Innen és túl

Pass-port trilógia - Szabadkai Kosztolányi Színház

A The-per projekt keretében jött létre az a három előadás, melyet december elején két estén a budapesti közönség is láthatott a Bárka Színházban. A projektet a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és a szegedi Maszk Egyesület koprodukciójában az Európai Unió támogatta a Magyarország-Szerbia IPA Határon Átnyúló Együttműködési Program keretében.

Urbán Balázs

 

Az utóbbi, kissé hivatalosan megfogalmazott mondatot nem kötelező penzumként, nem az alkotók kérésére másoltam ki a műsorfüzetből. Érzékeltetni akartam inkább, hogy elrettentő nevű, ám annál hasznosabb nemzetközi kezdeményezések, programok, pályázatok milyen fontossá válhatnak, ha az alkotói ambíció határait kitágítják. Természetesen csak abban az esetben, ha az a bizonyos alkotói ambíció képes tartalommal megtölteni a keretet. A szabadkai Kosztolányi Színház előadása esetében ez nem lehet vitás, hiszen a létrejött trilógia olyan kérdésekről beszél, amelyek részint az alkotókból a legszemélyesebb érzéseket, illetve történeteket hívhatják elő, másrészt jelentőségük, súlyuk, a válaszokból adódó lehetséges következmények okán valamennyiünk számára egyre húsbavágóbbá válhatnak. Kevés olyan előadást láttam az utóbbi időben, amely ilyen fontos kérdéseket ennyire személyesen és zsigeri erővel vet fel – s ez még akkor is igaz, ha a szituációteremtés és képalkotás eredetisége, illetve a mondandó kibontásának mélysége és rétegezettsége terén a trilógia semmiképpen sem tartozik Urbán András legsikerültebb alkotásai közé.

A határokról van szó mindhárom előadásban. Elsősorban persze földrajzi értelemben, más-más megvilágításban. Az első bemutató, a Démonok városa – Pass-port Subotica/Szabadka lakói egy város határain belül élnek, de más közösséghez tartoznak, más kultúrát, hagyományt, temperamentumot képviselnek. A Maga az ördög – Pass-port Segedin/Szeged már a vajdasági és a magyarországi magyarság viszonyára kérdez rá, míg a harmadik előadásban, a Pass-port Europában e kétfajta viszony más perspektívából, mondhatni: az európai integráció fényében látszik. De a határ átvitt értelemben is érthető: az emberi viselkedés határai éppúgy megfogalmazódnak, mint ahogy helyenként tudatos és tudatalatti, valóságos és szürreális határán is bolyongunk. Színházi értelemben is beszélhetünk határokról; s most itt nem is az alkalmazott stílusok határaira gondolok, s még csak nem is arra, mennyiben kell vagy nem kell az alkotóknak saját határaikon túllépniük, hanem például az egyes jelenetek határainak elmosódásaira, az egyes képek tényleges vagy legalábbis tartalmi egybeolvadásaira.

Noha az egymást néhány hónapnyi távolsággal követő bemutatók mindegyikét Urbán András rendezte, a fellépő színészek névsora nem azonos. A Kosztolányi Színház társulata kettévált: Béres Márta, Mészáros Árpád és Mikes Imre Elek két szerb színésznő, Jelena Mihajlović és Suzana Vuković közreműködésével (mindketten a Szabadkai Népszínház szerb társulatának tagjai) hozta létre a Démonok városát, Mészáros Gábor és Mezei Kinga pedig két szegedi művésszel, a helyi nemzeti színházban dolgozó Csorba Katával és független szféra sokoldalú szereplőjével, Seres István Pipuval kiegészülve készítette el a Maga az Ördögöt. Fontos szakmai eredmény, hogy a szereplők mindhárom előadásban egy nyelvet beszélnek. Nem látszanak az eltérő tradíciók, közegek, kitűnőnek tűnik az együttműködés, s a társulati kreativitásra épülő produkciók – hangozzék ez bármilyen elcsépelten is – precíz csapatmunkában valósulnak meg. Noha mindenkinek jutnak percek, amikor a középpontban állhat, a színészi munka erejét egyértelműen az összjáték adja.

