Felkavarni a nézőket

Beszélgetés Tadeusz Słobodzianekkel

Tadeusz Słobodzianek lengyel drámaíró magyarországi látogatásának két apropója van: ősszel megjelent A mi osztályunk című drámaválogatása, ugyanakkor a Katona József Színház műsora tűzte a kötet címadó darabját. Ennek megfelelően a drámáról, illetve annak a munkásságában elfoglalt helyéről kérdezte az írót Nánay Fanni.

Nánay Fanni



– Kezdjük a kontextussal: 1980 és 1986 között íródott „korai” drámáit követően 1990 és 1992 között született legtöbb darabja, majd egy hosszabb – csak A poloska álmával megszakított szünet után – jelentkezett 2008-ban A mi osztályunkkal. Mi az oka e „szakaszosságnak”?

– Úgy gondolom, hogy leginkább személyes okok rejlenek mögötte. Például a második korszak igen rövid ideig tartott, mégis jó pár drámát írtam azalatt. 1992-ben nevezetesen négy darabom is született, az Ilja próféta, a Merlin, a Malambo és a gyermekeknek szóló Kisfecske, utána viszont nyolc éven keresztül szinte képtelen voltam bármit is írni. Ugyanakkor az írás csupán egyfajta végeredmény, amire fel kell készülni. A mi osztályunkat megelőzően majdnem nyolc éven keresztül folyatattam kutatásokat, felderítettem azokat a körülményeket, amelyek a jedwabnei eseményekhez (1.)  vezettek, igyekeztem minél többet megtudni a lengyelországi zsidók akkori helyzetéről, az adott korszak történelméről. Mindig is nagyon érdekelt, nagyon vonzott a kutakodás, a keresés. A szüneteknek azonban más oka is volt. A Malambót követően elkezdtem dolgozni egy Viktória című darabon, amelynek hősei egy mai lengyel család tagjai lettek volna. De megakadtam, egyszerűen nem tudtam ábrázolni a valóságot, nem sikerült megragadnom annak sűrített képét úgy, ahogyan azt elképzeltem. Ezért pár évnyi munka után hátat fordítottam a témának. Nem kerültek el a krízisek sem: volt olyan pillanat (A poloska álma után), amikor úgy éreztem, hogy soha többé nem fogok már írni. Létezik is egy olyan teória, amely szerint az írók 40 év alatt alkotják legjobb darabjaikat. Aztán mégis megírtam A mi osztályunkat. Nem vagyok az a típusú „mesterember”, aki bármilyen témáról képes darabot írni, nekem olyan témára van szükségem, ami felkavar, csakis akkor tudok olyat alkotni, ami a nézőket is felkavarja.

– Az Ön által említett nyolcévnyi kutatás során hogyan csírázott ki a mű gondolata, hogyan formálódott a dráma?

– Régóta foglalkoztat a lengyelországi antiszemitizmus témája. Korábbi drámáimban, pl. a Pekosiewicz elvtársban már felbukkant ez a szál, egyes elemei pedig megjelentek a Miklós cárban és az Ilja prófétában, valamint a Borsógörgetőben is. A döntő pillanat mégis az volt, amikor elolvastam Jan Gross könyvét. A szerző mindazt megírta benne, amit mi lengyelek le akartunk tagadni, amit magunknak sem akartunk beismerni. A Szomszédok tudatosította bennem a jedwabnei események brutalitását. A lengyelek szeretik a történelem áldozataként ábrázolni nemzetüket, pedig ez nem igaz, ugyanúgy tudtunk hóhérok is lenni. Miután elolvastam Gross könyvét, összebarátkoztam Anna Bikonttal (2.) , elkísértem a kutatóútjaira, mindent elolvastam, amit csak írt, valamint az általa javasolt más forrásokat, könyveket is. Persze ekkor még nem tudtam, mi születhet ebből az alapanyagból. Emlékszem arra a pillanatra, amikor hazafelé tartottam az egyik közös kutatóutunkról, Krakkóból vonatoztam Varsóba, s akkor határoztam el, milyen perspektívából mutatom be a témát. Nem a szomszédok vagy a család szempontjából, hanem az osztály perspektívájából. Annál is inkább érdekelt ez a forma, mivel ahhoz a generációhoz tartozom, akik ott lehettek Kantor Halott osztályának bemutatóján. Az előadás óriási hatást gyakorolt ránk, de örökre megválaszolatlan maradt a kérdés, hogy miért is haltak meg valójában a halott osztály diákjai. Csak később értettem meg, hogy azért halottak, mert megölték egymást. Vagyis nem „valaki" ölte meg őket, nem egy idegen, nem egy német, nem egy kívülről érkezett bűnös ölte meg őket, hanem egymást gyilkolták le.

