Ellenfény Offline - Archívum - 2013 - Archívum 2013/9 - Reflektorfényben - A Katona - Előhívás

Előhívás

Brestyánszky B.R.: Vörös - Kataona Jószef Színház, Szabadkai Népszínház

A Máté Gábor rendezte Vörös egy elhallgatott történelmi traumát hoz felszínre. Az előadás a Katonának abba a sorozatába illeszkedik, amelynek leghangsúlyosabb darabja A mi osztályunk, de ide tartozik a Nordost és a Cigányok is.

Szűcs Mónika

Közös ezekben az előadásokban, hogy olyan nehéz, összetett történelmi, ill. közelmúltbeli helyzeteket, eseményeket tárnak fel, amelyek bonyolultságát leginkább a nemzeti, etnikai ellentétek okozzák. Rokonítja ezeket az előadásokat a dokumentarista kiindulópont is: mindegyik történet valós eseményeket idéz fel, és a megformált írói anyag mögött sokszáz oldalnyi dokumentum (vallomás, jegyzőkönyv, visszaemlékezés stb.) áll a háttérben. Ezer szállal kötődnek a valósághoz ezek a darabok, de a feltárt tényanyaghoz mindegyik különbözőképpen közelít, más dramaturgiai szerkezetbe, fikciós keretbe helyezi azt, és különböző színházi eszközökkel formálja teátrális élménnyé az eseményeket, dokumentumokat. A moszkvai Dubrovka Színházban lezajlott túszdrámát a Nordost szerzője, Torsten Buchsteiner három különböző státuszú (és korú, és nemzetiségű) szereplő: a merénylő, az áldozat és a tanú szemszögéből láttatja. A három nő monológjából a véletlen által különös módon összeérő sorsok bontakoznak ki drámai erővel. A cigánygyilkosságokról készült Cigányok két felvonása az erős kontrasztra épít, a népszínművek idilli-dévaj, múltbéli világát helyezi szembe az abszurdba hajlóan kusza és kaotikus jelennel. A jedwabnei zsidók lemészárlását a középpontba helyező Słobodzianek-darab egy iskolai osztály tagjainak élettörténetét mondja el, jeleníti meg mintegy fél évszázadon át: egymás mellé sodródásuk nem véletlenszerű, mint a Nordost szereplőié, választásaikban, döntéseikben kiszolgáltatottságukban szorosan összefonódik a sorsuk, és a múlt cselekedetei évtizedekkel később is kísértenek.

A szabadkai Népszínházzal koprodukcióban készült Vörös témaválasztásában leginkább A mi osztályunkhoz hasonló, bár dramaturgiájában és színházi nyelvében meglehetősen különbözik tőle. A Vörös arról a néhány hétről beszél, amikor 1944 őszén Bácskában az előrenyomuló Vörös Hadsereg katonáival együtt érkező jugoszláv partizánok hozzávetőleg 20-40 ezer magyart öltek meg, olykor elrettentő kegyetlenséggel, és többnyire válogatás nélkül. A délvidéki vérengzés annak a két és fél évvel azelőtti újvidéki razziának a megtorlása volt, amelyben magyar katonák mintegy 3-4 ezer, zömében szerb polgári személyt gyilkoltak le.

Máté Gábor rendezésének nyitó- és záróképe világosan kijelöli, hogy mi a célja a történtek felidézésének. A kezdő képben a három oldalról nézőkkel körülvett, fekete műanyag granulátummal feltöltött játékteret látjuk: a surlófényekben plasztikusan kirajzolódik hol egy kar, hol egy láb – sietősen, hanyagul elkapart emberek felszínre került testrészei. A hullamező szélén egy öregasszony (Szirtes Ági) ül, és arról kezd mesélni, milyen szörnyűségek történtek sok-sok éve a falujukban. Az előadás végén ugyanazon a helyen látjuk újra őt: a tetemek már nincsenek ott, de ott ül vele szemben a fia, és megütközve kérdezi tőle, hogy miért csak most meséli el mindezt. És valahol itt, az anya válaszában rejlik számomra az előadás legfőbb törekvése: nem akarja sírba vinni az emlékeket, mert lassan nem lesz senki, aki elmondhatná, ki mindenki veszett oda. És (akárcsak a rabbi A mi osztályunkban) elmerengve, néhol bizonytalankodva és értetlenül, hosszasan sorolni kezdi a megölt emberek, szomszédok, jól vagy alig ismert falubeliek neveit.

Máté Gábor előadása a hallgatás süket csöndjéből, a feledés sötétjéből akarja előhívni a történteket, hogy emlékezzünk rá, hogy beszéljünk róla, hogy közös múltunknak ez a szelete is (akárcsak az 1942-es „hideg napok" Cseres Tibor regénye és Kovács András filmje révén) bekerülhessen végre a közbeszédbe – itt Magyarországon és Szerbiában is, hiszen a szabadkai és budapesti színészek koprodukciójában készült az előadást mindkét városban játsszák. Persze nem könnyű visszahozni a feledésből azt, amire nem akarnak emlékezni. Máté Gábor egy helyen arról beszélt, hogy a próbafolyamat kezdetén nem volt könnyű a munka a szabadkai színészekkel, mert nem nagyon értették, miért is kell ezzel a témával foglalkozni, miért kell felidézni azt, ami már elmúlt. És nem a félelem miatt gondolták ezt, hanem mert úgy érezték, hogy mindez végérvényesen lezárult, és az életnek mennie kell tovább. Aztán a próbák során lassan kiderült, hogy így vagy úgy, valamely rokona vagy ismerőse révén mindenki érintett a történtekben.