A harmadik bemutatóban azután a két előadógárda találkozott (annyi különbséggel, hogy Mészáros Árpád helyett Pletl Zoltánt láthattuk). Talán az alkotók eltérő személyiségéből, talán a témából adódik, de az is lehet, hogy előzetes végiggondolás, tudatos rendezői-dramaturgi szándék következménye, hogy az első két előadás nyelve élesen eltér egymástól. A Démonok városa elsősorban a képek, az allegóriák erejére épít, a kevés relatíve hosszabb párbeszéd inkább közjátéknak tűnik. A Maga az Ördög viszont erősen szövegközpontú előadás – ami nem jelenti azt, hogy a vizualitásnak ne lenne meg benne a maga helye és jelentősége, de a témát elsősorban maga a textus bontja ki (nem is emlékszem arra, hogy Urbán András nem irodalmi műveket feldolgozó rendezései közül bármelyikben hallottam volna valaha is ennyi szöveget). A Démonok városának meghatározó témája a felszín és a mögötte lakozó indulatok kontrasztja. A „multikulturális paradicsomnak" aposztrofált Szabadka lakóit zsigeri indulatok mozgatják. Noha a bárgyú mosolyú, angolul beszélgető „kirándulók" között némi nézeteltérés támad még abban is, magyar vagy szerb nap süt a palicsi tó felett, végül kiegyeznek abban, hogy multietnikai napsütésben van részük. Sőt, még egy moszlim kompániával is találkoznak. Ám a valóságos Szabadka-kép élesen eltér ettől; indulatok, előítéletek, frusztrációk kavarognak mindenütt. Nem lehet eldönteni, mi az, ami ebből a felszínen, s mi az, ami a tudat alatt fogalmazódik meg – talán ezért is hallgatjuk az egymásnak feszülő sztereotípiákkal fűtött monológokat fülhallgatón keresztül. A Sinkovics Ede által tervezett, szűkös, sátorszerű tér, amelyben a néző összepréselődik nézőtárssal, de voltaképpen a színészekkel is, fokozza a (be)zártság érzetét. (És éles ellentétben áll a következő részek tágas, csupán néhány díszletelemet alkalmazó, alapvetően üres terével.) A játékban az éles irónia és a hol naturalisztikusan, hol szimbolikusan közvetített brutalitás konzekvensen váltja egymást. A sztereotípiákat nem meghaladni, hanem közvetíteni próbáló, így szükségszerűen direkt és közhelyes szövegeket pedig általában háttérbe szorítják a hasonlóképp direkt, gyakran mégis erős hatású képek. Urbán most is szívesen teremt provokatív képeket, jeleneteket: ezek közül valószínűleg nem a kibékíthetetlen ellentéteket felszínre hozó pizzazabálás, illetve a paprikába forgatott meztelen test látványa, hanem a nagy hímtaggal megáldott szerb nemzeti hős, Jovan Nenad szobrának megelevenedése és a helyi szipusokkal folytatott társalgása számíthat a legélesebbnek (Szabadkán legalábbis mindenképpen). Ám a legemlékezetesebbek, legerősebbek mégis a legegyszerűbb képek, mint például a követ markoló kezek látványa, vagy a legvégén egymásra meredő két tekintet.

A Maga az Ördög alighanem azért is problematikusabb előadás, mert a szöveg direktségét, az ambivalencia és a poézis szükségszerű hiányát itt képek nemigen ellensúlyozzák. A játék elején tényleg megjelenik maga az ördög, ám őkelme inkább röhejes, mint félelmetes, ahogy csaknem pucéran, hatalmas műfalloszt viselve, s fehér zoknit, papucsot hordva, kezében az elmaradhatatlan vasvillával megelevenedik előttünk. Eljátszik az évszámokkal is; a csattanó persze az, hogy mit jelent a 2004-es évszám? Ezen a ponton érdemes lenne egy kis kérdőívet kitöltetni a budapesti vendégjáték nézőivel; nem vagyok meggyőződve arról, hogy a többség tudja, mire megy ki a játék. Az eredménytelen népszavazás érthetően mást jelent határon innen, mint túl – ami egyfelől a játék igazának érvényességét bizonyítja, másfelől gyengíti a mondatok színpadi hatását. Így aztán az ördögi monológ legemlékezetesebb részei könnyen azok maradhatnak, amelyek magára a színházi helyzetre reflektálnak. Ezt követően sorjáznak az ironikus jelenetek, melyek fókuszában a magyar-magyar, azaz a határon túli és inneni magyarok viszonya áll. Láthatunk családi jelenetet, ahol a szülőkből robban ki minden titkolni amúgy is alig próbált előítélet; csónaktúrát, ahol a határon inneniek nem engedik be a csónakba a fuldokló határon túlit; s tévéshow-t, ahol aligruhás műsorvezetők tesznek fel nem túl komplikált kérdéseket az eufemisztikusan szólva mérsékelten tájékozott magyaroknak. A személyesség természetesen ezúttal is növeli a játék tétjét és erejét – nem véletlen, hogy a tájékozatlanul lefetyelő magyarokat játssza Mezei Kinga és Mészáros Gábor, miként az sem, hogy Mezei Kinga mondja el a magyar-magyar viszony komplexitását egyszerre komolyan és ironikusan megfogalmazó kulcsfontosságú monológot –, de a szöveg közhelyességét ez csak ideig-óráig írja felül. Nincs ez másképp a produkció fókuszába helyezett jelenet esetében sem: a show-woman statisztikai adatokat mutat arról, hogyan látják a szerbek a magyarokat, a magyarok a szerbeket, illetve a magyarországi és a vajdasági magyarok egymást. Veszít, aki arra fogad, hogy a legtöbb negatív jelző a magyar-szerb viszonyt szemléltető ábrákon látható... Ám a kissé kiszámítható csattanót igen hosszan készíti elő a komótosan felépített jelenet. Az előadás eljátszik nemzeti toposzainkkal, s a köréjük szerveződő politikai hablattyal is. A „nemzetstratégiai vitát" bemutató jelenet szereplő arra a következtetésre jutnak, hogy hazánk – már legalábbis a jelképek szintjén – Szűz Mária és a mangalica országa lesz. És rövidesen meg is elevenedik Mária, oldalán a mangalicával, hátul pedig felsejlik a turulmadár; alighanem ez az előadás legmaradandóbb képe.