A mi osztályunkban nem lehet a diákokat katolikusokra és zsidókra felosztani, hanem mind lengyelek. Azok a zsidó gyerekek, akik ilyen iskolákba jártak, már igencsak asszimilálódtak. A 18. századi Lengyelország világi iskolái a szabadság és az egyenlőség álmát váltották valóra, tanáraik a pozitivizmus szellemében oktatták a diákokat, távol állt tőlük az antiszemitizmus, s valamiféle szép új világot igyekeztek megteremteni, a demokrácia, a tolerancia, a társadalmi egyenlőség világát. Igyekezetük persze végül teljes kudarcba fulladt. Meghalt Piłsudski, a lengyel nemzet atyja, a lengyel tradíció letéteményese, így az országban is kifejthették hatásukat azok az ideológiák, amelyek egyfelől a fasiszta Németországhoz, másfelől a szovjet Oroszországhoz vezettek. A mi osztályunk tanóráin nem állítások hangzanak el arról, hogy mi történt, hanem a diákok sokkal inkább kérdéseket tesznek fel arra vonatkozólag, hogy egyes események akár itt is megtörténhettek-e volna. Eleinte azt is el tudtam képzelni, hogy nem is drámaként, hanem regény formájában írom meg a történetet. A regény négy hőse négy épület lett volna: a zsinagóga, a templom, a mozi és egy csűr. De bebizonyosodott, hogy nincs se türelmem, se tehetségem a hosszú narrációkhoz, úgyhogy elvetettem az ötletet. A drámát viszont csak a színházi előadás igazolja, amelyet megelőzően több szövegváltozat is születik. Az általam vezetett drámaírói laboratóriumban lehetőség adódik arra, hogy a szerzők olvasószínházi formában „teszteljék" a darabok kezdeti változatait. A színészek előadásában hallott mű vitát, kritikai észrevételeket vált ki.

– A mi osztályunk ősbemutatójára a londoni National Theatre-ben került sor egy brit-iráni rendező színrevitelében, Lengyelországban pedig elsőként a Teatr na Woli-ban (3.) állította azt színpadra egy szlovák rendező. Más lengyel társulat is érdeklődik a darab iránt? Csupán véletlen, hogy a lengyel nemzeti múlttal való szembenézés drámája eddig inkább külföldi rendezők, külföldi színházak érdeklődését keltette fel?

