Chouinard varázslatok rajzokra, zongorára, egy kicsi fölösleggel

Movements; Gymnopédies – Compagnie Marie Chouinard

Hatodik alkalommal látogatott Budapestre Marie Chouinard, a kanadai kortárs tánc úttörő nagyasszonya. Láthattuk emblematikus műveit Magyarországon (első nagy robbanásként Sacre du Printemps változatát), aki pedig rendszeres látogatója az ImPulsTanz fesztiválnak, csaknem nyaranta láthatja ott a híres társulatot: a most látott két darab létrehozatalában is koprodukciós partner volt a bécsi mammut-rendezvény.

Lőrinc Katalin

Aki tehát láthatta a Compagnie Marie Chouinard-t akár élőben, akár a felvételről, körülbelül „képben van" azt a testi világot illetően, amely az övé. Műveiben az ember mint „lelkes állat" jelenik meg, táncosainak színpadi létezése pedig: minden ízükben és minden irányban mozdítható élő organizmusok interakciója.

Az idei vendégjáték két eltérő szerkezetű és hangvételű alkotással lepett meg – valamint egy közel 45 perces szünettel a kettő között.
A képhez, képzőművészethez való vonzódás Chouinard életútján meghatározó alap: saját bevallása szerint fiatalon a művészetek közül egyáltalán nem a tánc érdekelte, hanem a képzőművészet, így nem meglepő a tény, hogy darabjának ihletője egy képsorozat. Viszont a képsorok alkotója, Henri Michaux enigmatikus személyisége már önmagában is izgalmas. A Movements (1951 Mozdulatok) című, számtalan kalligrafikus ábrát és egy hosszú-hosszú poémát tartalmazó album belga-francia alkotója világutazó volt, éveket töltött a Távol-Keleten és a buddhizmus bűvöletében, költészete a szürrealizmushoz állt legközelebb, rendhagyó életvitelére drogok is hatással voltak. Az album tusrajzai tehát inkább emlékeztetnek kínai vagy japán betűmintázatokra, mint emberi alakokra.

Chouinard mégis magától értetődően antropomorf figurákként kezeli a kivetített ábrákat; azonos című darabjának sorvezetőjét. Óriási háttérvászonra vetülnek a fakszimile-hatást imitáló könyvoldalak, egyik a másik után, mintha a könyvet lapoznánk. A színpadon ugyanakkora méretű fehér szőnyegnégyzet, pont a vászon előtt, arra merőlegesen. Mintegy a nyitott könyv: egyik oldalán a vetített, másik – fekvő – oldalán az eltáncolt rajzokkal. A táncosok ugyanis figyelik a vásznon megjelenő ábrát, s a film klip azonnaliságával már ott is teremnek, „leutánozzák", leképezik a bizarr ákombákomokat. Talpig feketében, mintha tussal rajzolták volna őket is. Feladatuk hipernehéz: hajszálpontosan kell dolgozniuk (a képeket gyorsan cserélik), a kétdimenziós rajzmintát azonnal háromdimenziós mozdulatképre „fordítani", és anélkül, hogy az statikus, pózszerű lenne (hiszen: „mouvements", vagyis mozdulatok az album címe is!), és mégis a nézőtér bármely pontjáról felismerhető legyen a mintával létrehozott tökéletes kohézió.

Játék az egész, kicsit olyan, mint a bábozás vagy az activity, igazából maguk a rajzok afféle Rorschach-teszt: ki mit lát benne, a kanadai alkotó épp ezt vagy azt, egyik ötlete szellemesebb, másik kevésbé, de látszik, hogy élvezi ezt a keresgélést.

A darab három tételes, nyilván a könyv „olvasása" diktálta ezt a szerkezetet: az első és az utolsó rész alatt Louis Dufort – nomen es omen: nagyon erős – zenéje szól, kicsit talán túlhajszoltnak is érzem ehhez az inkább költői, szimbolikus képi világhoz: folyamatosan túlharsogja azt. A táncosoknak persze nyilván segítség, sőt stimulus, hogy végig győzzék a kegyetlenül pergő tempót, a képváltások sürgető sorát, minél gyorsabban alkossák meg testükből e bizarr, módosult tükröződéseket. (És igazán Michaux utószavából is arra következtethetünk: így hajszolódhatott ő is: „...I had it like a galloping horse I was ONE with", Chouinard nyilván ezt az állapotot kívánta megteremteni élőben is.)

A középső részben a táncosként is virtuóz Carol Prieur mikrofont kap a kezébe, és a szőnyeg egyik sávja alá félig bebújva üvölti a világba Michaux-nak az értelmetlenségig bonyolult szövegét (csak egy kiragadott fordítás, példaként: „...hármas lélek központonkívüli hév-fűtötte áramütötten felszínre úszó lárva-lélek..."). Egyre több táncos jelenik meg a „páston", egyre összetettebb, bonyolultabb képek odafönt, és ennek megfelelően bonyolultabb élő képződmények alant. A harmadik részben, amikor ismét a zene diktálja a tempót, egyre több lesz a csoportkép: szellemesek, szépek, mobilak, barlangrajzszerűek, és egyszerűségükben is megejtően rafináltak.

