Ellenfény Offline - Archívum - 2014 - 2014/6. - Visszfény - „Száll Az ének"

„Száll az ének"

Szarvasének – Magyar Állami Népi Együttes

A Szarvasének a Magyar Állami Népi Együttes – Hagyományok Háza és a Nemzeti Táncszínház közös előadása. Az est a hagyományok eredetről és azok kortárs interpretációjáról szólt. A népdalokkal, prózai részekkel és élő népzenével átszőtt produkció a kortárs és a hagyományos néptánc találkozását valósítja meg.

Dohy Anna


A produkció műfaji megnevezése „táncvers", ami már önmagában két különböző műfajt, sőt művészeti területet olvaszt össze: a tánc a vizualitás eszközével szólítja meg a befogadót, míg a vers a verbalitáséval. A Szarvasének számos hasonló ellentétet tartalmaz: a tánc és a vers párosítása mellett a férfi és a nő, a hagyományos és a kortárs kifejezésmód kapcsolatára is épít.

A Szarvasének alapvetően népi elemekből építkezik, de letagadhatatlan kortárs szemlélettel. A hagyományos mozdulatok aktualitását az est alapvető szerkezete magyarázza. Az előadás nem egy egyénített ember, egy figura életét meséli el, hanem egy olyan portrét tár elénk, amit mintha egy nép minden tagjának arcvonásaiból gyúrtak volna össze: senki sem mondhatja egy az egyben sajátjának, de mindenki megtalálja benne önmagát. A néptánc azért válik időtlenné, mert nem egy korhoz, individuumhoz vagy történelmi eseményhez köthető konkrét élményről számol be, hanem az emberiség kollektív tudatában mélyen gyökerező, elemi ösztönökről mesél – az alapvető létélményeket a táncosok néven is nevezik, hangosan kiáltják: „dolgozni", „ölelni", „sírni", „csókolni", „harapni", „szeretni", „ölni", „visszatérni". E témák köré csoportosulnak az előadás csúcspontjai. Szó van benne párkeresésről, mulatságról, háborúról, elmúlásról, testi szerelemről, elválásról, szülésről és gyászról. Ezeket a kulcsszavakat fogalmazza meg a kiáltott szavak mellett a férfitáncok kirobbanó energiája vagy a női körtáncok líraisága is. Az egyes témák jól elkülöníthető fejezeteket alkotnak, melyek felépítése nagyon hasonló: a lírai, lassú kezdést, amely gyakran a kortárs táncból kölcsönöz elemeket, energikus néptánc részek követik, ahol gyakran az erőé a főszerep. A Szarvasének ritmusát az önmagába sokszor visszatérő dinamikai körforgás adja. A darabnak nincsen valódi története, hanem általában az emberről szól. Ettől az előadás rendkívül szimbolikussá válik, hiszen minden történés általános érvényű, egyénítés nélküli.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

A férfi és női szerepek határozottan elkülönülnek a Szarvasénekben. Alapvetően a férfi az uralkodó és a nő az alárendelt, de ez nem jelenti azt, hogy a nőnek kevesebb szerepe lenne. Míg a férfi képviseli az erőt és a racionalitást, addig a nő az érzelmeket és a mágiát. A férfié az irányító szerep és a döntés joga, amit az is jelez, hogy a férfi táncosok csak ritkán terülnek el a földön, míg a nők annál gyakrabban – ez a szerepelosztás a néptáncok jellegéből is következik, hiszen a páros táncokban mindig a férfi irányít. A nemek viszonyában a nő képviseli az erotikát. Mintha a kortárs tánc irányába akarna nyitni a rendezés azzal, hogy indokolatlanul sokat látjuk a földön fekvő táncosnők fekete harisnyás lábát, ez azonban kilóg a darab egészének kohéziójából, és inkább tűnik vásárinak, mint valódi jelentést hordozó gesztusnak.
A darab egyik legfontosabb motívuma a szarvas. Csaknem minden nép mítoszaiban megjelenik ez az állat, ezért rengeteg jelentésréteg rakódott rá. A szarvasvadászat – főleg ha az állat nőstény (szarvasünő), mint a magyar csodaszarvas esetében – gyakran a párkeresést, a lányrablást és a házasodást szimbolizálja. A darabban több ének és táncrészlet is szól a párkeresésről. A nemek egymáshoz való testi közeledésében mindig a férfi táncosok a kezdeményezők, míg a nők inkább a lelki oldaláról közelítik meg a kérdést. Más mondákban az üldözött állat sokszor át is változik nővé. A szarvassá változás az elátkozottság, nem egy esetben a halál állapotát jelenti: az ősök szellemei is sokszor szarvas alakban térnek vissza. A szarvas tavasszal vedlik és újjánöveszti az agancsát, ezért az örök megújulás és az újjászületés jelképe is. Nem hiányzik belőle a szakralitás sem. Arisztotelész szerint a szarvas, amikor megöregszik, lenyel egy kígyót, elnyerve ezzel a vedlés képességét – ezt a képet később a gonoszt elpusztító Krisztussal azonosították. Vagyis a szarvas önmagába foglalja mindazokat az ösztönöket és alapélményeket, amikre a darab épül. A motívum az élet oly sok rétegét képes egyszerre magában hordozni, hogy az alkotók az egész darab szerkezetét az állatfigura gazdag jelentéstartalmai köré építhették: minden táncmozdulat ehhez az állathoz kapcsolódik.

