Ellenfény Offline - Archívum - 2014 - 2014/3. - Pontfény - Székely Csaba - Mind Ilyenek Vagyunk?

Mind ilyenek vagyunk?

Beszélgetés Székely Csabával

Székely Csaba idén öt produkcióval szerepelt a POSZT-on. Két előadása bekerült a versenyprogramba: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház számára készített Euripidész-átirata, az Alkésztisz és a kaposvári és a pécsi színház közös előadása, a Bányavakság. A Bányavidék-trilógia első darabja, a Bányavirág a Pécsi Harmadik Színház előadásában az off programban szerepelt, akárcsak a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadása, a Szeretik a banánt, elvtársak? Felolvasó színházi formában mutatták be történelmi darabját, a Vitéz Mihályt. Ezekről beszélgetettünk Székely Csabával a POSZT-on.

Sándor L. István

 

Szeretik a banánt, elvtársak?

 

– Az angol nyelven írt rádiójátékod indított el a drámaírói pályán, hisz megnyerted vele a BBC pályázatát. A legutóbbi beszélgetésünkön azt mondtad róla, hogy akkor olvasható majd magyarul, ha valaki lefordítja, mert neked valójában újra kellene írni magyarul a szöveget. Most viszont mégis te magad írtál monodrámát a sokszereplős rádiójátékból.

– Eddig a motiváció hiányzott, hogy lefordítsam a rádiójátékot. Pusztán az nem inspirált, hogy meglegyen magyarul is a szöveg, hátha valaki majd előveszi. Szerencsére valaki, Saszet Ágnes tényleg lefordította, a szöveg meg is jelent a Látóban. De amikor Sebestyén Aba arra kért, hogy írjak belőle monodrámát, amit maga szeretne előadni, akkor megjött a motiváció is.

– Jó ötletnek tartottad, hogy ezt a sokszereplős szöveget monodrámává alakítsd?

– Eleinte elég bizonytalan voltam benne, mert hozzám nem áll közel ez a műfaj, ha rajtam múlik, nem nézek ilyen előadásokat. De eszembe jutott, hogy láttam már Abától monodrámát, amelyben remek alakítást nyújtott. Arra gondoltam, hogy valószínűleg nem tudom annyira elrontani a szöveget, hogy ő ne tudjon belőle valami jót felépíteni. Ezért vágtam bele a munkába. Aba szeretett volna egy külső szemet is az előadáshoz, egy rendezőt, aki kontrollálja a színészi munkáját. Azt gondoltam, hogy ez nekem is jó, mert így nemcsak én leszek kontroll alatt, hanem ő is. Ez valahol biztosíték arra, hogy érvényes előadás szülessen.

– Ez a külső szem Sorin Militaru lett, aki nem is tud magyarul.

– Nem tud magyarul, de a szöveget lefordították neki románra. Azért is érdekes volt a munka, mert ez egy olyan történet, amelyben együtt szerepelnek románok és magyarok, sőt akár egyetlen szereplőn belül is ott van ez a kétféle identitás. Végül is közös élményekről van szó, amelyet románok és magyarok együtt éltek meg a rendszerváltás előtt és után. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni Sorin Militaruval.

– Mennyire kontrollálta a szöveget?

– Egyrészt Abát irányította, másrészt elmondta, hogy melyek azok a corpusok, témák, amelyek túl vannak beszélve. Sajnálom Csaba, mondta sok mindenre, szeretem ezt a részt, de ki kell dobni...

– Mert megtöri a ritmust?

– Vagy túlságosan elnyújtja a témát. Sok mondatra mondta, hogy nagyon vicces vagy megható, mégis ki kell dobni. Ha Aba saját magának rendezi az előadást, akkor lehet, hogy mindez nem történik meg. Voltak viták, főleg Aba és Sorin között, hogy mi az, ami kiesik, vagy bent marad. De szerintem így jó lett, ahogy van.

– Sebestyén Aba egy kicsit autisztikus figurát játszik, aki bár teljesen otthonosan mozog a világban, mégis beszűkült az érzékelése és az értelmi felfogása, így sok mindent tragikomikus módon félreért.

