Ellenfény Offline - Archívum - 2012 - 2012/4. - Nagyítás - Végtelenbe Zárva - Megmaradni Tett

Megmaradni tett

Góbi Ritával beszélget Gyimesi Ágnes Andrea

Árvai György újrafogalmazta a Természetes Vészek Kollektíva 26 évvel ezelőttkészült legendáselőadását, az Eleven tért.Ehhez új táncos partnert talált Góbi Rita személyében. Az új változat, a Végtelenbe zárva bemutatója kapcsán Gyimesi Ágnes Andrea beszélgetett Góbi Ritával.

Gyimesi Ágnes Andrea

 – „Az anyagi világ illúzió. Mert bár minden tényleges valóságnak tűnik benne, a következő pillanatban elpárolog” – ezzel a gondolattal indít az Eleven tér című előadás ajánlója. Te hogy éled meg a valóságot és az illúziót?

– Számomra minden valóság, az is, ami a színpadon van, és az is, ahogy kilépve onnan másképp élek.

– Nincs különbség, egylényegű?

– Igen, mert az élet is egy színpad, nem tekintem különállónak a két világot. Arra törekszem, hogy ne legyen különbség, a színpadon ne másfajta világot lássak, ne érezzek mást, ne tegyek oda hamis dolgot, mást, mint ami az életben vagyok, ahogy itt létezem. Ügyelek arra, hogy se itt, se ott, ne használjak álcaképeket, ne képzelgésben, ábrándokban legyek. Nekem nincsenek illúzióim, nem létezem bennük.

– A színpadi tér- és létélmények nem illúziók? Beépülnek a valóságodba?

– Igen. Az, ahogy az utcán vagy a színpadon megyek, ahogy a test működik, számomra ugyanaz.

– Te hogy éled meg az időt?

– Úgy élek, hogy minden pillanat számít. Érzem a pillanatokat.

– Ahhoz, hogy számon tartsd a pillanatot, mindig magadnál kell lenned. Vannak olyan extatikus élményeink, melyekkel nem tudunk elszámolni.

– Szerintem én ismerem azokat is. Mindig magamnál vagyok.

– Ha így beszélsz, kutatni foglak.

– Az időnek sokrétű és fontos szegmensei vannak.

– Ezt hogy érted?

Van, mikor ragaszkodom az időhöz. Akkor is fontos az idő, mikor visszagondolom a múltat, mit hozott, mihez kapcsolódott.

– Elemzed a történeteidet?

– Sokat feszegetem magamban, hogy mi miért volt, mi és hogyan történt, miért pont akkor?

– Jutsz eredményre?

– Általában igen. Rájövök, hogy miért kellett megtörténnie, felismerem az előzményét, és készülök a következményére. Ezek segítenek.

– Mit kezdesz a belső és a külső idő ütköztetésével? Vagy egy az idő?

– Van különbség, de mivel reális vagyok, mindkettőt próbálom szemlélni, és igyekszem nem nehezíteni a találkozásukat. Tudomásul veszem, hogy kívül is van egyfajta idő, lehet, hogy belül más idősíkon vagyok, de figyelek arra, hogy ne gátolják egymást.

– Nem avatkozol be, kivárod a történeteket?

– Egyszerűen érzem, ha valaminek nincs itt az ideje, még fölösleges belemennem. Van, amikor valamely ürességben vagyok, amit persze, meg kell fejtsek, miért van, és mi annak az időkiesésnek a lényege.

– Van, amikor elveszíted az időt?

– Amikor mélyen benne vagyok valamiben, igen.

– S olyankor a külső vagy a belső időt veszíted el?

– Mindkettőt el lehet veszíteni.

– Van remény arra, hogy a mára teljesen lebutított és a technikára bízott testbe visszaplántáljunk valamely szellemiséget? Olyanra gondolok, mint amit például, a japán butoh mesterek vagy a no színészek tudnak.

– Nehéz feldolgozni azt, amifelé megyünk, amifelé halad a világ. Nekünk, alkotóknak és a testtel foglalkozóknak meg kell őriznünk azt, hogy a test komoly és elsődleges információk átadására képes. Ez rajtunk múlik.

– Ez ilyen egyszerű volna a fecsegést, a mismásolást piedesztálra emelő, a hazugságot mint alapvető kommunikációs formát közvetítő társadalmak korában? A „semmi nem az, ami valójában”, a mások életébe illegális beavatkozást eszközlő kommunikációt erősítő és szentesítő média korában? A fogyasztói trendek, brandek, marketing stratégiák korában, mely alapján a politika, a társadalmi berendezkedés, a szocializáció is működik? A szellemiséggel újra feltöltött test jeleit van még valaki, aki veszi? S ha veszi, érti?

