Ellenfény Offline - Archívum - 2007 - 2007/2-3. - Visszfény - Keletvarázs és Panelsztori

Keletvarázs és panelsztori

Csendmorzsák; Korrekt opciók – Közép-Európa Táncszínház

A szétgördülő függöny két hanyatt fekvő férfitest kőmerev nyugalmára enged rálátást. Fejjel felénk, egymástól távol, a levitáció kezdeti állapotában, mágneses tér híján a földhöz tapadva „lebegnek" a vörös színháttér előtt. A két tar kobakon, mint fényes biliárdgolyón, megcsusszan a szürkeségen áttolakodó pontfény. A Csendmorzsák („Mandala"), Hámor József meditatív férfikettőse, csöppet sem meglepő módon a csend morzsájával nyit. Hosszan megvárakoztatja nézőjét a beköszönő látványon, és mire felrezeg az első szitárhang, már kellően lefékezte a kívülről jövő ingereket a koreográfia szándékoltan lassú, szemlélődő alapgondolatához.

Králl Csaba

A zeneválasztás értelemszerűen fazonírozza a mozgást. A szitárjáték felvezette keleties hangzású, modern effektekkel ritmizált kísérőzene reflexszerűen meditatív irányt szab a mozdulatoknak. A kopaszra nyírt, állig gombolkozott, koromfekete „kosztümös" szerzetesalakok (Fazekas Szilvia és Kun Zita ruhaterve nem erőlteti túl e párhuzamot) az ismeretlenségből közelítenek egymás felé a megértés és az elfogadás útján a tökéletesnek tetsző emberbaráti összhangig. Az első tánclépésekkel még mindketten individuális bolyongásukat írják. Ez visz az esetlegesnek tűnő találkozási pontokig, a középső tétel velejéig, a szinkronmozgás szemléletes testpárbeszédéig. A szellemi társak szenzibilis műszerként adják-veszik az egymás felé kibocsátott jeleket, a kontaktus már azelőtt köztük vibrál, hogy egyáltalán megérintették volna egymást. Aztán a befejező harmadban kiegészül a kép a kontakt tánc fizikális érintkezéseivel, a testek gördülékeny, egymáshoz igazodó és egymásra figyelő mozgásjátékával. A hármas tagolású, kompozíciójában igényesen fejlődő koreográfia flott és érett benyomást kelt. Ami érzésem szerint ront rajta, azok a helykitöltő ténfergések. Láthatóan ugyanis csak fogyatékkal sikerült összeilleszteni a hosszabb kombinációs sorokat egymással. Megérné még szorosabbra fogni a koreográfiát, annyi bensőségesség és szemnek tetsző mozdulatfakadás halmozódik fel benne. De óvatosabban illenék bánni a hosszú, mozdulatlan csenddel is, ami ki tudja miért, ritkásan lesz valódi csönd: öblös, kiterjedt és fojtó színházi tartalom. Így jobbára csak lyuk. Ám bánkódásra leginkább az adhat okot, hogy a Csendmorzsák nem stúdiószínházba került. A szűkebb tér dúsított volna a darab atmoszféráján, minek utána az előadók szeméből sütő koncentrált fegyelem sem hűlt volna ki, mire elér a Nemzeti Táncszínház hátsó nézőtéri soraiba - ha egyáltalán eljut odáig.

A két táncos, Katonka Zoltán és Hámor József kifejezően hozza a tanító és tanítvány kapcsolatkettősét. Bár kölcsönösségre törekszenek, és a szerepek nincsenek előre leosztva, a látottak mégis félreérthetetlenné teszik, hogy Hámor elsősorban alkati adottságainál fogva akarva-akaratlan fölébe kerül társának, és tanítója lesz neki: annak ellenére, hogy alkalmasint nem így tervezték. Gyönyörűen illenek Hámor hórihorgas alakjára, nyúlánk, kidolgozott végtagjaira a meditatív lassúsággal kivezetett mozdulatok. Ezzel csak megerősíteném, hogy Katonkát nem tánctudása kárhoztatja másodszerepre, amit ékesen bizonyít az ezt követő Hámor-koreográfia is.

A karjáték emblematikus eleme a táncnak. Nem jelentést tolmácsol, mint a több száz indiai mudra, hanem lélekrezdületet szemléltet a mulandóságnak, akár egy hosszas rítus keretében homokból formált mandala, amelyet „használat után" összesöpörnek. A két férfi a középső részt majdhogynem egészében térdre ereszkedve tölti. Harmonikus törzs- és karhajladozásuk itt lent, talajközelben tárul fel. Jelentésében mégis ekkor emelkedik igazán lírai magaslatokba.