– Igen, ő egy mentally challenged person. Mondjuk úgy, hogy az átlagembernél nehezebben fogja fel a világ történéseit. Engem ebben a helyzetben elsősorban az érdekelt, hogyan lehet egyszerre alulról és felülről nézni egy történetet. Mert alulról nézi, mint naiv gyerek, aki ráadásul nehéz felfogású is, de ugyanakkor felső pozícióban van, hisz az apja nagyon befolyásos ember, így például ő soha nem kaphat rossz jegyet az iskolában. Sohasem bánthatják őt, vagy ha igen, akkor jaj annak, aki ezt megteszi. Úgy éreztem, hogy az alsó és felső nézőpont egyidejű szerepeltetéséből érdekes feszültség adódhat.

– És hogy ez a figura milyen külsőleg, a hanghordozásban, a gesztusaiban, ezt Sorin Militaru és Sebestyén Aba együtt dolgozták ki?
– Igen, de én ebből nem láttam sokat, mert nem voltam ott a próbákon. Az én fejemben másképp beszél a történet főszereplője. Például Aba szájába nem illett a „ja", helyette ő azt mondja, hogy „igeeeen". De az nem baj, hogy én másképp képzeltem a hanghordozását, a gesztusait.

 

Bányavíz

 

– Sebestyén Aba azzal, hogy megcsinálta a Szeretik a banánt, elvtársak?-at, picit kiváltotta azt az adósságát, hogy nem rendezte meg a Bányavizet.

– Így van. Néha hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy nem rendezte meg a Bányavizet, de mindig van valaki, aki emlékeztet rá.

– Van emiatt feszültség köztetek?

– Egyáltalán nincs. Korábban folyamatosan beszéltünk róla, de egy ideje már óvatosan hallgatok felőle.

– Kérdezted, hogy miért nem csinálja meg?

– Aba akkor nyúl egy darabhoz, amikor úgy érzi, hogy van mondanivalója róla, de a Bányavíz valahogy nem érintette meg. A témája is távol áll tőle, fogást se nagyon talált hozzá. Elkezdett rajta dolgozni, megfejteni az elemeit, már színészeket is keresett hozzá. Beszélt egy lehetséges főszereplővel, Erdély egyik legjobb színészével, aki eljátszhatta volna a papot, és akire – Abától teljesen függetlenül – én is gondoltam. Egyébként a Bányavirág is így készült: húzódott, húzódott a dolog, és egyszer csak lett belőle valami. Engem nem nyomaszt ez a kérdés, mert úgyis folyamatosan dolgozom a különféle munkáimon. És szerencsére Csizmadia Tiborék bemutatták a Bányavizet.

– Mennyire voltál elégedett ezzel az előadással?

– Nagyon ízléses, korrekt előadás született.

– Talán kicsit túl ízléses is?

– Nem hiszem. Az tény, hogy nem lépett át olyan határokat, ami miatt a nézők rosszul érezték volna magukat. Egyébként írás közben én is sokat vívódtam azon, hogy lehet-e a papi pedofíliáról úgy írni, hogy ne bántsak meg vele embereket. Mert biztos voltam benne, hogy a téma sérteni fogja a vallásos emberek érzékenységét. És nem katolikusként én egyáltalán írhatok-e erről? Ez nem katolikusozás? Ez nem pont olyan, mint a zsidózás? Aztán győzött az, ami általában győzni szokott, hogy eljutottam egy végpontig, amin váratlanul átlendültem, és azt érzem, hogy bármi is történik, mindenképpen megírom a darabot.

– Tavaly a POSZT-on azt mondtad, miután az előző két évben a Bányavirág és a Bányavakság is bekerült a versenyprogramba, hogy szeretnéd, ha idén a trilógia harmadik darabja is szerepelhetne Pécsett. Ez nem történt meg. Csalódott vagy?