– Nem mondom, hogy most a legkönnyebb, de ez olyan ősi dolog, és olyan mély gyökerekkel bír, hogy egész egyszerűen van hova nyúljunk, van mit felidéztetnünk, ha van kit emlékeztetnünk. A technika és sok egyéb miatt eltávolodtunk a test által közvetített szellemi tartalmaktól, de antropológiailag a testbeszéd, a test kommunikációja áll a legközelebb hozzánk. Szívesen kipróbálnám a létezésnek azt a fokát, mikor csak a testemmel kommunikálok. Én kibírnám, hogy nem kell beszélnem. Szerintem értenék, s ebben csak az a nehéz, hogy az ember azt gondolja, hogy nem fogja, amit a test közvetít. Pedig sokkal többet közvetít, mint a szavak.

– Te mindig érted a tested?

– Igen. Ezzel sokat foglalkoztam, valójában ez ösztönösen alakult bennem.

– Hogy éled meg azt a kultúrpolitikai helyzetet, amiben vagyunk? Egy ilyen finom rezgésű lénynek, aki 'nem akar megszólalni', ez különösen nehéz. A művészet elvesztésének, haszontalanságának kora következik?

– Azt érzem, hogy csavarni kell magunkon, még pontosan nem tudom hova és merre, de csavarni kell.

– Rejtekes, titkos dolog lesz a művészet?

– Nem tudom, csak arra gondolok vissza, amikor gyerekként elkezdtem ezzel foglalkozni, akkor is valami hasonlót éltem meg, mint most. Semmiből jövő nagy dolog jött létre, és nagyon nagy volt az értéke.

– Jót tesz a szabadság a művészetnek?

– Nekem jót tett.

– Arra utalok, s most az Árvai-rendszerek felől közelítsünk, az Eleven tér egy rendkívül zárt és diktatórikus rendszerre adott reakció volt, és mindenki értette a jeleit. Majd kinyílt a világ, megszűnt a nyílt ellenségkép, és elvesztette a jelentését az ilyen jellegű koncentrált üzenetközvetítő nexus a művészetben. Most olyan helyzetben vagyunk, amely hasonlít a 25 évvel ezelőtti életérzésünkre, ismét előkerült a darab, ugyan máshogy és más konstrukcióban, Végtelenbe zárva címmel, de előkerült. Ilyen kontextusban nézzük meg, hogy jót tesz-e a szabadság a művészetnek.

– Azt éreztem a darabban, hogy a művészet, a művészeti alkotás van bezárva. Most nem tudunk kinyílni és produktumot létrehozni, mert zárt, befelé forduló rendszerek működnek. Magamon is érzem, hogy be vagyok szorítva, és nem jön ki az, aminek most kéne megjelennie.

– Vannak külső tényezők, vagy a műnek mindenképpen létre kell jönnie?

– Így vagy úgy nem kéne, hogy létrejöjjön. Ha nem az jelenik meg, ahogy meg kéne születnie, akkor inkább ne jöjjön.

– Lehet határt szabni a művészetnek, ez anyagi kérdés?

– Valamilyen szinten anyagi, főképp azért, mert másokkal dolgozom együtt, olyanokkal, akiknek a léte tőlem és a műtől függ. Ez már felelősség.

– Újra és újra áldozatot kell hoznunk a műért?

– Folyamatosan, napi szinten áldozatot kell hozni.

– Mekkora áldozatot hozol a létedért, a művészettel való foglalatosságért?

– Bármit megtennék, de valójában nem tudom, mert benne élek és teszem, ilyen módon nem látok rá. Akármit megtennék, hogy éljen, fölfoghatatlan lenne, hogy nem él.

– Vannak határaid, amit már nem lépnél át érte?

– Biztos, hisz az embereknek vannak határaik. Így vagyunk szocializálva.

– Nem merült fel, hogy leborotváld a hajad a darab miatt?

– De bennem és Gyuriban is felmerült.

– Áldozat lett volna megválni a hajadtól?

– Azért nem tettem meg, mert máshol másfajta karaktert kell alakítanom. Leborotvált hajjal jó hosszú ideig csak egyfajta lehetnék.

– Volt már olyan, hogy egy előadásért túl mentél a határaidon?

– Mindig erre törekszem.

