Megetetni az emberrel ember voltát

Örkény István: Tóték – Örkény Színház; a bukaresti Nicolae Balcescu UNESCO Kulturális Központ

Vérbeli, meggyőződéses diktátor vagy szerencsétlen, poszttraumás stresszel küzdő, ideggyenge katona Örkény István Őrnagya, a Tót család vendége? A Tóték két lehetséges olvasata közti eltérés az, ami Victor Ioan Frunză bukaresti és Mácsai Pál budapesti előadását a leginkább megkülönbözteti egymástól – még akkor is, ha egyébként formailag, színészi és rendezői eszköztárban, de még szövegkönyvben is egymástól homlokegyenest eltérő előadásokról van szó.

Kovács Bálint

 

Mácsai Pál értelmezésében ugyanis halványulnak az Örkény-szöveg azon rétegei, amelyek nevetségesnek vagy részben-egészen őrültnek mutatnák az Őrnagyot, aki az első világháborús frontról egyik kiskatonája, Tót Gyula családjához utazik vakációzni. Epres Attila játékában idegbajnak nyoma sincs: Őrnagya meggyőződésből, átgondolt stratégia alapján tesz mindent, amit tesz. Azaz hajtja uralma alá, hódoltatja be, és ha a cél úgy kívánja, alázza meg a Tót családot; szélsőséges reakciói nem egy elgyötört ember túlzásai, hanem a kifinomult érzelmi terror eszközei. Mácsai Pál ezzel félreérthetetlenül diktátorrá teszi az Őrnagyot, aki úgy irányítja a családot, azaz a népét, ahogyan az neki, az uralkodónak megfelel.

Mácsai más eszközökkel is remekül megtalálja a módot, hogyan terelje a nézői figyelmet a sorok között megbújó gondolatok megkerülhetetlen észlelése felé. Gáspár Ildikó kiváló szövegkönyvében – a dramaturg a kisregényből és a drámából készített saját, roppant izgalmas és remekül felépített szövegváltozatot – egyrészt az afféle konferansziéként működő szereplő (Ficza István), aki leginkább a postás Gyurinak feleltethető meg, felteszi Örkénynek a kisregényhez mottóul választott kérdését: „Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel ember voltát megetethetné?". Másrészt a postás, ahogyan az a drámával szemben a kisregényben szerepel, már előre elmondja, hogy Gyula a fronton életét vesztette – így még erősebb, súlyosabb az a folyamat, ahogyan Tóték végül hajlandóak feladni önmagukat, „megenni ember voltukat" a diktátoruk kedvéért, csak mert azt hiszik, fiuk élete függ ettől. Harmadrészt Mácsai Bagossy Levente revüszínpadára helyezi az előadást, színes villanykörték és néhány műanyagszék közé, színészeit pedig Benedek Mari öltönyeibe, csokornyakkendőibe, estélyi ruháiba öltözteti. Nem a történet szereplői állnak így a színpadon, hanem előadók, akik egy műsor keretein belül megmutatják, amit fontosnak tartanak megmutatni (a hatást tovább erősíti, hogy a pár évvel ezelőtti Macskajátékhoz hasonlóan a szereplők ezúttal is narrálják saját cselekvéseiket). És az nem a sztori, hanem annak a jelentése: hogyan és miért is adja át önszántából a saját élete feletti irányítást az ember egy zsarnoknak. És nem utolsó sorban – hiszen Tót (Csuja Imre) végül négy egyforma darabba vágja az Őrnagyot egy margóvágóval –: hogyan lehet mégis ráismerni, hogy valójában a kezünkben van az eszköz a diktatúra megszüntetéséhez.

A revüszínpad ugyanakkor azért is roppant jó találmánya az előadásnak, mert miközben egyfelől épp a lényegre, csúnya szóval a mondanivalóra tereli a figyelmet, másfelől tompítja is az esetleges didaxist: a showműsoros könnyedség, az önreflexív groteszkség, az ön-narráció és a közönséggel való kommunikálás az elrajzolt gesztusok segítségével okosan kiszámolt porciókban adagolja azt a súlyos terhet, amit a forma voltaképpen körülvesz.

Victor Ioan Frunză bukaresti – a színdarabon alapuló – előadásának választott értelmezése szerint ezzel szemben az Őrnagy az abszurditásig megtépázott idegrendszerű, parodisztikus-karikaturisztikus szomorúbohóc. Az őt játszó George Costin esik-kel, össze-vissza lövöldözik, ájuldozik, vörös fejjel grimaszol. Frunză az egész előadásban elsősorban a humorra épít, minden poénlehetőséget észrevesz és kihasznál, jó érzékkel és ízlésesen. A nevetés ugyanakkor itt nem a szinte túlzottan súlyos tartalmat tompítja, hanem előtérbe kerül, és mindvégig ott is marad: a rendező nem kívánja annál jobban kihangsúlyozni a dráma többlettartalmát, mint ami a felszínen roppant tréfás szövegből is kihallható.

A szinte komolyan vehetetlen Őrnagy ugyanakkor nagyobb felelősséget tesz Tóték vállára, hiszen nekik nem kell egy keménykezű zsarnok ahhoz, hogy feladják saját magukat: ha úgy vélik, hogy az illetőn olyasmi múlik, ami fontos nekik (fiuk jóléte), akár egy pojácának is hajlandóak behódolni. Ezt jelképezheti az is, hogy az Őrnagy folyamatosan egy meg nem töltött vagy nem működő pisztollyal lövöldözik: ez az ember csak olyan, mintha veszélyes lenne, ám valójában nem a töltény teszi azzá, hanem az, ha „alattvalói" hajlandóak elhinni, hogy tényleg az.