– Az, hogy az ősbemutató Londonban volt, valóban csupán a véletlen műve. A National Theatre tudomást szerzett a szövegről, megkértek, hogy küldjem el a kéziratot, két hónap alatt elkészült a fordítás, nem sokkal később pedig már be is mutatatták a darabot. Lengyelországban viszont el kellett halasztanunk a premiert, mivel egész egyszerűen nem volt pénzünk a bemutatóra. Tudomásom szerint jelenleg kilenc lengyelországi színház tervezi A mi osztályunk színpadra állítását. Másfelől viszont fájdalmas tapasztalataim vannak azzal kapcsolatban, milyen könnyű elrontani egy drámát a színházban. Elég egy olyan rendező, aki csak a saját vízióját akarja megvalósítani, és nem hagyja szóhoz jutni a szerzőt. Ha egy drámát egy rendező „elhasznál", „elront", mások már nem akarnak azzal az anyaggal dolgozni. Ugyanakkor ha egy előadás megbukik, elsősorban a szerzőt okolják érte. Ondrej Spišakkal viszont már hosszú évek óta dolgozom együtt, négy előadást készítettünk közösen. Spišak nevéhez egész különleges gyerekelőadások fűződnek, s rendkívül érdekes, hogy A mi osztályunkat is egy gyermek érzékenységével rendezte meg. Másfelől viszont miközben írtam A mi osztályunkat, Spišakot képzeltem el annak rendezőjének. Ondrej a dráma első olvasása után mégis visszautasította a felkérést, mondván, hogy túl érzékeny és ellentmondásos a téma. Meg kellett győznöm arról, hogy ő a legmegfelelőbb személy a darab színrevitelére, hiszen – szlovákként – könnyebb lesz távolságot tartania a témával szemben. Hiszen történetem emberekről, sőt gyerekekről, és nem ideológiákról szól. Végül rendkívül jól sikerült a varsói előadás, egy éven belül 25000 néző látta, Spišak pedig megkapta a legrangosabb lengyel rendezői díjat.

– Mialatt készült a Katona József Színház előadása, kapcsolatba lépett a magyar rendezővel?

– Nem, mert rendkívüli módon tisztelem a Katona József Színházat, jó pár előadását láttam, s úgy gondolom, hogy jelenleg a világ egyik legjobb színháza. Működése emlékeztet arra a színházmodellre, amin felnőttem, vagyis a '70-es- '80-as évek krakkói Stary Teatr-jára, ahol erős rendezőegyéniségek valósíthatták meg álmaikat, a társulat pedig ennek köszönhetően virágzott. Másfelől A mi osztályunk varsói bemutatója után azt éreztem, hogy az az előadás pontosan úgy sikerült, amilyennek elképzeltem, ezért most már elfogadom a dráma bármilyen más értelmezését is, feltéve, ha az hű marad a szöveghez.

 – Milyen visszhangokat váltott ki a londoni és a varsói bemutató a közönségből, illetve a színházi szakmából?

