Ellenfény Offline - Archívum - 2006 - 2006/5. - Fókuszban - Tánctársulatok Vidéken – Változó Vezetőkkel - Megvalósítható álmok

Megvalósítható álmok

Beszélgetés Szögi Csabával

Szögi Csaba (1960) 1980-tól a dunaújvárosi Vasas Táncegyüttes művészeti vezetője volt. 1988-ban átvette a Népszínház tánctagozatának vezetését, ami a következő évben felvette a Közép-Európa Táncszínház nevet. Később a Budapesti Kamaraszínház tagozataként működtek, majd 1997-ben – kikerülve a színházi struktúrából – függetlenné vált az együttes. Szögi Csaba 2005 elején megnyerte a dunaújvárosi táncszínház művészeti vezetésére kiírt pályázatot, de továbbra is ő a Közép-Európa Táncszínházat működtető egyesület elnöke.


– Miért pályáztad meg egy másik táncegyüttes művészeti vezetését, miközben az általad 18 éve alapított együttes töretlenül működött?
– 2000 óta Horváth Csaba a Közép-Európa Táncszínház művészeti vezetője, így a programunk nagy része rá épült. Ezért úgy gondoltam, hogy a művészeti vezetés mellett Csabának egyre jobban át kéne vennie az adminisztratív irányítást is, mert szerettem volna lassan kivonulni az együttes irányításából.
– A dunaújvárosi pályázat ennek a kivonulásnak a része volt?
– Igen. Ekkor már csak az egyesület elnökeként vittem az adminisztratív ügyeket, de semmiféle művészeti kérdésbe nem volt beleszólásom.
– A Közép-Európa Táncszínház már nem volt a saját együttesed?
– Hiába volt korábban Énekes István, később Köllő Miklós, egy időben jó magam is az együttes művészeti vezetője, a Közép-Európa Táncszínházat mindig egyfajta nyitottság jellemezte, amit az is jelez, hogy összesen 24 koreográfus dolgozott itt. Ezek közül volt az egyik Horváth Csaba. De amikor kikerültünk a struktúrából, és pályázati formában kellett a működésünkhöz szükséges pénzeket összeszedni, megváltozott a helyzetünk. A független szférában az a trend, hogy olyan együtteseket támogatnak, amelyek egy-egy alkotó köré szerveződnek. (Rendszerint a vezetőjükről is nevezik el őket: Bozsik Yvette Társulat, Frenák Pál Társulat, az Artus is Goda Gábor Társulata.) Így hát azt a fajta programot, amiben hiszek, hogy egy nyitott szellemiségű, sok alkotóval együtt dolgozó műhely jöjjön létre, már nem lehetett csinálni a KET-ben. Azt a programot lehetett tovább vinni, amit Horváth Csaba csinált…
– Mert túl erős személyiség Csaba? Túlságosan maga köré rendezett mindent?
– Hogyne lenne erős egyénisége egy ilyen fantasztikus alkotónak. Nem ez a probléma, hanem az, hogy a Közép-Európa Táncszínháznak elsősorban azokat a programjait támogatták, amelyeket a művészeti vezető neve fémjelezett. Közben egyre jobban szűkültek a lehetőségek, már nem lehetett évi két-három pályázatot nyerni. 2000-ben, amikor felajánlottam Horváth Csabának a művészeti vezetést – épp a negyedik koreográfiáját készítette nálunk – már látszott, hogy fontos alkotó, és örültem annak, hogy ennek a pályának a felmenő íve a Közép-Európa Táncszínházzal fog megtörténni. Addig én voltam a művészeti vezető, én válogattam a táncosokat, kértem fel a koreográfusokat, alakítottam ki a struktúrát. Horváth Csaba mindezt másként gondolta, más táncosokkal, más struktúrában.
– Úgy érezted, hogy a saját ambícióidnak egyre kevésbé van helye a Közép-Európa Táncszínházban?
– Nem, ez nem ambíció kérdése. Vannak olyan ötleteim, programjaim, amiket nem lehet megvalósítani itt, nem Horváth Csaba miatt, hanem a struktúra miatt. Itt nem lehet létrehozni például az Ifjú Koreográfusok Fórumát, ami hosszú évek óta az álmom volt. Amit mi annak idején amatőr körülmények között meg tudtunk még tenni, hogy egy műhelyt felajánlunk néhány fiatlanak, az a Közép-Európa Táncszínházban már megvalósíthatatlannak bizonyult. Meg lehet viszont csinálni Dunaújvárosban.