Nemcsak a kerete, hanem a tapsrendje is világossá teszi a Vörös alkotóinak szándékát. A színészek az előadás végén csak egyetlen egyszer jönnek ki, de akkor sem meghajolni. Egyszerűen csak megállnak a térben, és egyszer fejet hajtanak. Ezzel a gesztussal a nézők tapsát is az áldozatok előtti közös tiszteletadássá fordítják.

A Vörös éppúgy hatalmas, elsősorban személyes vallomásokból álló dokumentumanyag feldolgozásával készült, mint A mi osztályunk. De az utóbbi szerzője, Tadeusz Słobodzianek mindezt olyan drámává formálta, amelyben a történelem és a benne élő ember sorsának teljessége tudott megmutatkozni. Eközben egyfajta szimmetriára is törekedett, azaz az egymással szemben álló oldalakon a bűnösségnek és az ártatlanságnak hasonló arányait jelenítette meg. Brestyánszki Boros Rozália (a Szabadkai Népszínház dramaturgja), a Vörös szövegkönyvének összeállítója kevésbé akart elszakadni a konkrét élettényektől, legfeljebb ezek személyes dimenzióit igyekezett megerősíteni. Ebben az anyagban a számosságra helyeződik a hangsúly, bár itt is vannak visszatérő szereplők, de őket csak a megtorlás helyzetében, az áldozat szerepében látjuk, a személyes történetek nem a maguk teljességében mutatkoznak meg, csupán a vég villanófényében.
A Vörösben minden szereplő az anyanyelvén beszél, azaz nemcsak magyar, hanem szerb (és orosz) szövegek is elhangoznak, és a rendező nagyon határozott döntése, hogy ezeket nem feliratozzák. Ezzel nemcsak azt hangsúlyozza, hogy a különböző nemzetiségű figurák mennyire nem értik egymást, hanem bennünk, nézőkben is felidéz valamennyit abból a bizonytalanságból, amit a szereplőkön látunk (bár tudjuk, hogy ennek a mi részünkről nincs akkora tétje). Ezáltal az előadás nem a közös igazságból, hanem ennek széthasadtságából indul ki, erről készít felkavaró állapotjelentést.
Bár magyar anyanyelvűként hallani ugyan nem halljuk, de – Máté Gábor erről is beszél egyhelyütt – a szerb szövegek különféle dialektusokban hangoznak el: mintha a megtorlás elkövetői Jugoszlávia különböző területeiről, Koszovóból, Montenegróból vagy Macedóniából érkeztek volna. Vagyis jöttmentek, máshonnan valók, idegenek követték el az attrocitásokat, s nem bácskaiak, nem közülünk valók. Nem szomszédok és osztálytársak fordultak egymás ellen, mint A mi osztályunkban, hanem ismeretlenek (előbb a bevonuló magyar katonák, majd az oroszok által támogatott partizánok) rendeztek mészárlást. Ilyen értelemben a Vörös nem azt kutatja, hogyan válik a hétköznapi emberből elvakult gyilkos, hanem arról beszél, mint lesz az ember a történelmi vak véletlen áldozatává. Van azonban néhány jelenete a Vörösnek is, amelyben az áldozattá válást megelőzi valamiféle morális vétség. Ilyen például az, amikor az egyik magyar számon kéri a másikon, hogy – amikor a jegyző kérésére összeírta zsidókat – miért vette fel a szüleit is a listára, holott tudhatta, hogy ezzel a halálba küldi őket.

Az öregasszony kezdő monológját a föld alól kiemelkedő testek, a megelevenedő holtak képe akasztja meg. Mikor kilábalván a fekete süppedős anyagból az alakok fellépnek a játékteret a negyedik oldalon határoló dobogóra, a testükről, ruhájukról leszóródó granulátum zörgése, mint távoli puskaropogás hangja, hallatszik. És ahogy ez a sok apró szemcse szétszóródik, összekeveredik, úgy jönnek egymás után, ide-oda ugrálva az időben a különböző jelenetek, képek, töredékek, tárgyak figurák. A halottak holmijait összegyűjtő asszonyok olykor a tárgyakról tudják meg, ki az áldozat: a dobjáról ismerik fel például a kisbírót, a reverendájáról a plébánost. Aztán később látjuk azt is, hogyan végeznek a partizánok mindkettőjükkel. De a kisbíró dobját is viszontlátjuk még: egy szerb partizán adja oda a magyar szeretőjének, hogy legyen mivel játszani a gyerekének.