– Finoman szólva hálátlanság lenne részemről, ha csalódott lennék, hisz két szövegem szerepel a versenyprogramban és még néhány a versenyprogramon kívül. De azt el tudom képzelni, hogy az a csapat, akik színre vitték a teljes trilógiát, picit reménykedett abban, hogy talán ők is szerepelhetnek majd a POSZT-on. Ami egyáltalán nem lett volna rossz.

– Az lett volna az igazi unikum, ha nem csupán a Bányavizet, hanem Csizmadiáék trilógiáját egészében lehetett volna meghívni a versenyprogramba, mert ezt nagyszerű vállalkozásnak tartom, de sajnos a versenykiírás ezt lehetetlenné tette.

 

Bányavidék-bemutatók

 

– Miközben a Bányavíznek eddig csak egy bemutatója volt, a Bányavidék-trilógia első két darabja folyamatosan műsoron van. A Bányavakságot például Bérczes László rendezte meg közös kaposvári-pécsi előadásként, a Bányavirágot pedig Vincze János állította színpadra a Pécsi Harmadik Színházban. Ebben – elsősorban az Ivánt alakító László Csaba játéka miatt – fölerősödött a darab indulati ereje, amit a korábbi változatokban nem éreztem ilyen meghatározónak. Ez az Iván egy frusztrált ember, belső indulatból csinál mindent.

– Én egy belülről őrlődő embert láttam, akiből időnként előtör valami. Ez valóban erős volt. De a színészek mindig új színeket tesznek hozzá a szöveghez. Például a Bányavakságban Nyári Szilvia egy olyan megalázott, megszomorított nőt játszott, akinek látni lehetett a szemében, hogy vele nem lehet marakodni, mert bármikor átvághatja a torkod. Neki tényleg elhittem, hogy képes volt megölni a férjét. De jó volt látni Köles Ferit is, aki úgy csinált meg egy román rendőrt, hogy egy szót sem tud románul. Vagy nagyon örültem, hogy Grisnik Petra elevenséggel töltötte meg Izabella kevéssé kidolgozott figuráját. Egyébként mondtam is Bérczesnek, hogy legyen szíves, javítsa fel Izabellát, mert ezt én elszúrtam.

– Szóval elégedett vagy az új bemutatókkal?

– Nehéz nekem beszélni arról, hogy az előadások, amelyek a darabjaimból születtek, jól sikerültek-e vagy sem. Először is nekem mindig nagy megtiszteltetés, ha valaki az én szövegemet választja, és úgy gondolja, hogy színpadra kell állítania. Ez jól esik nekem, hálás vagyok érte, emiatt nem tudok igazán objektíven tekinteni az elkészült előadásokra. Ugyanakkor tisztelem a befektetett munkát is, azt, hogy az alkotók és a színészek végigkínlódják magukat a nem hibátlan szövegeken, és megcsinálják őket úgy, hogy azok jók legyenek, működjenek. Emiatt én nem tudnám azt mondani, hogy sajnos elrontották a darabokat. Persze ha valami olyasmit látnék, ami nagyon eltér a szándékomtól, akkor lehet, hogy szólnék. De most úgy érzem, hogy nyitott vagyok mindenféle megközelítésre.

– Vannak még mások is, akik sorban állnak a Bányavidék-darabokért? Készül még valamilyen bemutató? Vagy most kicsit lecsillapodik a bányaláz?
– Nyíregyházán terveztek bemutatót, de aztán nem lett belőle semmi. Azt hiszem, Komáromban készül egy Bányavirág. Ha jól tudom, Keszég László rendezi majd.

– Miközben mi Marosvásárhelyen voltunk – olvastuk az interneten –, akkor te Rómában jártál, ahol a Bányavirágot mutatták be.

– Ez egy olyan program keretében született, amely európai drámákat mutat be az olasz közönségnek, illetve a szakmának. Tulajdonképpen egy munkabemutató, minimális díszlettel, szinte felolvasó színházi jelleggel. De meghívták rá a szakmát, hátha valaki kedvet kap, hogy színre vigye a darabot.

– Van a Bányavidék-trilógia iránt nemzetközi érdeklődés? Van remény, hogy akár Olaszországban, akár máshol színre kerüljön?