– Miért?
– A függetlenek pályázati rendszere nem támogatja a társulatok effajta kezdeményezéseit. Egy hivatásos együttesnek viszont megvan az ehhez szükséges infrastruktúrája: táncosokkal, műszakkal, kiszolgáló személyzettel, színházteremmel és próbateremmel. Tehát egy egész apparátus dolgozik azért, hogy a fiatal koreográfus alkothasson valami olyat, amiből újfajta kezdeményezések nőhetnek ki.
– Azt mondod, hogy voltak olyan terveid, amelyeket egy struktúrán kívüli együttesben azért nem tudtál megvalósítani, mert itt nincsenek szabadon felhasználható pénzek?
– …és energiák. Szerettem volna egy fesztivált is, a monodráma fesztivál mintájára egy monotánc fesztivált, amit a Bethlenben pályázati pénzekből nem lehetett volna kiszolgálni. Dunaújvárosban két helyszín van tízfős műszakkal. Ehhez hasonló feltételeket csak tízmilliós nagyságrendű pályázati pénzekkel lehetett volna biztosítani a Bethlenben. Dunaújvárosban ez adottság, amit nem kell külön összepályázni. Ez nagyon nagy különbség. Ezért is izgatott engem, hogy megpályázzam Dunaújvárost.
– Miből gondoltad, hogy Dunaújvárosban “üresedés” van, hiszen ott Rácz Attila volt a művészeti vezető, aki hivatásossá tette az együttest?
– Ez egy tiszta helyzet volt: Rácz Attilát nem kitúrtam az általa alapított együttes éléről, hanem beadtam az általam elképzelt projektcsomagot egy pályázatra, amit azért írtak ki, mert lejárt a művészeti vezető ötéves mandátuma. Ezt a programot elfogadták – a pályázati anyagom a mai napig olvasható az interneten –, és elkezdhettem a megvalósítását. Szinte minden olyan programot sikerült már az első évben felmutatni, amit én egy ötéves tervre irányoztam elő. Nézd, Dunaújváros nem ismeretlen terep számomra. Egyrészt 1980–89-ig művészeti vezetője voltam a Vasas táncegyüttesnek. Volt egy év átmeneti időszak, amikor már működött a Közép-Európa, de még lejártam Dunaújvárosba, hogy megtaláljam az utódomat. Ő lett végül Rácz Attila, aki egyébként alapítója volt a Közép-Európa Táncszínháznak is, egy évig táncolt ott. A Vasas táncegyüttes az ő művészeti vezetése alatt – amellett, hogy néptáncot táncolt – közel tíz évig ápolta azt a táncszínházi hagyományt, amelyet a 83-tól működő koreográfiai műhelyünkben fektettünk le. Amikor a dunaújvárosi táncszínház hivatásossá vált, akkor az első repertoárja ez az Énekes-, Janek-, Bognár-, Szögi-repertoár volt. 
– Később azonban alapvetően kicserélődött a repertoár. Feltételezel valamifajta folytonosságot a Rácz Attila vezette Dunaújváros Táncszínháza és az általad vezetett dunaújvárosi Bartók Táncszínház között?
– Nem, ez egy teljesen új történet.
– Miközben hihetetlen lendülettel események történnek Dunaújvárosban, a társulat saját repertoárjának kialakításában mintha nem lennének egyelőre ilyen erős ambíciók, hisz eddig csak reprízeket csináltatok
– Az Ifjú Koreográfusok Fórumán tulajdonképpen csak egy megkötés volt: olyan rövid műveket vártunk, amelyben felismerhető a folklór hatása. Végeredményben ugyanis egy olyan kortárs táncszínházi nyelv kialakításában kötelezte el magát a dunaújvárosi Bartók Táncszínház, amelynek alapja a közép-európai néptánchagyomány. Jó lenne, ha azok az alkotások, amelyek az elmúlt években ezt az ars poeticát képviselték, nem tűnnének el, hanem bekerülnének egy hivatásos együttes repertoárjába, annak egyik alkotórészét képeznék. Ezért került sor eddig reprízekre, amelyek azért többnyire újraalkotások voltak. Énekes István azt csinálta meg most a Ballada a vasgyárról című előadásban, ami annak idején benne ragadt a darabból. Juhász Zsolt is újragondolta a Székeket, és ezt tervezi Horváth Csaba is a Tűzugrással. Másrészt készítettünk egy új gyerekdarabot is (Juhász Zsolt: Álom, álom, kitalálom), mert fontosnak tartom a gyerekeknek szóló táncszínházi előadásokat, és mert gyerekdarabot csinálni kell egy hivatásos együttesnek, ez nagy közönséget, előadásszámot, bevételt jelent. Ebben az évben lesz egy másik “kötelező” új előadásunk is, egy rendhagyó vizuális Bartók-koncert a zeneszerző születésének évfordulójára. Közben pedig várjuk, hogy az Ifjú Koreográfusok Fórumának rövid alkotásai elkezdenek majd burjánozni, és létrejöjjenek belőlük az egész estés produkciók.