Frunză érdekes ötlete, hogy a drámában is a leghosszabb ideig ellenálló, saját emberi mivoltát csak nagy nehézségek árán leküzdő Tót (Adrian Nicolae) ebben az előadásban szinte a legelső perctől kezdve agyon akarja csapni az Őrnagyot, ám felesége ezt a legutolsó jelenetig nem hagyja neki. És bár az előadásban ez inkább tűnik egyszerű humorforrásnak, mintsem jelentésformáló erővel bíró ötletnek, voltaképpen átalakítja az értelmezési lehetőségeket. Így fontosabbá válik a „diktátor" „népének" viselkedése: tulajdonképpen saját maguk húzzák vissza folyvást a „forradalmárt". Talán ezért is játssza Tótnét is szoknyába bújt férfiszínész (Sorin Miron): hogy ne lehessen az emberek életstratégiái közti különbségeket olyan egyszerű érvekkel bagatellizálni, mint hogy „hiszen ez férfi, amaz pedig nő".

Csakhogy Frunză előadásában olyan nagy hangsúly van a nevettetésen, és olyannyira nincsenek kifejtve, artikulálva ezek az esetleg többletjelentést hordozó motívumok, hogy kétséges, nem a kritikus túlmagyarázásáról van-e szó csupán. Hiszen sok hasonló ötlet egészen esetlegesnek tűnik, és nem illeszkedik valamilyen értelmezői gondolatmenetbe. Egyszer-egyszer például a háttérvászon mögötti árnyjátékkal elevenítenek meg egy-egy jelenetet – de miért pont azokat? Vagy: ugyanaz a színésznő játssza Tót Ágikát, mint a falu prostituáltját, Gizi Gézánét (Nicoleta Hâncu) – ez szimbolizálhatná az épp felnőtté érő lányban megbújó két végletet, az ártatlan naivát és a szexéhes démont, azonban mintha Frunză nem is akarná, hogy az azonosság hangsúlyos legyen, hiszen megesik, hogy Ágika a háttérvászon mögül beszél, miközben Gizi Gézáné a színpadon van. Nicoleta Hâncu egy ponton magyarul elénekli a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország kezdetű dalt, ám míg Mácsai előadásában a visszatérő (katona)dalok mindig árnyalják, továbbgondolják az éneklő szereplő aktuális gondolatait, hangulatát, félkomolyan kommentálják az eseményeket, vagy még részletesebben mutatnak be egy-egy jellemet (az Őrnagy például operát vezényel, majd pénzt dug a hegedűs vonójába), addig a bukaresti előadásban ez az önmagában árválkodó dal jelenthet bármit, és bárminek az ellenkezőjét is.

Mind a két előadás a forma megváltoztatásával jelzi, ahogy a feszültség növekszik, ahogy az Őrnagy egyre komolyabb áldozatokat vár el Tótéktól. Frunzănál a változás egyszeri és abszolút: a második felvonásban mindent beterít a kartonpapír (az Őrnagy által kikényszerített „kényszermunka", az állandó dobozolás anyaga), így Adriana Grand jelmezeit és díszletét is ez uralja el. Ahogyan egyre inkább eltelíti Tótékat az Őrnagynak való megfelelés, konkrétan és metaforikusan is, úgy lesz dobozból a falu, a budi, a kötény, de az Őrnagy távozására maguk a szereplők is. (De a rendező megint mintha inkább csak a groteszkre, a viccre összpontosítana a jelentésbővítés helyett, hiszen a papírbabákat mégis a hús-vér színészek mozgatják, így csak erőltetettebben lehetne azt mondani, Tóték végül maguk is „megették ember voltukat".) Mácsainál nincs ilyen radikális formai váltás, inkább sokasodnak az abszurdan groteszk vagy groteszken abszurd jelenetek: Tótnét (Pogány Judit) például maga a kerékpáron érkező Jóisten figyelmezteti, nehogy hagyjon feldőlni egy esernyőt, mert a hangja felébresztené az Őrnagyot.

Victor Ioan Frunză előadása roppant erős és különleges vizuális világgal, szellemesen és sokszínűen vezeti elő az Örkény-drámát, ha nem is átértelmezve, de figyelemre méltó ötletességgel mutatva meg azt a közönségnek. Mácsai Pál ugyanakkor nem elégszik meg ezzel, noha ilyen téren is kiválóan teljesít: rendezésével nem csak az eredeti szövegkönyv miatt tárja fel a Tóték új, ismeretlenebb rétegeit, miközben újszerű játékmódja és formavilága mellett igen magas színvonalú és a drámát akár kívülről fújók számára is izgalmas, markáns értelmezéssel súlyosbított előadást hoz létre.

 

Örkény István: Tóték

Örkény Színház, Budapest

 

A szövegkönyvet készítette és a dalokat válogatta: Gáspár Ildikó

Díszlet: Bagossy Levente

Jelmez: Benedek Mari

Zenei vezető: Kákonyi Árpád, Matkó Tamás

Dramaturg: Ari-Nagy Barbara

Rendező: Mácsai Pál

Szereplők: Csuja Imre, Pogány Judit, Takács Nóra Diána, Epres Attila, Ficza István

 

 

Örkény István: Familia Tót (Tóték)

Nicolae Balcescu UNESCO Kulturális Központ, Bukarest

 

Fordította: Adriana Grand

Díszlet, jelmez: Adriana Grand

Rendező: Victor Ioan Frunză

Szereplők: George Costin, Adrian Nicolae, Sorin Miron, Nicoleta Hâncu, Alexandru Ion

16. 01. 29. | Nyomtatás |