A Vörös nem egy-egy szereplő alakján belül mutatja meg a bűnös és az áldozat vonásait (mint A mi osztályunk), hanem az egy-egy színész által játszott számtalan figurában. A színészek többsége ugyanis felváltva alakít magyarokat és szerbeket (olykor zsidókat és oroszokat), áldozatokat és gyilkosokat. Ezek a szerepeket alapvetően nem a karakterek határozzák meg, hanem helyzetek – a megtorlás szituációja –, és mivel a karakterek szabadon felcserélhetők a színészek között, ez azt az érzetet kelti, hogy az, hogy kivel mi történt, alapvetően nem a választásaitól függött. De ha a sors választásába nincs is beleszólása az embernek, annak megélésének számtalan változatát mutatták fel a szabadkai és a katonás színészek. Nem könnyű egy-egy karaktert kiemelni a színészek által megjelenített sokféle figura közül, mert nem egyszerűen önmagukban érdekesek, hanem az egymással való kontrasztjukban. Emlékezetes például Fekete Ernő nyilas jegyzőként a siralomházban, de korábban ugyanilyen emlékezetes figura volt az a paraszt is, aki átkáromkodja magát a halálba. Vagy furcsa, finom alakot játszik Kalmár Zsuzsa az asszony alakjában, akinek szerb szeretője van, de ennek éles ellentétét játssza a kegyetlen partizánnő figurájában. Azonban méltánytalan bárkit is külön kiemelni, mert az előadás igazi ereje a társulati munkában van, amelyben hasonló intenzitással vesznek részt a Katona és a Szabadkai Népszínház színészei.

Máté Gábor a szerteágazó jeleneteket sokféle teátrális eszközzel formálja egységes előadássá. Legerősebben talán a már említett, nagyon expresszív tér hat, nemcsak a kezdőképben, hanem végig az előadás során. Hat a közelségével, az anyagszerűségével. Ezt a fekete granulátumot gereblyézik, túrják, ebben gázolnak, trappolnak, ebbe temetnek sonkát, kenyeret, halottakat. Oldalról világítva olyan, mint a frissen felszántott föld, de mindvégig nyilvánvaló róla, hogy (jól eltalált) színházi kellék, nem az, aminek a képzeletünk láttatja. És ez is fontos hatáseszköze az előadásnak: fel is idézi a szörnyűségeket, de némileg el is távolít tőlük. Az expresszív felidézés és az eltávolítás kettőssége a színészi játékban is megjelenik, amikor a jelenetek végén a színészek ki-kilépnek a szerepeikből, felsegítik egymást a földről vagy halk megjegyzéseket tesznek, hogy például a másik túl szorosan feküdt melléjük, vagy hogy a fülükbe ment a granulátum; és ahogy lesöprik azt az arcukról, ruhájukról, némileg fel is oldják azokat a szörnyűségeket, amiket felidéztek.

Bár a történtek megrázóak, az előadás ezt nem naturális jelzésekkel, hanem olyan egyszerű, stilizált jelekkel érzékelteti, amelyek minden műviségük ellenére képesek a zsigeri iszonyatot ébren tartani. Például a vért, a halált a test különböző helyein megjelenő vörös kendők, szalagok, hálók, cafatok jelzik. De a nagyon míves előadás fontos része a zene és a mozgás is. Hegymegi Máté néhány furcsa, de határozott mozdulatot stilizálva alakítja groteszk haláltánccá a mozgásokat. S közben szinte végig szól a zene. (Ironikus megjegyzést is tesznek a muzsikusokra, s ezzel a helyzetre is. Valaki elmondja, hogy a zenészek mindig mentek a partizánokkal, és amikor felpakolták a halottakat, akkor is zenekísérettel vitték őket a halálba.) Az is fontos jelzés, ahogy a különböző muzsikák (például magyarul énekelt keresztény himnusz, a Boldogasszony anyánk... és a vad partizánnóta) felelgetnek, vitatkoznak egymással. Viszonylag kevés tárgyat használ az előadás, de az a néhány (a kenyér vagy a már említett dob például) a különböző jelenetekben más és más összefüggésben kerül elő, változik, dúsul a jelentése, míg közben talán maga a tárgy szét is roncsolódik. A stilizáció különféle eszközeivel a Vörös mindvégig azt hangsúlyozza, hogy színházat látunk. Ezáltal nemcsak érzékletessé teszi a felidézett szörnyűségeket, kínzásokat, gyilkosságokat, szenvedéseket, hanem arra is ösztönöz, hogy kívülről is lássuk mindezt – hogy ne csak megszenvedni tudjuk, hanem próbáljuk meg végiggondolni, megbeszélni is.

Máté Gábor – rendezőként és színházigazgatóként is – olyan színházat csinál, aminek tétje van. Olyan témákat választ, amelyek nemcsak individuumként érintenek meg, hanem a személyes történeteken túlmutatva egy közösség tagjaként is gondolkodásra késztetnek. A Vörös tétje az, hogy a benne megidézett eseményekről egyáltalán tudomást vegyünk, hogy belekerüljön a történelmi tudatunkba. Hogy aztán ezzel mit tudunk kezdeni, az már túlmutat az előadáson.

16. 12. 15. | Nyomtatás |