Ember embernek farkasa

Hofesh Schechter: Sun – Festspielhaus St.Pölten

A 2013/2014-es évadban először fogadott rezidens művészeket a Festspielhaus St.Pölten. Egyikük az izraeli származású, évek óta Londonban élő és alkotó Hofesh Schechter, aki egy szeptemberi, az osztrák kisvárosban töltött próbaidőszakot és munkabemutatót követően decemberben mutatta be legújabb darabját, a Sun-t a St.Pölten-i közönségnek.

Megyeri Léna


Schechter munkáit – részben talán közel-keleti származásának köszönhetően is – gyakran bélyegzik politikusnak, új darabja azonban sokkal inkább társadalomkritikusnak nevezhető. Ezt leszámítva viszont a Sun a legtöbb tekintetben jól illeszkedik az életmű eddigi darabjai közé. Schechter, mint megannyi más Izraelből elszármazott kollégája, a Batsheva Dance Company táncosa volt, majd miután 2002-ben Angliába költözött, koreográfusi karrierje is elindult. Méghozzá olyan sikeresen, hogy nagyon hamar a szigetország és Európa legnevesebb táncházai és együttesei kapkodtak érte. 2008-ban, saját együttese megalapításának évében Magyarországon is bemutatkozott a Sziget Fesztiválon, majd 2009-ben a Trafóban vendégeskedett az Uprising és az In your rooms című koreográfiákkal.1

A Sun zavaros, töredezett, zaklatott alkotás, és a megértésben a koreográfus sem igyekszik a segítségünkre, aki az előadást követő közönségtalálkozón a darab értelmét firtató kérdésekre feltűnően kitérő válaszokat ad. Persze nem is lenne jó, ha a szánkba akarná rágni a mondanivalót; ha jól figyelünk, az apró mozaikokból az előadás végére azért összeáll egy kép. Felütésként Schechter hangját halljuk a hangszóróból: szeretne minket megnyugtatni, hogy az előadás végén minden jó lesz, ennek illusztrálására gyorsan előre meg is mutat egy látványosan vidámkodó jelenetet a darab végéről. Az ironikus felhang tehát már az elején megalapozódik.

Schechter egyik védjegye, hogy munkáihoz maga írja a zenét, legutóbbi darabja, a Political Mother pedig táncelőadás helyett egyenesen inkább tánccal illusztrált rock-koncertnek volt nevezhető. A dobosnak is tanult koreográfus a Sunhoz is maga komponálta a főleg a ritmusra építő zenét, amelyet gyakran színházi előadásnál szokatlanul erős hangerőn hallunk. Mint mondja, ezzel nem a kínzásunk volt a célja – bár néhány néző ezt feltételezte –, hanem az, hogy minél jobban beszippantson minket a darab atmoszférája. Ami ezt a célkitűzést erőteljesen megnehezíti, az az előadás végletes fragmentáltsága. A legtöbb jelenet még egy perc hosszú sincsen, épphogy elindul egy zene, épphogy elkezdenek egy mozgássort a táncosok, máris félbeszakítják őket, és valami homlokegyenest más kezdődik. Ezt a széttördelt szerkezetet elég fárasztó és néha kifejezetten bosszantó is nézni. Emellett pedig a karakterek és szimbólumok káosza uralja a színpadot. A táncosok a hétköznapi ruháktól a bohócjelmezig és nagy fehér parókáig terjedő széles skálán vannak felöltözve, és néha teljes félhomályban táncolnak. Visszatérő elem egy csapatnyi kartonbárány, amelyek között később a fenyegető „magányos farkas" is megjelenik. Majd néhány – a hátsóbb sorokból már nehezen beazonosítható, de leginkább valamilyen törzshöz tartozó férfi- és nőalakra emlékeztető – figura is előkerül, akiket később sisakos, gyarmatosítónak vagy felfedezőnek látszó kartonemberek váltanak fel. Ragadozók és áldozatok, leigázók és leigázottak sejlenek tehát fel előttünk, és ezzel el is érkeztünk Schechter egyik központi témájához, az erőszakhoz. A közönségtalálkozón a világ, az élet reménytelenségéről és az egymást nem tisztelő emberekről alkotott lesújtó véleményéről beszél – ennek az életszemléletnek az egyszerre dühös és ironikus, látomásszerű megfogalmazódása a Sun.

A tartalmi káoszt ellensúlyozandó vizuálisan meglehetősen egységes és letisztult a darab: bár a jelmezek sokfélék, az anyaguk, a színviláguk megegyezik; bár sokszor félhomály van, a világítást alapvetően mégis végig a narancsos fények határozzák meg; a tér szinte teljesen csupasz, csak a plafonról lógó égősorok törik meg. A koreográfiát szintén az egyszerűség, de pontosság fémjelzi: Schechter szinte kizárólag csoportban mozgatja a táncosokat, gyakran mind a tizennégyen egyszerre vannak jelen a színpadon. Szinkronjuk már csak a gyors jelenetváltások miatt is figyelemreméltó. Az égbe törő karok, a táncosok súlyát kihasználó ugrások rituális táncokat idéznek, de a Sunban a tánc végig inkább eszköz, mintsem cél.

Számos olyan apróság van, amely az előadás ironikus vonulatát erősíti, és amely elárulja, hogy Schechtert nem kell véresen komolyan venni. A kartonfigurákat tartó táncosok néha szándékosan kilógnak alakjaik mögül, vagy éppen kifordítva tartják azokat, így leplezvén le az „illúziót". Máskor három férfi megtámad egy negyediket, egy darabig vérre menően verekszenek, majd hirtelen mindannyian felpattannak, és ünnepélyesen meghajolnak a közönség felé. Mire tehát eljutunk a darab folyásában az ominózus, rögtön az elején megelőlegezett jelenetig, addigra világossá válik, hogy a koreográfus nem mondott igazat: hiába csendül fel Wagner ünnepélyes zenéje (a Tannhäuser részlete), hiába ujjonganak és rohangálnak karneváli hangulatban a táncosok, egyáltalán nem lesz jó minden a végén sem. Míg Schechter korábbi darabjaiban inkább az embert kívülről érő – politikai és társadalmi – hatásokról beszélt, addig a Sunban inkább az egyének saját döntéseit helyezi fókuszba. Elérhetjük a napot, megtalálhatjuk a boldogságunkat? A látszatok világában Schechter válasza nem tűnik optimistának a kérdésre.

 

Lábjegyzet:

1. A vendégjátékról részletes beszámolót közöltünk az Ellenfény 2009/4–5. számában. (a szerk.)

16. 01. 16. | Nyomtatás |