Ellenfény Offline - Archívum - 2014 - 2014/6. - Fénykör - L1danceFest - Mesterien Elbukni

Mesterien elbukni

Uri Shafir táncos-koreográfussal Bálint Orsolya beszélget

Az L1danceFest 2014 izraeli estjének egyik vendége volt Uri Shafir táncos-koreográfus, aki a fesztivál ideje alatt kétnapos workshopot is tartott a Magyar Táncművészeti Főiskolán az Ohad Naharin által kifejlesztett gaga-tánctechnikából. Korábban a Batsheva Ensemble tagjaként dolgozott együtt Ohad Naharinnal és Sharon Eyallal, ez az első nemzetközi turnéja saját, Fail Better című koreográfiájával. Az izraeli táncművésszel Bálint Orsolya beszélgetett.

 

– Ha az izraeli kortárs táncéletre gondolunk, az első, ami eszünkbe jut, a Batsheva táncegyüttes. Hogyan került a társulat junior csapatába?

– Ez számomra is meglepetés volt. Eredetileg színjátszást tanultam, elég későn, 22 éves koromban kezdtem táncolni. Nem sokkal ezután rájöttem, hogy erős vonzalmat érzek a Batsheva iránt, mint oly sok izraeli táncos. Úgy éreztem, nagyon mélyen értem ezt a nyelvet, ezeket a művészi kifejezési formákat, de nem is reméltem, hogy ilyen hamar, már az első meghallgatás után bekerülök a társulatba. Három nagyon intenzív évet töltöttem itt, 2008-tól 2011-ig. A társulat nagyon keményen dolgozik, amiből rengeteget tanultam, és bár a gaga-technikát nem alkalmazom az alkotási folyamatban, része a mozgásnyelvemnek, és alapvetően meghatározza a mozgáshoz való viszonyomat.

– Az előadásában mégis felfedezhetőek voltak gaga-elemek, de főképp az, ahogyan figyel a testére. Ez a mély testtudatosság bizonyosan a gagából táplálkozik.

– Mint a legtöbb meghatározó, erős tánctechnikának, a gagának is alapja az elmélyült figyelem. A stíluson, az általunk használt fogalmakon és a jellegzetes mozdulatokon túl a gaga magáról a figyelemről szól; befelé figyelve követjük, mi történik a testünkben mozgás közben.

– Emellett a könnyedségről is, mivel – ahogy a workshopon tanította – „az energiánk 30 százalékát használjuk" csak mozgás közben. Hogyan éri el, hogy nagy erőkifejtés nélkül legyen képes energikus mozdulatokra?

– Ezt részben a Feldenkrais, részben az izraeli Ilan Lev terápiás módszer gyakorlásának is köszönhetem. Minden egyes mozdulatnál próbálom megtalálni a megfelelő „motorokat", így nem kell az összeset egyszerre működtetnem. Egy adott pillanatban összegyűjtöm az erőt, ahol lehet, és elengedem, amit csak el tudok engedni. Így a mozdulatok hatékonyabbak, ha úgy tetszik, könnyedebbek. Ahogy egy jó vezető elosztja a feladatokat a beosztottai között, ugyanígy meg lehet tanítani az agyat is arra, hogyan ossza el az erőfeszítést a test több területére, hogy azok együttműködve létrehozzanak egy mozdulatot.

– Igaz, hogy a Batsheva képzésében és tréningjében a gaga már teljesen kiszorította a klasszikus balettet?

– Hetente egyszer azért még van balettóra, gaga ellenben naponta. Ohad (Naharin) számára fontos, hogy lássa, hogyan tudják a táncosok beépíteni a gagát a különféle technikákba, amelyeket használnak.

– Miért tudunk ilyen keveset a gagáról? Ennyire titkos a módszer? Az órákról sem készülhet videofelvétel. Nem titkos, csak időbe telik, mire a világ több pontján is megismerik. A legtöbb gaga-tanár egykori táncos, aki a Batsheva tagja volt. Ha úgy alakul, hogy valaki külföldre kerül, elkezdi tanítani a módszert, és a helyi táncos közösség felfigyel rá. A Batsheva egy téli és egy nyári intenzív kurzust is kínál táncosoknak, de naponta kétszer bárki részt vehet a „gaga people" foglalkozásokon, ahol még nyolcvanévesek is táncolnak. Csak fel kell szállni egy Tel Aviv-ba tartó repülőre...