Hámor másik koreográfiája, a sokszereplős Korrekt opciók munkát ad a Közép-Európa Táncszínház majd valamennyi táncosának. A fiatalokat, illeszkedve a címhez, előjogokban részesíti, és jól megdolgoztatja. Az idősebb nemzedékből Fodor Katalint csak pár másodpercre mutatja meg. Szerepe annyi, hogy bikavadító vörös nyaksálban kétszer a színpadra viharzik - asszisztálni. Ahogy végső soron asszisztencia és kreálmány az összes figura ebben a szőrmentén történetmesélésre is vállalkozó táncjátékban a köznapi valóság húsvér alakjaihoz, viszonyaihoz és konfliktusaihoz képest.

A mesélősdi divatjamúlt jelenség. Berzenkednek tőle sokan. Érthető, mert színes-szagos karaktereket színpadra vinni jól megírt szövegtámasztékkal sem megy első blikkre. Még drámai színházban sem. Az utolsó hiteles és nagy formátumú „mesemondó"-koreográfus elképzelésem szerint még ma is Seregi László, aki a fiatalok szemében minden bizonnyal ófazonú klasszikus (noha húsz éve sem számított radikálisnak). Viszont tudott karaktert ábrázolni - és innen nézve most érdektelen a többi. Utolsó koreográfiái közül kettőt, az 1985-ben bemutatott Rómeó és Júliát és az 1989-es Szentivánéji álmot rövid megszakításokkal azóta is repertoáron tartja az Operaház. Na ja, fanyaloghat rajta az új generáció, Shakespeare-rel könnyű boldogulni! (Könnyű?) Összevetésem persze sántíthat, és nem is sírok vissza semmit, csupán azt szeretném, ha az igényességre való törekvés átérződne a munkákon, mint - uram bocsá - a megöregbült nagyoknál. Egynéhánynál.

A Korrekt opciók közepes panelsztori. Sorvezetőjét valószínűleg Hámor írta, ha volt ilyen. „Naposabbik" oldala: amikor csak úgy lazán, csípőből megtáncoltatja a KET csapatát a helyenként riasztóan művies megvilágításban (lassan tendencia lesz, hogy agyonbombázzák az előadásokat a legkülönfélébb alakú fényformákkal. Vajda Máté feleslegesen puffogtatja el az arzenál javát). A Persian and Middle Eastern Percussion könnyed, keletiesen lüktető zenéjére Hámor könnyed, populárisan csusszanó táncblokkokat ültetett. Ezek közül verekszi elő magát a sztori, ami persze nem is sztori, hanem valami körülírhatatlan „viszonykavalkád": panelkarakterek álbalhés vagy álérzelmes panelkapcsolataival.

A vörös sálas balról jobbra átsiet, közben idegesen hátratekinget. Később visszatér, a tömeg egy emberként néz farkasszemet vele, villognak a tekintetek, győz a demonstratív utálkozás, erre ő összezsugorodva eliszkol. A padlizsánlila inges lány átfut a színen. A mustársárga felsős fiú sztártáncosként perdül-fordul. A patyolatfehér inges piperkőc lady, a forróvörös ajánlkozó latinos girl. A tengerkékes srác az izmaiban hordja az agyát, a fáradtlilás lány minden mozdulatában bénult zavarodottságát. Padlizsán versenyre kel patyolatfehérrel, tengerkék bokszleckét ad forróvörösnek. Mustársárga vehemenciája mindent tarol. Fáradtlila lyukba bújna. Forróvörös hajába túr, popsit ráz. Patyolatfehér tükörbe néz, pávát lát. Padlizsán nyomába lép, lerázzák. Mustársárga flikflakozik, nincs párja. Tengerkék fáradtlilára hajt. Padlizsán patyolatfehér helyére áll. Forróvörösnek mustársárga is jó lenne már. Fáradtlila félénk. Tengerkék kivagyi. Padlizsán bosszús. Mustársárga elégedett. Forróvörös kihívó. Patyolatfehér rátarti.

Az előadás monokróm színekből áll. Sehol egy lazúr, egy árnyalat, egy satírozás.

 

Hámor József: Csendmorzsák („Mandala")

Közép-Európa Táncszínház

 

Jelmez: Fazekas Szilvia, Kun Zita

Fény: Vajda Máté

Zene: Hámor József, Arild Andersen

Koreográfus: Hámor József

Előadók: Katonka Zoltán, Hámor József

 

Hámor József: Korrekt opciók

Közép-Európa Táncszínház

 

Jelmez: Fazekas Szilvia, Kun Zita

Fény: Vajda Máté

Zene: Persien and Middle Eastern Percussion

Koreográfus: Hámor József

Előadók: Blaskó Borbála, Bora Gábor, Fodor Katalin, Hargitai Mariann, Katonka Zoltán, Palcsó Nóra, Virág Melinda

 

Helyszín: Nemzeti Táncszínház

08. 03. 23. | Nyomtatás |