A Pass-port Európa érezhetően a szintézis szándékával készült. Az előző két előadás képei, szövegtöredékei gyakran visszatérnek a játék során, némiképp módosult kontextusban. Az elején a már ismerős ördög köszönt bennünket, de megjelenik mellette az előző részben megidézett Mária-figura, amitől a jelenet iróniája jóval élesebb lesz. De visszatér a tévéshow keret is, csak éppen az eurovíziós dalfesztiválok monumentális idiotizmusára hajazva: a szőke parókájából ki sem látszó műsorvezetőnő okítja arról a szorongva figyelő magyar jelöltet, hogy hol is a helye. Mert igen, a „Balkán" igyekszik Európába, megpróbálva gondosan kiglancolni magát – szép ruhát is húznak a szereplők, de mit lehet tenni, ha maga Európa sem annyira vonzó már... Az előadásban ugyan nem kevés szöveg hangzik el, de ezek jó része szinte lényegtelen; ismét a képek bírnak nagyobb jelentőséggel. A képek, amelyek megmutatják mindennek színét és fonákját, s amelyek inkább egy mozaik darabjaiként, semmint egy lineáris történés- vagy gondolatsorozat elemeiként rajzolódnak ki. Megelevenedik a görög mítosz (a bika meghágja a lemeztelenített Európát), előkerülnek a már korábbról ismerős kellékek és játékelemek (kő, föld, virágok stb.), Európa pedig hol a parókás, hol a valódi arcát mutatja. Az előadás mentes minden politikai állásfoglalástól, nem agitál az Unió ellen vagy mellett, inkább azt a sajátos vonzásból és taszításból, epekedésből és vonakodásból, kishitűségből és nagyzolásból összeálló viszonyt boncolgatja, amely Európához, az európai identitáshoz köt. Nem egészen egyenletesen; a hosszabb jelenetek általában kifulladnak, kicsit sok az önismétlés; igazából a rövid, frappáns képek maradnak meg az emlékezetben. No meg az előadás és a trilógia zárlata: egy lány lefeküdni készül, haját kibontja, kortyolgatja a tejet, majd jólesően elheveredik a méretes franciaágyban (melyet előtte a többiek hosszasan szereltek össze), hogy magára húzva a hatalmas uniós zászlót formázó takarót, békésen szunyókálhasson. Ez az az idilli Európa, sőt, alighanem ez az az idilli hon, vagyis az idilli világ, amelyben mindannyian létezni szeretnék. S ha magunktól esetleg nem tudnánk, a három előadás meggyőz arról, hogy csak álmainkban létezik.

 

Pass-port trilógia

 

Dramaturg: Antal Attila

Díszlet: Sinkovics Ede

Jelmez: Pletl Zoltán

Zene: Dobó Rihárd

Rendező: Urbán András

Szereplők:

Démonok városa – Pass-port Szabadka:

Béres Márta, Mészáros Árpád, Jelena Mihajlović, Mikes Imre Elek, Suzana Vuković

Maga az ördög – Pass-port Szeged:

Csorba Kata, Mezei Kinga, Mészáros Gábor, Seres István Pipu

Pass-port Európa:

Béres Márta, Csorba Kata, Jelena Mihajlović, Mezei Kinga, Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek, Pletl Zoltán, Seres István Pipu, Suzana Vuković

15. 12. 18. | Nyomtatás |