– Ha röviden kéne közelítened a Végtelenbe zárva előadáshoz, mit mondanál?

– Nem akartam, hogy vége legyen.

– A jegyzeteimben én is ezt írtam rólad, az előadás elején már azt sugalltad, hogy nem kéne abból a térből kimenned.

– Szörnyű volt, amikor vége lett. Az első pillanatban sem éreztem idegennek az üvegdobozt.

– Bementél, rádcsukták és otthagytak?

– Igen, több órát voltam bent, nem tudom mennyit, mert nem éreztem az időt. Elsőként az Yvette-ében, s az még nagyobb élmény volt. Így, hogy a múlt benne van, többet jelent nekem a darab. Mindig arra vágytam, hogy közelebb kerüljek Yvette-hez, s bár már sokat dolgoztunk együtt, ezzel az előadással léptünk még egyet egymás felé. Ez nagyon szép.

– Te láttad az Eleven teret?

– Gyerekként a tévében, és sokat olvastam róla. Akkor még kicsi voltam, most meg Gyuri nem engedte, hogy újranézzem.

– Miért?

Talán, hogy ne legyen rám hatással, ne keressek onnan semmit. Mikor már kész voltunk, pár fotót megmutatott. Megdöbbentő volt ráismernem, hogy a nélkül, hogy láttam volna, ugyanazt csinálom. Ugyanazok a helyzetek alakultak ki.

– Yvette látta ezt az előadást?

– Nem, sajnos, de folyamatosan hívott, kérdezett, szép viszony alakult ki közöttünk a próbafolyamat alatt.

– Azért nem látta, mert nem akart szembesülni ezzel a helyzettel, vagy nem ért rá?

– Nem akart belefolyni a körülötte levő őrület miatt, biztos eljött volna, ha nem lett volna ez a körítés.

– Egy percig sem feszélyezett, hogy ő csinálta előtted?

– Bennem akkora tisztelet van felé, hogy fontos, hogy ő csinálta. Gyerekként rengeteget néztem, és rendkívüli hatással volt rám.

– Nem kellett küzdened, azzal az elvárásrendszerrel, ami egy kultikus előadás újraszületését ünnepelte?

– Árvai Gyuri profi volt, nem akarta, hogy ebből bármit is érezzek, levette a nyomást a vállamról.

– Azt mondtad, hogy úgy érezted, hogy a művészet van bezárva a dobozba.

– Itt több dolog jelenik meg. Először is nem vagyok bezárva: ez az én terem, és van egy külső erő, a technika, ami irányít. Egy nagyon tiszta lény egy hibernált állapotból éled újra, nincs benne szemét és felesleges dolgok, csak tiszta ráismerések dolgoznak benne. Egyre jobban felfedezi a környezetét, de úgy, hogy azt külső eszközökkel adagolják neki. Megtanulja a 'világot', miközben fokozatosan megnyílnak az ösztönei, átfordul egy állati érzékekkel működő entitásba, s azok kezdenek rajta uralkodni. Valami olyasmit érzek, hogy ami az Yvette-nél kezdődött, annak nálam vége van, mintha meg lenne fordítva a dolog, ő az ösztönökből, az állati sejtésekből táplálkozott az Eleven tér elején, s mikor lekerült róla a doboz, és kiszabadult, átkerült egy másik dimenzióba. Én abban a másik dimenzióban kezdem, és visszacsúszok az ösztönökbe. Oda, ahol az agresszió, a düh, a kitörések dolgoznak. Amikor még nincs bennem semmilyen negatív tapasztalat, nincs miért küzdenem. A darab elején másfajta lény van a színen, mint a végén.

– Mitől vadul meg?

– Ráismer azokra a dolgokra, amit gyorsléptékben megtanult. Minden rendkívüli intenzitással van beletáplálva, itt akár az előző 25 évre is gondolok, amit azonnal a magáévá tesz.

– Te hogy hívod a színpadi teredet, az üvegvitrint?

– A Helyemnek. Mivel mindent porcióznak nekem, én nem tudom, mi jó, s mi nem, semmit nem utasítok vissza, mindent pozitívan fogadok, hisz az ember nem tudhatja, hogy a kávé rossz vagy jó, miután megittam, akkor tudok dönteni. A Végtelenbe zárva végén a vitrint megtöltő füstnek is örülök, játszom vele, később jövök rá, hogy fullaszt és megölhet engem.

– Lenyűgöző, ahogy megtelik füsttel a területed, s itt-ott egy-egy testrészlet jelenik meg az üvegfalon. Majd félig megemelkedik a búra...