– Én nem igazán számítok erre. Volt Heidelbergben is egy felolvasás, és az olasz rendező is, aki a munkabemutatót csinálta, szeretné a teljes trilógiát színre vinni. Tud valamennyire románul, mert volt egy román barátnője, és olvasta a Bányavíz román fordítását, akkor döntött úgy, hogy szeretné a trilógiát megcsinálni, lehetőleg kőszínházi keretek között, teljes költségvetéssel, csak hát nincs még rá pénz.

– A nemzetközi érvényesülésnek nyilván az az akadálya, hogy ezek a darabok elsősorban nyelvükben, a humorukban, a sajátos dialógustechnikájukban élnek.

– Ez valóban akadályt jelenthet. Ezt a fordítások valószínűleg nem tudják jól visszaadni. De hát abból kell gazdálkodni, ami van. Azt tudom, hogy a darabok a román fordításai rendben vannak, mégsem nyújtják azt a nyelvi világot, amit szándékaim szerint nyújtaniuk kellene.

– Nem tudsz ebben segíteni?

– Nem tudok annyira jól románul. A stilisztikai finomságokat, a nyelvi poénokat nem tudom megcsinálni. Pedig a román fordítóknak nem lenne olyan nehéz dolguk, hiszen ott van a román drámairodalomban Caragiale, aki nyelvileg hasonló dolgokat művelt. Tehát akár caragialés nyelvre is le lehetne fordítani a Bányavidék-trilógiát, valamennyire így is érvényesülhetne a darabok sajátos nyelvi univerzuma. Mert tényleg van egy különös nyelvi világuk, ami például különbözik a Vitéz Mihály nyelvi világától.

 

Vitéz Mihály

 

– Az idei POSZT-on felolvasásként szerepelt ez a darab, amit a Bányavidék-trilógia után írtál, és ami 2013 tavaszán fődíjat nyert a szombathelyi színház drámapályázatán. Miért akartál történelmi drámát írni? És miért pont Vitéz Mihályról?

– Foglalkoztatott ez a rendkívül zavaros történelmi korszak, ami a 17. század fordulóján jellemezte Erdélyt. Egyszerűen nem értettem, hogyan állhatott elő olyan helyzet, hogy a magyarok és székelyek egymás ellen harcoltak. Hogyan történhetett az meg, hogy egy egykori kereskedő, aki Havasalföld uralkodója lett, nagyon rövid időre Erdély trónját is elfoglalhatta. Bár ez egy évnél nem tartott tovább, de azóta is meghatározza a teljes román történetírást, a romániai iskolai oktatást, sőt még az urbanisztikát is, hiszen a legtöbb város központjában ott áll Vitéz Mihály szobra. Nemcsak utcanevekben találkozunk vele, de köztereken is lépten-nyomon ebbe az alakba botlunk. Miközben tulajdonképpen borzasztó nagy szerencséje volt, hogy egyáltalán Erdély uralkodója lehetett. A hatalmas romániai kultuszával szemben a magyar történetírás inkább elfelejteni szeretné Vitéz Mihályt. Tehát nem keresnek rá magyarázatot, hogy mit keresett Erdélyben, és hogy miért harcoltak halálukig mellette a székelyek. Emiatt kezdtem el róla olvasgatni, és gondoltam végül arra, hogy drámát kellene róla írni. Ezt picit filmszerűnek képzeltem el: végigkövetjük egy ember emelkedését és bukását.

– És miért humoros drámát akartál írni róla?