– Ezt felírtam a bakancslistámra! Már a workshop első napján úgy éreztem, a gaga maga a mozgással elérhető legteljesebb életöröm, és ezzel nem voltam egyedül.

– Mikor először találkoztam a módszerrel, én is úgy éreztem, hogy a tökéletes boldogságot nyújtja a test számára. Minden porcikám életre kelt, mintha újjászülettem volna. Mámoros élmény volt.

– Ugyanez az életöröm és pozitív életszemlélet árad a koreográfiájából is, minden megrázó momentumával együtt.

– A darab mély szomorúságból, egyfajta gyász-élményből indult, hogy szép lassan „meggyilkolom" a testem. Eljutottam arra a pontra, hogy már minden egyes mozdulat fájdalmat okozott. Azt kérdezgettem magamtól, vajon szükségem van-e a tökéletes testre, vajon mindig feszegetnem kell-e a határaimat? Míg egy festő vagy egy szobrász valamilyen eszközt használ az alkotáshoz, a táncosnak a teste a szerszáma. Szeretné, hogy a lehető legerősebb, legpontosabb, leggyorsabb legyen, ám eközben teljesen kizsákmányolja, tönkreteszi az egyetlen eszközét. Mikor rájöttem, hogy erről akarok beszélni, megértettem, hogy magáról az élet abszurditásáról kell beszélnem. Az abszurditásban pedig az a különleges, hogy egyszerre szomorú és vicces. Egész életünkben olyan dolgokra törekszünk, amelyek eleve bukásra vannakítélve. Ha már így van, akkor ünnepeljük ezt, és élvezzük a bukásunkat, amennyire csak lehet.

– Nagy bátorság kell ahhoz, hogy el merjük engedni a tökéletesség utáni vágyakozást, bármennyire is tudjuk, hogy lehetetlen sosem hibázni. A társadalom sem túl megértő a bukással szemben, de legtöbbször saját magunkat fosztjuk meg ettől a szabadságtól.

– Ohad mindig azt kérte tőlünk, a táncosaitól, hogy legyünk virtuózak. „Ne csinálj semmi olyat, amit a nagymamám is meg tud csinálni" – mondogatta. Bár biztos vagyok benne, hogy ezt a legjobb szándékkal értette, hiszen mindig az örömteli élményt keresi a táncban, rám ez az elvárás mégis nagy nyomást gyakorolt. Állandóan azon aggódtam, hogy nem vagyok elég virtuóz, ami kiölte belőlem a tánc közben érzett örömöt. Miután eljöttem a Batshevából, azt mondtam magamnak: most csak olyan dolgokat szabad csinálnom, amiket a nagymamám is meg tud csinálni, hogy visszaszerezzem ezt az elvesztett boldogságot. Buta, lusta, átlagos dolgokat, és egyszerűen megengedni magamnak, hogy hibázzak, ne törődjek azzal, ha valami nem elég szép, vagy nem tűnik elég okosnak. Megtehettem volna ezt egy terápiában vagy egy stúdió falai között is. Azért tettem meg végül is egy előadásban, mert talán ez a legjobb táptalaja az elvárásoknak. Rengeteg előzetesen felállított feltétellel és elvárással ülünk be egy előadásra. Az előadó elvár valamit magától és a közönségtől, a néző elvár valamit az előadótól, az előadástól és magától. A bukás pedig az, mikor valamit vársz, hogy történni fog, de nem az történik. Csodálatos dolog megvizsgálni, mi van akkor, ha az elvárások nem teljesülnek, ha hagyjuk, hogy az egész előadás elbukjon. Emellett az alkotói munka legelején rátaláltam Sara Jane Bailes: Performance Theatre and the Poetics of Failure (A színházi előadóművészet és a bukás poétikája, 2010) című tanulmányára, amely a bukást mint módszert vizsgálja több kortárs előadásban. Teljesen lenyűgözött a gondolat, elkezdtem keresni a tökéletes bukás formuláját, ebből lett végül a Fail Better.

– Ezek szerint tovább kell keresgélnie, mert az előadása éppen hogy nagy sikert aratott.

– Igen, úgy tűnik, ez egy életre szóló utazás lesz.

15. 03. 11. | Nyomtatás |