– Londonban leginkább a téma univerzalizmusa ragadta meg a nézőket. Fontos, hogy a dráma Lengyelország történelmének egy olyan momentumát ragadja meg, amely minden ország történelmében fellelhető. Egy recenzens írta, hogy a franciáknak, a németeknek, a románoknak, még az angoloknak is megvan a maguk csűrje. Egy angol dramaturg pedig annak fontosságát emelte ki, hogy a történtekkel és az annak kapcsán felmerülő kérdésekkel gyerekeken keresztül kerülünk összeütközésbe. Az itthoni bemutató ellenben hatalmas vihart kavart, eddig 140 recenzió jelent meg róla, a lehető legkülönbözőbbek: rövidek, hosszúak, komolyak, elemzőek vagy egyszerű blogbejegyzések. Nagyjából kétféle véleményt lehet megkülönböztetni: vannak, akiknek minden tetszik benne, és nagyra értékelik a szándékot, mások viszont teljes mértékben elutasítják az előadást, a témától kezdve a színpadi megvalósításig. Furcsamód a produkció nem vált egyértelmű politikai választóvonallá, hanem mind a baloldal, mind a jobboldal kritikusan fogadta. Jobboldalról értek olyan vádak, hogy a darabot zsidó felkérésre írtam, hogy nevetségessé tegyem Lengyelországot, és lejárassam a lengyeleket. Baloldalról pedig azt vetették a szememre, hogy nem nyilvánítom ki egyértelműen a nézeteimet. Mindkét kritika egy tőről fakad, a katolikus nevelésből, amelynek részesei voltak még a baloldal kritikusok is, s amely nem mentes az antiszemitizmustól. A lengyel katolicizmus máig használja 19. századi kemény, doktrinális érveit, amelynek egyik alapja, hogy Lengyelországot védőbástyaként szereti látni és láttatni. Engem ez az egész védőbástya-filozófia nem érdekel, úgy gondolom, hogy ma, amikor igyekszünk Európához csatlakozni, rendkívül fontos számunkra, s még inkább a gyermekeink számára, hogy megismerjük saját történelmünket, átgondoljuk, mit kaptunk a nagyszüleinktől, mit tudunk abból használni, és mitől kell megszabadulnunk. Mindenképpen meg kell szabadulnunk a lengyel messianizmustól, amely a 19. században természetes módon jött létre, s a végső fegyvert jelentette a szétforgácsolódott, szabadságától megfosztott, eloroszosodott vagy elnémetesedett nemzet számára, amely megpróbálta megőrizni az identitását. A messianizmus betöltötte szerepét, erősen alakította a lengyel szellemiséget és a lengyel katolikus egyházat. Ám az így formálódott egyház, amelynek egyik szimbóluma ma a nacionalista Radio Maryja, változatlanul a korábbi értékek mentén értelmezi a jelenlegi, nagyban megváltozott valóságot. Mindezzel szintén igyekszem leszámolni a darabban.
  – A mi osztályunk a korábbi drámáihoz hasonlóan nem moralizál, hanem egyszerre többfajta narratívát alkot, relativizál, másfelől viszont kevésbé hangsúlyosan jelenik meg benne az előző darabok kvázi-vallásossága – vallásosság alatt nem adott vallásokat, hanem a hit szertartásokban, szent alakokban, mitikus történetekben való testet öltését értve. Legújabb drámájával azonban ismét ez utóbbi témakörhöz tér vissza, A próféta halála ugyanis – a Miklós cár és az Ilja próféta után – az ún. „wierszalini trilógia" harmadik részét alkotja.
  – Úgy éreztem, hogy be kell fejeznem ezt a ciklust, amelynek története 1939-ben játszódik, közvetlenül azután, hogy a szovjet csapatok betörtek Lengyelország területére, s igyekeztek lerombolni a vallás minden formáját. A próféta halála azonban teljesen más, mint a trilógia első két darabja, nem annyira rituális, sokkal inkább pszichologizáló. Kétféle helyzetet elemez: egyfelől azt, amikor valaki hű önmagához, másfelől pedig azt, amikor valaki elárulja saját meggyőződését. Mindkét döntésért drágán meg kell fizetnünk. E dráma előzményének tekinthető a Pekosiewicz elvtárs, amely politikaibb, mint bármelyik másik darabom.
  – Mégis abban is megjelenik egy Krisztus-szereplő...
  – Sokkal inkább arról van szó, hogy a főszereplő eljut egy olyan lelkiállapotba, amikor Krisztusnak képzeli magát. A poloska álmában is megjelenik Krisztus, ám ott inkább csak vicc, hogy Krisztus éppen Moszkvában ölt ismét testet. E „politikus" előadásokban inkább az értékekről van szó, illetve arról, hogy miért nem tudják az értékek betölteni szerepüket, miért használja el azokat a politika. Folyton olyan személyiségekről írok, akik megpróbálják megváltoztatni a világot, s ezért hatalmas árat fizetnek. Vagyis óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy megéri-e megváltoztatni a világot.

 

Lábjegyzetek:

 

1. 1941. július 10-én az észak-kelet lengyelországi Jedwabnében élő lengyelek – német segédlettel – a kisváros teljes zsidó lakosságát, 1600 embert meggyilkoltak: beterelték őket egy csűrbe, és azt rájuk gyújtották. Az 1980-as évek végéig a történtek hivatalos verziója úgy hangzott, hogy a jedwabnei pogrom a németek műve volt. 1989 után előbb egy dokumentumfilm, majd Jan Tomasz Gross lengyel származású amerikai történész Szomszédok című könyve kezdte el feszegetni a lengyelek felelősségét és az eseményekben játszott szerepét.

2. Anna Bikont a Gazeta Wyborcza újságírónője, könyve, a Mi Jedwabnéból 2004-ben jelent meg.

3. Tadeusz Słobodzianek igazgatósága alatt működő, a kortárs lengyel drámák bemutatására nagy hangsúlyt fektető varsói színház.





12. 01. 7. | Nyomtatás |