– Azért, mert a történelmi drámák általában nélkülözik a humort. Valahogy úgy vagyunk ezzel a műfajjal, mint a monodrámával: idegennek érezzük magunktól. Legfeljebb akkor nézzük őket, ha izzó vassal sütögetik a talpunkat. Én még soha nem hallottam, hogy az egyik ember azt mondja a másiknak, hogy figyelj, van egy jó történelmi dráma, menjünk, nézzük meg! Ahhoz vagyunk szokva, hogy ezek súlyos darabok, amelyek elmondják, mit rontott el egy nemzet, illetve az uralkodói elitje, hogy idáig süllyedt. Vagy hogy mit kellene tenniük, hogy újra nagyok lehessenek. A történelmi drámák mindig súlyos kérdéseket hoznak szóba. Ehhez képest én egyszerűen csak figurákról, különféle embertípusokról szerettem volna beszélni. Legfőképpen egy embertípusról, aki nagyon hasonlít ahhoz, aki a Szeretik a banánt, elvtársak?-ban megjelenik. Az ügyeskedő túlélőről. Meg az érdekelt, hogyan lesz valaki politikussá, és mit kezd magával ezután. A humoros feldolgozás mellett szólt az is, hogy szeretem a Monthy Python sajátos történelemértelmezéseit, a Gyalog galoppot és a hozzá hasonlókat.

– Azt mondtad, hogy szeretted volna megérteni, hogy Vitéz Mihály miképp juthatott Erdély trónjára, és hogy a székelyek és a magyarok miért fordultak egymás ellen. Sikerült ez megértened?

– Talán igen. Egyrészt Erdély uralkodói borzasztó csúnyán viselkedtek a székelyekkel, emiatt tényleg méltatlan helyzetbe kerültek. És ekkor jött valaki, aki azt mondta a székelyeknek, mondjátok el, mi kell nektek, és én megadom. Álljatok mellém, és mindent megkaptok, amit kértek. Ezzel az ígérettel nyilván szembe lehetett őket fordítani azokkal, akik megfosztották a különböző jogaiktól. A történelem során ez nem sokat változott. Ha ma a román államelnök tesz valamiféle ígéretet a székelyeknek, akkor innentől kezdve a székelyek imádni fogják a román államelnököt, még akkor is, ha nem is valósítja meg az ígéreteit. Elég ehhez az ígéretet is. Valahogy így történt négyszáz évvel korábban Vitéz Mihály esetében is. Azt mondta: visszaadom a szabadságjogaitokat, mire a székelyek azt válaszolták: akkor veled tartunk! Megvan bennük a harcosok becsülete, hisz eredetileg azért telepítették őket oda, hogy védjék a határokat. Ez a harcos becsület akkor is Vitéz Mihály mellett tartotta a székelyeket, amikor már mindenki elhagyta őt, egyedül maradt, sőt a székelyek sem kaptak vissza semmit abból, amit ígért. De ha egyszer megfogadták, hogy vele tartanak, akkor ki is tartottak mindvégig mellette. Nagyon különös ez, hogy a román nemzeti történetírás legnagyobb romantikus alakjához a székelyek voltak a leghűségesebbek. És nem is ért volna el semmit, ha nincsenek vele a székelyek.

– Azt is mondtad, hogy arra törekedtél, hogy más nyelven szóljon ez a darab, mint a Bányavidék-trilógia.

– Azt hiszem, hogy egy dráma megírása közben a legtöbb idő azzal telik el, hogy kitalálom a darab nyelvét. Sajnos, nem mindig sikerül. Például a Hogyne, drágám esetében nem sikerült ilyen nyelvet találnom. Annál a darabnál sem, amit most írok. Akár hónapok is eltelnek úgy, hogy megpróbálom kitalálni a nyelvet, de ha mégsem sikerül, akkor marad a köznapi nyelv. A Vitéz Mihály esetében szerencsére egyszerűbb volt a feladat, mert itt lehetett stilizálni, hisz a történelmi 1600-as éveket többféle módon is meg lehet idézni. Így kitaláltam azt, hogy mindegyik csoport másképp beszéljen. Másképp beszélnek a románok, másképp az erdélyiek, megint máshogy a császáriak, a németek. A Mihály vajda körül lévőknek van egy jellegzetes, önmagukra reflektáló bárdolatlan nyelvhasználata. Túlzottan is használják az én, a nekem szavakat. Kicsit kocsmanyelven beszélnek, de valamennyire régiesen is. Az erdélyiek pedig egy archaizáló, kicsit Tinódi Lantos Sebestyént idéző nyelven szólalnak meg. De ezt nem szerettem volna túlzásba vinni, inkább csak utalni rá. A németeké viszont akár a Deutsche Telekom alkalmazottainak nyelve is lehetne, afféle bürokratikus, hivatalos nyelvhasználat.

