögtönöz, a primadonna pedig énekel. Majd változik a fény, a halottak megmozdulnak, felkelnek, és egyre sodróbb balkáni ritmusú körtáncba kezdenek. Aztán szétválva egy-egy emberhez lépnek, és groteszk invitáló mozdulatokkal megállnak előttük. Ismételt fényváltás után folytatódik a hevenyészett városvezetői részvétlátogatás: a nagyműtőben terített svédasztalhoz indulnak, mit sem látva az őket kísérő szellemalakokból. A világ működésének rendszere feltárul ugyan, de nincs, aki meglássa azt: a halál előtti egyenlőség, a mulandóság egyetemes törvénye érzékelhetetlen a Sárga liliom figurái számára. Természetesen a haláltánc sem csak egy önmagában álló látványos ötlet az előadásban. Több poén is megidézi a halált, a temetőt. (Például: “Pezsgőt, de nem ám türelemmel viselt hosszas szenvedés után!” – rendel az egyik pártalapító.) A haláltánccal rokon Akárki-mítosz mulatságosan groteszk kifordítása a pártalapítók jelenete a második felvonásban: egyikük fönt ült a kisiklott vonaton, ezért hordágyra fektetik, és a többiek buzgón biztatják, hogy csak igyekezzen, a párt saját halottja lesz. A leendő halott nem tiltakozik, bár végül hiába várja a halált.
Mindhárom felvonás zárlata a nihillel, a létezés hiábavalóságával szembesít. Az első felvonás nem a zenés fináléval ér véget, hanem az azt követő csömörrel, amelybe váratlanul, élesen hasít a pap kérdése: “Van Isten?” A második felvonás egészét végigüli a háttérben egy asszony (Lázár Kati), aki ugyan érzékeli a körülötte zajló történéseket, mégis kívülálló marad, egészen addig, amíg egy arra járó ápoló mintegy mellékesen közli vele: “Ja… Haza lehet menni, Kovács néni, meghalt a kislány.” A harmadik felvonás egésze, Peredy megdolgozása és a tömeges esküvőbe torkolló happy end, a halottak koporsói közt játszódik a ravatalozóvá alakított kávéházban. Aztán betódulnak a városbeliek, és a névtelen koporsók közt hiába keresik a saját halottaikét. A készülődő népharagot az újdonsült polgármester szereli le: “Emeljétek a hozzátok legközelebb álló koporsót!” És dalolva indul az egész város a temetőbe.


Bíró Lajos–Mohácsi István–Mohácsi János: Sárga liliom
Nemzeti Színház

Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Remete Kriszta
Fény: Bányai Tamás
Zene: Kovács Márton
Koreográfus: Tóth Richárd
Dramaturg: Eörsi István
Rendező: Mohácsi János
Szereplők: Hevér Gábor, Kaszás Attila, Schell Judit, Kocsis Pál m. v., Mertz Tibor, Stohl András,
Schmied Zoltán, Bajomi Nagy György, Trokán Péter, Major Melinda, Baksa Imre, Némedi Árpád m. v., Andai Kati, Ficzere Béla, Koleszár Bazil Péter, Gazsó György, Kulka János, Bognár Anna, Blaskó Péter, Papp Zoltán, Hollósi Frigyes, Felhőfi Kiss László, Róbert Gábor, Szalay Marianna, Sinkó László, Csankó Zoltán, Varsa Mátyás, Lázár Kati m. v., Horváth Ákos, Várkonyi Eszter stb.
Zenészek: Kovács Márton, Némedi Árpád, Bárány Tamás/Götz József, Bodor “Teskó” Tibor, Csíkvár Gábor, Horváth Balázs, Rozs Tamás, Zságer-Varga Ákos
08. 08. 6. | Nyomtatás |