– Ha a te kinevezéseddel egy új történet kezdődött Dunaújvárosban, akkor nem az lett volna a fontos, hogy azonnal figyelmet keltsetek egy-két ütős előadással? Szakmai körökben figyelmet csak új darabbal lehet kelteni, nem reprízekkel.
– Ebben igazad van, de azt is látni kell, hogy nekünk rögtön reperotárhoz kellett jutnunk, és ennek már azt kellett tükröznie, amilyen úton haladni szeretnénk. Az első bemutató egy workshop végeredménye volt. Megérkeztünk február elsején, és volt három hónapunk, amikor is ki kellett derülnie, hogy ki marad az együttesben, és kit kell elküldenünk. Nem azt akartuk lemérni, hogy ők eddig mit csináltak, hanem azt, hogy amit mi szeretnénk csinálni, azt ki hogyan bírja. Az első két hónapban tehát mindenki dolgozott az Énekes-darabon, és csak a harmadik hónapra szűkült le a társulat.
– Ez történt Dunaújvárosban. De mi történt közben a Közép-Európa Táncszínházban, mert ahelyett, hogy adtad volna Horváth Csabának az együttest, végül ő távozik innen…
– Eltelt egy év, és nagyon sok minden megváltozott Horváth Csabában is. Erről nyilván őt kell megkérdezni, hogy miért gondolta úgy, hogy ahelyett, hogy lecserélte volna a teljes társulatát – erre mint művészeti vezetőnek meglett volna a lehetősége – csinál egy új együttest. Ő azt a döntést hozta meg, hogy szeretne másként működni, alkotóként már szorítja őt az effajta társulati lét. Ezért létrehozott egy új alapítványt, a Fortedanse-ot, amely egyelőre egy projekttársulat lesz, mindig olyan táncosokat hív meg, akikkel az adott pillanatban dolgozni szeretne. Csaba működött már így. Többek között az Alkonyodó, a Mandarin, a Médeia készült ehhez hasonló módon, de ez feszültséget okozott a Közép-Európa Táncszínházban, hogy miért nem a társulatban gondolta el ezeket a műveket.
– Hogyan folytatódik a Közép-Európa Táncszínház?
– Mint egyesületi elnök dolgozom tovább, és olyan fiatal koreográfusokat fogok meghívni, akik mutattak már fel olyan előadásokat, amelyek garantálják a minőséget. Közéjük tartozik Hámor József, akit az egyik legizgalmasabb fiatal korgráfusnak tartok. Az őszi bemutatót ő fogja csinálni. Másrészt Hámor József és Fejes Ádám lesz a képzésvezetőnk. Azért kértem fel erre őket, mert az irányításukkal hihetetlen minőségi fejlődésen mentek át a MU Terminál táncosai. Olyan tréningre és olyan szemléletre épült ez a műhely, amely egy hivatásos együttes keretei között is hasonló eredményeket hozhat. Ebből szinte természetesen adódik, hogy a következő bemutatónkat Fejes Ádám készíti. Harmadikként Duda Évát hívtam még meg. Közben azt is tudni kell, hogy a Közép-Európa Táncszínház táncművészei közül négyen a színművészeti egyetem koreográfus szakára járnak. Nekik is felajánlottam, hogy a társulat keretein belül készítsék el a diplomamunkájukat. Azt is szeretném ugyanis látni, hogy a társulaton belül milyen erők vannak. Úgyhogy most megint egy olyan időszak következik, amikor több alkotót kipróbálunk, és nagyon remélem, hogy rövid időn belül kiderül, ki az, aki a következő művészeti vezetője lehet a Közlép-Európa Táncszínháznak.
08. 08. 7. | Nyomtatás |