– Mindezt vissza tudja adni majd egy előadás? Hisz a következő évadban tervezi bemutatni a Vitéz Mihályt a szombathelyi színház.

– Remélem, hogy igen. Mindig a nyelv teremti meg a világot, illetve a nyelvünk által tapogatjuk le a világot, és ez meghatározza azt is, ahogyan a szereplők gondolkodnak az életről. Gyakorlati szempontból ez megkönnyíti a rendező és a színészek dolgát is, mert már a nyelvhasználatból tudják, hogy kicsodák a szereplők.

 

Alkésztisz

 

– Miközben Sebestyén Aba és Sorin Militaru a Szeretik a banánt, elvtársak? című előadást csinálták, aközben fölmerült annak a lehetősége, hogy Sorin Militaru készülő rendezéséhez írd át az Alkésztiszt. Hogy történt ez?

– Amikor felmerült, hogy Sorin Militaru rendezze meg a Banánt, akkor Sorin azt mondta, hogy rendben, úgyis jön Vásárhelyre, rendezi az Alkésztiszt, közben megcsináljuk a Banánt is. Amikor ültünk a kocsmában, hogy Sorin és Aba feltegyék nekem a Banánnal kapcsolatos kérdéseiket, akkor eszébe jutott Sorinnak az Alkésztisz. Elmesélte, hogy tudja, mit akar csinálni, a fejében van az egész előadás, elkezdte már írni, de rá kellett jönnie, hogy nem tudja megcsinálni. Minden szereplőm Sorin Militaru hangján szól – mondta. Ekkor kérdezte meg, hogy nem lenne-e kedvem megírni.

– Mit kért tőled a rendező? Az Alkésztiszben mi az, ami tőle származik, és mi az, ami tőled?

– Minden tőle származik. Jelenetről jelenetre elmesélte az előadást, hogy mi történik az egyes jelenetekben, és ki hogyan viselkedik. Tőlem a karakterek valók és maga a szöveg. Azt is Sorin mondta, hogy legyen egy vak fickó, afféle látó ember, aki mintha picit átlátna a másik világba. Szintén ő kérte, hogy a halál kellemes, barátságos jelenség legyen, adjon egyfajta megnyugvást. Ezért történt, hogy a másvilágba való átmenet nem valaminek a végleges lezárása, hanem egyfajta metamorfózis. A padlón látható ikonok azt jelzik, hogy ez valamennyire keresztény előadás is. De azért maradt benne Euripidészből is, például az, ahogy a Halál próbálja elmagyarázni a többieknek, hogy meghalni nem rossz dolog. Ugyanakkor az előadásban a görög élet- és halálfelfogás az egzisztencializmussal találkozik. Nekem ugyanis – amellett, amit Sorin Militaru elmondott, hogy mit szeretne látni a darabban – szükségem volt saját belső gondolatra is, amely mentén meg tudom írni a szöveget. Ez egyfajta egzisztencialista felfogás volt, ahogy én a családot elképzeltem. Ezt olyan emberek alkotják, akiknek a léte valójában teljesen fölösleges. Akár nem is lehetnének. Nem tudni például, hogy Perész, a legidősebb férfi végül is miért él. Nem történik vele semmi azon kívül, hogy olvassa az újságot, néha bosszankodik ezen-azon. Létezik, de nem él. És ha már úgysem él – a dolognak a szentimentális, belső értelmében –, akkor miért nem dobja el ezt az életet az első adandó alkalommal, amikor megtehetné, ráadásul úgy, hogy jót tegyen vele, hisz megmenthetné ezzel a fia, Admétosz életét? Ez is foglalkoztatott kicsit: a jó cselekedetre való képtelenség. Miért nem vagyunk képesek jót tenni? Pedig már a görögök szerint is ez az egyik út, ami a boldoguláshoz, a boldogsághoz vezethet. De az Alkésztiszben megjelenő emberek nem akarnak boldogok lenni. Akkor minek élnek? Kérdés az, hogy a hatalom változtatta-e őket ilyenné, hiszen ők befolyással bíró, fontos figurák. Azt nem tudjuk pontosan, hogy kik ők, de azt igen, hogy erőteljesen képesek befolyásolni emberek, országok, de akár az egész világ sorsát is. Vagy egyszerűen ilyen a világ, így működik a rendszer? Lehet, hogy ilyen a mi világunk, és mind ilyenek vagyunk? Ezeknek a kérdéseknek a mentén indultam el, amikor az Alkésztiszt írtam.

