Ellenfény Offline - Archívum - 2007 - 2007/11. - Nagyítás - Tájkép Vihar Után - Lények és Képek

Lények és képek

Nagy József: Tájkép vihar után

Nagy József a Bárka fesztiválon tartott bemutatója után beszélgetésen vett részt, ahol sok mindent elárult a Tájkép vihar után motívumairól, jelképeiről, szemléletéről. Mátyás Edina az alkotó intencióit is figyelembe véve mutatja be az előadás világát.

Ez a tájkép belül van. Belső tájkép. Egy táj belső képeit látjuk. Egy valóságos természeti táj sokféle formában megtapasztalt élményének belső tükröződéseit. Nagy József szülővárosa, a vajdasági Kanizsa melletti helyszínre járt vissza, ennek a tájnak a belső életét követte különböző évszakokban, és amikor már szinte teljes képet kapott róla, akkor próbálta megmutatni, hogy saját testében hogyan él ez a vidék.

Nagy József első szólójából, Az ismeretlen naplójából még bizonyos értelemben hiányoztak a társak, hisz a táncos-koreográfus mozdulatai sok szempontból azt a mozgásvilágot idézték, amely társulatra írt munkáiban is megjelent. A Tájkép vihar után viszont már teljes egészében szólisztikus alkotás. A mozdulatok olyan személyes dimenziókat nyitnak meg, a mozgásanyag annyira egyedi formákat mutat, hogy ez teljes egészében a táncos-koreográfus belső világából születhetett meg. Pontosabban ennek a belső világnak a választott táj belső világával való érintkezéséből.

A Tájkép vihar után jól láthatóan két rétegből építkezik. Egyrészt Nagy József táncos szólóit látjuk, amelyek különböző, a tájból megelevenedő lényeket jelenítenek meg. Másrészt a táncos etűdöket elválasztó jeleneteket követjük, amelyek többnyire valamiféle vizuális ötletre épülnek. Ezek lényegében képi kommentárokat adnak a tájról és a tájjal kapcsolatot teremtő emberről.

A lényeket megjelenítő táncos etűdöknek inkább csak kísérői a zenésztársak (Szelevényi Ákos és Gildas Etevenard), és csak ritkán szereplői. Ilyen ritka kivétel az első jelenet, amikor egy furcsa fémszerkezetre feszített húrokat szólaltatnak meg a zenészek. Ezek a mélyvilági hangok, egy furcsa, fóliába tekeredett, amorf mozgású lényt hívnak elő. És amikor az atonális zene a fémszerkezetbe csalja a különös őslényt, a két zenész keresztüldöfi vonóit a fólián. Így az őslény eltűnik, de a fólia alól előbukkan Nagy József. A gesztus világos: az előadás innentől kezdve „a föld alvó lelkét" próbálja meg életre kelteni.

A lényeket megjelenítő táncos szólók többnyire valóságos vagy elképzelt állatokat, illetve állatszellemeket jelenítenek meg. Nagy mozdulatai sosem imitálnak, nem akarnak valóságos mozdulatokat felidézni. A táncos teste inkább átlényegíti a tapasztalatokat. Inkább a felidézett lények belső életéről beszél, s nem külső jellemzőiről.

Az első lény, aki megjelenik, talán egy madárijesztő. A táncos éterien elrajzolt mozgása egyszerre beszél a mozdulatlanságról és a sok apró rezdülésről. Mintha az időn kívül állna ez a lény, ezért figyelhet meg mindent, ami a jelen időn túl létezik. Mintha az ő megfigyelői posztját venné magára a táncos-koroegráfus is, hogy minél mélyebbről hívhassa elő alakjait. Többek között különféle madarakat idéz meg. A mozdulatokon túl a fejre rakott háló vagy a csőrszerű orr is segíti megjelenítésüket. De látunk vergődő kutyát és egyéb vadakat is. Mintha mindegyik valahogy önmagába zárultan, a szabadságtól való megfosztottság állapotában létezne.

Erre a közös állapotra talán az a vad, agresszív dobverős alak ad magyarázatot, aki a lények közé egészen más habitust és dinamizmust hoz be. Lehet, hogy egy eltévedt harcos ő, amelytől „volt erdők és ó-nádasok / Láncolt lelkei riadoznak"? Vagy talán magát a történelem pusztító szellemét érzékeljük, amely az emberi törvények kérlelhetetlenségével szab a tájnak és a benne élőknek saját világuktól idegen irányt? Az mindenestre biztos, hogy ő képviseli azt az erőt, amelynek közelében minden más lény kiszolgáltatottá válik. Bizonyára összefügg ez azzal a hétköznapi életben meghatározó emberi attitűddel, amely szerint az ismeretlen világokat szét kell törni, birtokba kell venni. Nagy József viszont más utat választ: oly mértékben igyekszik megismerni a táj lelkét és lényeit, hogy az érzéki tapasztalatok egyszer csak tiszta mozdulatokká vagy képpé tudnak fogalmazódni.

 

Fotó: archív

A táncos etűdöket elválasztó vizuális jelenetek is sokértelműek. Látunk például egy gyerekrajzot idéző képet: néhány egyszerű vonással felskiccelt vitorláshajó a hullámos vonallal jelzett tengeren. De nemcsak az alföldi tájtól messzi térbeli koordinátákra gondolhatunk, hanem időbeliekre is. Ezt egyszerű vizuális trükk sejteti. A rajzra némileg elcsúsztatva sejtelmesen rávetül a rajzolás folyamata is: megszületnek újra azok a hullámok és vonalak, amelyek már készen vannak. Mindez a jelen állapotától a múlt alakulása felé irányítja a figyelmet. Talán van, akinek a mozdulatlan vidéken egykor hullámzott Pannon-tenger is eszébe juthat.

Egy másik vizuális jelenetben Nagy József krétával írja a háttérben álló táblára a tájkép szót. Aztán a tábla mögé vonul, széttárt kezekkel, mintha ismét a madárijesztő posztját venné föl. Ezután a zenésztársak vonulnak a tábla elé, hogy a zakójuk zsebéből előhalászott sáros agyaggombócokkal megdobálják a táblát. Mintha valahogy a táj rejtett lüktetését hallanánk megelevenedni. Aztán a táblához vonulnak a zenészek, és dühödt elszánással szétrajzolják a táncos által készített feliratot. De nem is történhet ez másképp: más megfigyelők óhatatlanul is más képeket, más tájat látnak.

Talán az a vizuális jelenet a legizgalmasabb, amelynek vetített képein táruló csukódó ajtókat látunk. Belép rajtuk a táncos, és kilép rajtuk az árnyéka. Vajon milyen útjai vannak a léleknek? - mondja a mini videóperformansz. Milyen világokban van otthon, és hova szeretne innen átlépni? Vajon milyen örök körforgás tartja mozgásban mindazt, amit létezésnek hívunk?

Az előadás végén még egy lény jelenik meg: talán maga az alkotó, aki a belül felhalmozódott sokféle tapasztalattal vet számot. Saját lényét más megélhető létmódokkal szembesítette, és most visszatér a kiindulóponthoz: önmagához. Lehúzza válláról a zakóját, és fehér ingére tust önt. Ez a fehérbe hasító fekete egyenes afféle tengelyt képez. Éppúgy, ahogy az alkotó próbált a létsíkok között kapaszkodót találni. Vagy ahogy az Alföld teremt megtámasztó tengelyt ég és föld között.


Mátyás Edina
08. 01. 23. | Nyomtatás |