A szarvas két másik szimbólumhoz is erősen kötődik, mégpedig a vízhez és az égbolthoz – mind a kettő gyakran és hangsúlyosan jelen van a Szarvasénekben. Az est a csillagos égboltból kibontakozó árnyak látványával kezdődik. Később a táncosok a fény-folyóhoz mennek, és állatok módjára isznak belőle – mintha csak a halálból visszatérő ősök szellemeit látnánk, akik azért kortyolnak az élet vizéből, hogy elregélhessék nekünk a tudásukat. A víz többször előkerül a táncosok mozdulataiban, hol az élet forrásaként, hol méregként, de mindig sorsfordító jelentősége van. A szarvas is legtöbbször valamilyen vízen túlra vezeti az őt követő vadászt: a túlpart jelentheti az új hazát, vagy a halál birodalmát, de akár a menyboltot is. A néptánc rengeteg lábmunkát igénylő mozdulatai alapvetően az egész koreográfiát nagyon a földhöz szögezik, azonban a Szarvasénekben a táncosok (elsősorban a nők) sokszor jelenítenek meg madarakat, kifejezve ezzel az ég és a szakralitás felé törekvő emberi vágyakat.

A darab készítői viszonylag kevés tárgyat használtak fel, de mindegyiknek nagy jelentősége van. A tárgyak jelentésének dekódolását a tánc és az ének mellett a beszédes fényjátékok is könnyítik. A díszlet csupán néhány – hol leengedett, hol fölhúzott – oszlopból áll. Ezek jelenítik meg az erdő fáit, amelyek között a táncosok vadászhatnak és eltévedhetnek, totemoszlopokat, sírköveket, a börtön rácsait, de a szakrális jelentés szintjén ők az eget és földet összekötő templom oszlopai is. Az oszlopok – főleg ha csak egy vagy kettő van leeresztve közülük – kijelölik a táncosok mozdulatainak irányát, és centrumát képezik a koreográfiának.
Ezen kívül csupán néhány szék és asztal szolgál a jelenetek környezetének érzékeltetésére. A székek támla nélküli hokedlik, és a nőiséghez kötődnek: a népi házimunkát és (mivel hasonlítanak a Luca-székekhez) a boszorkányságot idézik fel, éppúgy ahogy a velük táncoló nők mozdulatai. Az asztalok sokkal maszkulinabb szerepet töltenek be: használják őket fegyverként, mellette tárgyalnak és koccintanak a férfiak (miután letakaríttatták őket a nőkkel), és az asztalok töltik be a koporsó és a ravatal funkcióját is. A sorba állított bútorokon jelenítik meg a táncosok az időt is: mint lassú és gyors óramutatók, úgy táncolnak végig a darab elején látott folyó képét idéző asztalsoron. Az est zárójelenetében pedig ez az asztalsor oltárrá válik, ami a nemzetség eredetének titkát, születésének időtlen misztériumát rejti magába.

 

Szarvasének
Magyar Állami Népi Együttes

Jelmez: Furik Rita
Fény, látvány: Kovács Gerzson Péter
Zene: Kelemen László
Dramaturg: Prezsmer Boglárka
Koreográfusok:Orza Calin, Fitos Dezső, Furik Rita, Juhász Zsolt, Kocsis Enikő, Mihályi Gábor
Rendező-koreográfus: Mihályi Gábor
Közreműködnek: a Magyar Állami Népi Együttes tánckara és zenekara, valamint Czébely Beáta (harmónium)
Szólót énekelnek: Herczku Ágnes, Tintér Gabriella, Hetényi Milán

Az előadás a Hagyományok Háza – Magyar Állami Népi Együttes és a Nemzeti Táncszínház közös produkciója.

 

A cikk eredetileg az Ellenfény 2014/6. számában jelent meg.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám 495 Ft
Egy éven belül megjelent számok: 395 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft

 

15. 03. 11. | Nyomtatás |