Végül egy stroboszkópos kép töri meg a rendet: kivágódik egy fénykör a szőnyeg bal oldalán, s a háttér fekete alapon fehér ábráit őrületes forgatagban a most először levetkőzött, „fehér" táncos testek adják elő, de már nem törekedve semmilyen pontos leképezésre. Nem csoda, mert eközben Michaux utószava hangzik el angolul: „I don't know what it is, these signs I've made..." Különös világ, különös játék: Chouinard szokásos, animális mozdulatvilágát új színnel gazdagító mozdulatkeresési kísérlet.

A legújabb bemutató, a Gymnopédies (2013, Lisszabon) nem okoz annyi mozgásmeglepetést azoknak, akik Chouinard világát jól ismerik. Az emberi test lehetőségeit és szépségét minden irányban / szögben / fokban megmutató, gyakran gyermekien, szemérmetlenül nyitott világa e műben remekül érvényesült. Tiszta, világos szerkezet, nagy meglepetések nélkül.

A színpad bal oldalán elöl szürkés, kemény vászonanyagokba „csomagolva" rejtőzködnek az álló táncosok, mint valami jégcsúcsok, jobboldalt egy zongora mint főszereplő, hiszen Satie zenéje innen szól, meg-megsegítve hangfelvételről szóló vendéganyaggal. Az egyik táncos kezdi el a zongorajátékot, kóstolgatva, ízlelgetve a feladatot, míg a többiek lassan kibontakoznak a csomagolásból, hogy párosával finoman rozsdaszínű oldalfényben (érett olasz reneszánsz festőiséget idézve) elbújjanak a háttérfüggöny mögé, közülük az utolsó páros már anyaszült meztelenül: sejtetve, hogy milyen irányba indul ez a feltárulkozás-játék...

Ezután rondószerűen ismétlődő ritmusban követik egymást férfi-nő kettősök, majd olyan csoportjelenetek, melyek visszhangozzák az előző duett egyes elemeit, szintén kettesével előadva. A párosok (akár spicc-cipőben van a lány, akár mezítláb) különösen fűtött erotikára épülnek, azt járják körül, milyen érzékenységgel, finomsággal, mégis állatias őszinteséggel lehetséges felrakni mindezt. A játékszerűséget erősíti, hogy piros bohócorrot húznak magukra a táncosok az egyik képben, abban is ugyanolyan erotikusan folytatva a test-témát, mint azelőtt, vagyis felvillantva a lehetőséget, hogy az egymással történő játék akár groteszk, ironikus is lehet. Végül azonban mégiscsak a „komoly", a költői megoldás felé sétálunk ki a darabból: az utolsó Gymnopédie alatt már minden páros megjelenik anyaszült meztelenül, a méz-színű fénysávban, amely az elején már megcsillant: afféle Ádám és Éva létezésben. Ezek a rövid, a színpad előterétől a háttérfüggönyig folyamatosan hátráló kettős jelenlétek inkább esztétikusak, mint izgalmasak. Összességében a mű – eddig – a kellemesség mellett azt az ironikus megállapítást sugallja: Eric Satie kellemesen, már-már unatkozónak tűnő módon „pöntyögő" zongoradallamai végtére mélyen szexuális tartalmúnak is olvashatók...

És pont itt volt jó, hogy vége, mert a 45 (!) perces szünet után (bár már az előzetesen elárult félórát is sokalltuk, az átlag 30-30 perces művek között...), már szívesen elindultunk volna a tapsrend után. Ekkor azonban a színpadra visszajött, és provokatív bambasággal megállt velünk szemben az egyik lány, piros bohócorral... észre kellett vennünk, hogy nincs vége az előadásnak, legtöbben jólnevelten vissza is ültek a helyükre. Mintha Marie Chouinard úgy érezte volna, hogy nem aknázta ki eléggé a darab ironikus vonalát (valóban nem, de ezt akkor nem is hiányoltuk), a lány végeláthatatlan(nak tűnő) bohóckodásba kezdett. Nyilván eredetileg úgy érezte (vagy megrendelői: koprodukciós partnerei rendelkeztek ilyen értelemben), hogy a Gymnopédie önmagában túl rövid, és meg kell még toldani. Így készült egy teljesen fölösleges, egyes részleteiben aranyos, szellemes, de egyáltalában nem eredeti és főként nem indokolható 15 perc plusz: járkálások, kis zenélés, mimika, beszéd, virgonckodás a nézőtéren és sok üresjárat... A táncosok megjelenése ugyan itt sem volt hiteltelen (hiszen személyiségek ők egytől-egyig), de érezhető volt rajtuk is némi kényszeredettség. Lehet, hogy a mérhetetlen hosszú szünet okozta fáradás eredményeként volt menekülési vágyam és voltam türelmetlen valami iránt, amely önmagában nem lett volna kellemetlen, ám ettől függetlenül sem volt a dolognak olyan súlya, ami ráadásként megindokolta volna.
Kár, hogy ezzel a leeresztéssel kellett elhagyni a Trafót, mert különösen az új lehetőségeket kutató Mouvements, de a maga dekorativitásával a Gymnopédie is megérte a látogatást, bár a két mű egymás után szerkesztése a bonyodalmas színpadtechnikai átállás miatt ugyancsak szerencsétlennek bizonyult.

16. 01. 16. | Nyomtatás |