– ...és nem akarok kimenni. Nem biztos, hogy máshol jobb, könnyebb.

– Ez a lény nemtelen és/vagy aszexuális?

– Az elején nemtelen, utána van egy, a számomra a nőiségről szóló rész, ahol felfedezem a testem. Mikor megteremtem magam, már a nő dominál.

– Árvai Gyuri, szerintem, nem ismeri a határokat. Milyen volt vele úgy dolgozni, hogy ő folyton arra ösztönzi a vele együttműködőket, hogy átlépjék önnön és a lehetőségek adta határaikat?

– Igen, ez így működik nála, de nem éreztem kényszernek, mert én is erre törekedtem. Egyszer sem kellett beszéljünk erről, nagy összhang volt közöttünk. Finom lépésekből épült a harmónia, egyre jobban összehangolódtunk, s egyre jobban tudtuk, hogy merre kell menni.

– A pályádon, mit jelent ez a darab?

– Nem mindegy, hogy mi lesz utána.

– A hiányból is lehet építkezni.

– Köszönöm! Bár lehet, hogy most ez következik, de mindenképpen meghatározó létélmény marad.

– Sose vontad kétségbe a létet?

– Folyamatosan rákérdezek, hogy miért ez a lét, s arra is, hogy nekem mit jelent.

– Válaszokat keresel, vagy hagyod, hogy menjen az útján és dolgozzon?

– Általában hagyom, s idővel bevillan a válasz.

– Minek aposztrofálod ebben az előadásban a jelenlétedet? Mozgásnak, koreográfiának, táncnak, jelenlétnek?

– Lényegtelen, hogy fel tudok-e állni vagy sem: létezem benne. Igazából ez is egy tánc.

– Rá vagy kötve egy rendszerre, amitől elválasztod magad.

– Valójában ezt élem meg az életben is, hogy rajta vagyok egy rendszeren, és próbálom leválasztani magam róla.

– Mi az a rendszer?

– A társadalom, a szocializáció, a politika, az autók...

– Rosszul élünk?

– Azt nem gondolom. Te hogyan élsz benne, az a kérdés.

– Kellett-e ebben az előadásban bármely más érzékedet, tapasztalatodat használnod, mint másutt?

– Ez volt az első előadás, ahol egyedül vagyok. Ez a helyzet egy csomó mindent megmozgatott bennem.

– Mire használod a mozdulatot abban a jelenetben, amikor törökülésben ülsz középen, túl vagy az evésen, a rátaláláson, a tárgyakon, kinyúlsz a térbe, behúzod, amiért kinyúltál, harmonikus állapotban vagy, majd megvadulsz, mintha nem sikerülne egy szertartás.

– A darab vízválasztó része, ott a külvilággal teremtek kapcsolatot. Egy szertartás, igen. Zenélő fémgolyókra találok, közben (a kezemre helyezett érzékelők segítségével) én irányítom a külső zenét is, mintha valakivel kommunikálnék. S ez felfokozott módon kiteljesedik.

– Láthatóan érvényes szellemi erőtereket mozdítasz meg, melyek hiába bírnak rendkívüli erővel, nem érik el a céljukat.

– Szörnyű, amikor egy addig fantasztikusan működő dolog valami miatt egyszer csak leáll, és nem akar működni.

– Szerinted a művészet lehet nem működő?

– Lehet.

– Egy érvényes szellemi kapcsolat is juthat erre a sorsra?

– Sajnos, igen.

– A világ nem fogadja be?

– Sok mindenen, de rajtam is múlhat, ha nem működik.

– Itt megkérdőjelezhetetlenül létezett. Ha ezt kivetítjük a jelen helyzetre, amit mondtál, hogy a művészet bezárt...

– Akikkel beszéltem az előadásról, mindegyikre valamilyen hatással volt. Sokuknak negatív élményt okozott, elrohantak utána.

– Fájdalmat okozott?

– A fájdalmakkal, a nehéz dolgokkal nem szívesen ül együtt egy hétköznapi ember, ez az előadás előhozza az elhárított problémákat.

– Nem vagyunk hozzászokva, hogy tudatosan áldozatot gyakoroljunk. Az a fajta fájdalom, amit okoz, semmiképp nem negatív életélmény.

– S az előadás nem is ezt közvetíti. Igazából amit a néző elutasít, azzal a gondolattal kell barátkoznia. Ezek pozitív dolgok, de kinek, hogy, kinek milyen az élete, ki mit élt meg.

