Expresszionizmus a hip-hop nyelvén
Febre – Membros Company
Fontos előadás a Febre. Elsőként ez jut eszembe, ha megpróbálok az összbenyomásról egy rövid „jelentést” adni.Vagy még pontosabban: társadalmi jelentőségű esemény. És ha valamikor, ma igazán hőstettnek számít, ha a színház társadalmi eseménnyé tud avanzsálni.
Az észak-amerikai gyökerű hip-hop kultúra a bronxi aszfaltról a 70-es években kezdte meg diadalútját a zenei közélet („képzőművészeti” megnyilvánulásában pedig nyilvános városfalak) irányába. A break dance a 80-as évekre már Európában is honos, de persze itt is elsősorban az utcák szintjén: a fiatalok találkozóhelyei környékén, szórakozóhelyeiken. Zenéjében a határozott nyelvi stílus (és persze a tipikus ütemezés), mozgásában a vagány akrobatika, képiségében a graffiti improvizált, de kötött sémákra építő alkotásai élesen megkülönböztetik ezt a stílust a korszak egyéb mozgalmaitól.
A 90-es évek végére már egyértelmű, hogy a műfaj erejének nem lehet ellenállni: le is csapott rá a hivatásos művészet. Maurice Béjart valamikor a 2000-es évek elején-derekán készítette azt a művét, ahol az előadók közé beállít egy hip-hop táncost, ezzel különös ellenpontot, ugyanakkor kohéziót is képezve az alkotásban.
A fejlett társadalom mindenütt sokat köszönhet a hip-hop kultúrának, mert az igen magas létszámban köti le csellengő-kallódó fiatalok energiáit. Szakmánkon belül: a rengeteg hip-hop (funky, break, electric-boogie, és még sorolhatnám az „al-műfajokat”) tanfolyam szabadidős kulturális tevékenységgé szelídítette sok kamasz „Sturm und Drang”-ját. Ezenközben divat is lett, feljött tehát az utcáról: komoly stúdiók, alapfokú művészeti intézmények foglalkoznak jól szituált családokból eljáró fiatalokkal (is).
A Trafó nézőterén körülnézve megállapítható: jószerével ők ültek ott azon az estén, amikor a brazil Membros Company előadta ott „lepukkant”, nyomorú külvárosok életéből merített jelenetsorait. A színpadon pedig: fehér, latin világot idéző falrészlet, fehér szőnyeg és színes testek. A színlap szövege mint táncosok sorolja fel az előadókat, mindenesetre a Trafóban általában látható táncos típushoz képest szokatlan testek tűnnek fel ebben az előadásban. A bőr alól is előrajzolódó, szálkás izomcsoportokat itt most nem láthatunk; teljesen hétköznapi, bizonyos vonatkozásban kidolgozatlan idomok közvetítik itt a brutális erő üzeneteit. Mitől erősek tehát ezek a korpulens, ilyen-olyan arányú testek?
Létezésük a színpadon egyértelmű válasszal szolgál: egy belső indulattól feszített akarat az energiaforrás: a visszafojtott indulatból lendül be a test, és képes lélegzetelállító csodákra. Öt férfi és egy nő provokálja, bántja, féli, félti, szereti egymást – váltakozó felállásban – jelenetről jelenetre, melyek sorrendje akár tetszőlegesen cserélhető is lehetne, zenei alapja Bachtól a funky-ig terjed. A rendező, Paulo Azevedo nem riad vissza a néhol naivan szentimentális, néhol meg már-már közhelyszerűen brutális elemektől sem: alapvetően expresszionista, mindent meg akar mutatni, ami legbelülről kitörni akarhat.
A táncosok – nevezzük őket annak, bár gondolkodom egy új megjelölésen – mindent tudnak a félelem nélküliségről, a ritmusról, a test súlypontjának kezeléséről (alapos capoeira ismeretük valószínűsíthető), valamint a száz százalékos testi és mentális jelenlétről. Mozgásuk nem kecses, nem ívelt, inkább sportos, és arckifejezésük is olyan a nehéz elemek végrehajtásakor, mint az összpontosító sportolónak. Így aztán meglepő, amikor egy-egy játékjelenetben arcuk expresszivitása életre kel, ilyenkor egyszerre csak váratlanul előre tolakodnak bennem Diego Rivera festményeinek emlékei, a harcos baloldali mexicói festő színvilága ez: színes bőrfelületek, plakátszerű, társadalmilag keményen elkötelezett tablók…
Ezek a fiatalok egészen egyszerű tréning holmiban, pólóban játszanak, a szó hagyományos értelmében jelmezt nem is hordanak, edzőcipőjük természetes kelléke a műfajnak, a pólók is szereplőkké lesznek: van, akit ruhájánál fogva pörgetnek, röptetnek. Tais Vieira koreográfus gyakorlatilag virtuóz street dance elemeket kötött át sima jövés-menéssel, drámai akciókkal, a rendező szigorú dramaturgiáját követve; nem tűnik fel, hogy kevés a tánclépés, másféle testhasználatról szól ez a darab.
Lehet, hogy a meztelenség, a nyíltszíni droghasználat (imitációja), az erőszakos test-csattanások és becsapódások minket (a legkülönb színpadi kommunikációhoz szokott európai nézőt) nem sokkol annyira, amennyire azt alkotóik szeretnék, a szándék azonban egyértelmű. Képet nyújtani a leginkább utcán élőkről (és nem kizárólag brazilokról) a művészet nyelvén, mintegy dokumentációt nyújtva át a kényelmesen ülő nézőnek. Valódi tett: ritkán sikerül az ilyesmi: ez itt most sikerült. Több kéne belőle. (A lépcsőn is ültek, simán elkelt volna még belőle egy harmadik előadás is.)
Febre (Láz)
Membros Company
Színpad: Delphine Lancelle
Fény: José Martins
Hang: Paulo Azevedo
Zene: Bach, Chico Buarque, Faccai Central, Jorge Aragao, Funky
Koreográfus: Taís Vieira
Rendező: Paulo Azevedo, Taís Vieira
Táncosok: Amilton Vilarindo, João Carlos Silva, Mirila Greicy, Luiz Henrique, Jean Gomes, Zanzibar Vicentino
Helyszín: Trafó
Videórészlet az előadásból:
http://www.youtube.com/watch?v=CXSfWfKbkSM&NR=1