– Volt, hogy megengedted magadnak, hogy valaminek a felületén tapogatózz?

– Nem akarom megengedni magamnak, hogy azt tegyem.

– Egy olyan ember számára, aki a valódi történeteket keresi, rendkívüli szenvedést okoz, ha a környezete nem így létezik. Egyszerűen nem ugyanazt a világot élik.

– Ez az én problémám is. Folyton azt dadogom azoknak, kikkel dolgozom, hogy nem a művészet a lényeg, hanem hogy átéljék az életet és az igazi dolgokat. Akkor érezni fogják, miből lépnek a színpadra, ha csak tapogatóznak, akkor nem tudom, mire megyünk.

– Van félelem benned?

– Nincs ilyen.

– Azért, mert komolyan veszed az életélményeidet?

– Úgy érzem, igen.

– Mit lehet tenni egy zárt élettér kialakulásakor? Átjárásokat kell keresni, vagy zárjuk el mi is magunkat?

– Kapukat kell nyitni.

– És nem sértődsz meg, mikor elhajtanak?

– Ilyen is van, persze, de hogy önmagunknak csináljuk, annak nem látom értelmét. Muszáj megtalálni azokat, akik támogatják ezt a dolgot. Gondolatilag és szellemileg elzárhatom magam, de mint társadalmi lény, nem zárhatom be az ajtót. Nem engedhetjük meg magunknak. Most megmaradni tett.

– Ebben az előadásban érzékeled a nézőket?

– Ha ott vannak velem, intenzíven érzékelem őket. Mindhárom alkalommal éreztem a különbséget, a rendkívül intenzív fókusz miatt, mintha kamerák lennének. Nagyon tudnak segíteni.

– Mennyire terhelt meg mentálisan az előadás?

– Persze valahol mélyen, igen, de nem éreztem a terhet, mert annyit kaptam, hogy csak töltött.

– Milyen érzelmi állapotokat érintettél a darabban?

– Igazság szerint mindent. Pici jelenetekből áll össze, s gyorsan kellett váltanom, az ellenpontok jelentek meg. Úgy építettem fel a próbafolyamatot, mintha mindenhol be lennék kamerázva.

– Ki néz? Egyedüli lény vagy, vagy vannak mások is?

– Az volt bennem, hogy egy laboratóriumban vagyok, ahol egy csapat néz, akik kísérleti lényként foglalkoznak velem.

– Mi után vagyunk? Ha egy csapat néz, azt jelenti, hogy vannak, vagy van, aki be van zárva, és olyanok is, akik figyelnek. Én úgy éreztem, hogy ez egy otthagyott lény, kit a technika életben tart, amíg lehet, majd egyedüliként a világra engedi.

– Volt egy ilyen irányú közelítés is, hogy minden, az egész helyzet egy műszer, az etet, instrukciókat ad.

– Hogy éled meg a testet?

– Alapállapot, alaplétezés, érzem, vagyok. A test egy konstrukció, amivel sokan nincsenek tisztában, hogy van.

– Volt olyan élményed, mikor attól, ahogy egy tájra, térre ránézel, 'átírod' a jelentését? A szemeden keresztül megnyílik egy új tér, kitágul a horizont, s csak az a fókusz létezik?

Tudatában vagyok annak, hogy a dolgok nemcsak úgy vannak, hanem általam is megtelhetnek jelentéssel. Ilyenkor még jobban érzékelem a testem.

– Te irányítod, vagy a külső hatásokra reagálsz?

– Mindkettőt teszem, persze, ezek látszólagos ellentmondások, hiszen mikor koreografálok, spontán jönnek a mozdulatok, csak később elemzem, s jövök rá, mitől indult el egy dolog.

– Mikor tartasz meg egy mozdulatot?

– Arra törekszem, hogy az első irányt megőrizzem, mert az szokott működni, csak később mindenfélét rápakolunk, hogy onnan ismét visszabontsuk az elsőre. Tegnap is ez történt, a többiek sajnálták, de egy koreográfiában visszaléptem az eredeti formára. Akik ismernek, értik, hogy miért csinálom.

– E miatt nehezen nyitsz új emberek felé?

– Nem, mindig nyitott vagyok az új munkatársakra. Jó lenne, ha ezt mindenki megtanulná, valójában az a célom, hogy tanuljuk meg lefejteni magunkról a fölösleget, lépjünk vissza az origóhoz, oda, ahonnan elindultunk.

12. 12. 12. | Nyomtatás |