– A végeredményt tekintve továbbra is alkalmazott művésznek érzed magad ebben az előadásban?

– Igen.

– Tehát nem egy újabb Székely Csaba-darab született?

– Nem, mivel ez nem dráma. Ez egy előadás, aminek egyformán fontos alkotórésze a mozgás, a zene, a fények, a szövegnélküli cselekvés. Ezek a szöveggel teljesen egyenrangúak. Ha kivennénk őket, és csak a szöveg maradna, akkor nem élne az előadás. Egy dráma esetében erről szó sincs. Tehát ez az Alkésztisz nem dráma, hanem egy előadás szövegkönyve, egy darab színpadra alkalmazása. De nemcsak emiatt nem tekintem a saját drámámnak, hanem azért is, mert nem én találtam ki. Ha tőlem függ, hogy mit írok, akkor bizonyos dolgokat nem így csináltam volna meg. Például vannak olyan mondatok, amelyek megakasztják a párbeszédeket, de Sorin ragaszkodott hozzájuk. Szerintem például kevesebbet kellene a vaknak közbeszólnia, mert megakasztja a beszélgetést. De Sorin ezt így kérte.

– Azért sem teljes értékű ez a szöveg, mert az utolsó harmadában egy szó sem hangzik el, hanem sajátos színpadi látomássá alakul az előadás.

– Igen, itt a zene, illetve a szövegnélküli hangok uralkodnak.

– Eleve ez volt a rendező elképzelése, hogy szövegnélküli résszel fejezze be az előadást?

– Igen. Sorin úgy gondolta, hogy a nyelv a hétköznapi valóságunkban létezik, a másvilágon az emberi nyelv helyébe másfajta nyelv lép. Azt találta ki, hogy a zene legyen ez a nyelv. (Hallottunk már a szférák zenéjéről, tehát az univerzumban valahol tényleg jelen van a zene.) Ha a másvilág a zene világa, akkor itt az emberi nyelvnek csak a foszlányai jelenhetnek meg, és ez is csak eltorzított, furcsa formában. Sorin itt nyilván szabadon engedte a fantáziáját. Egyébként az eredeti elképzelések szerint több minden történt volna a befejező részben, sokkal hosszabb volt ez a jelenet, de végül le lett rövidítve. Egyfajta egység kedvéért kénytelenek voltunk bizonyos dolgokat kihagyni. Talán ez az előadás egyik hiányossága. De a nézők türelmének határait mindenképpen figyelembe kellett vennünk. Emiatt például Héraklész jelenete is nagyon rövid lett. Az ő figurája egyáltalán nincs is kibontva. Eredetileg azért jött volna, hogy újabb házasságra lépjen. „Van egy újabb csajom" – mondta volna, pont akkor, amikor Admétosz elvesztette a feleségét. Héraklész hatalmas bulit csapott volna az új házassága miatt. Ez egyértelművé tette volna az óriási ellentétet Héraklész és Admétosz állapota között. De végül Sorin azt mondta, hogy 20-25 perc alatt ezt nem érdemes megcsinálni. Ha megcsinálnánk, ki kellene bontani rendesen, de ez annyira elnyújtaná, illetve aránytalanná tenné az előadást, hogy nem éri meg. Ezért lett Héraklész szerepe minimális.

– Nem igazán tudják eldönteni a nézők – van, aki így gondolja, van, aki úgy –, hogy végül is visszahozza-e Héraklész a köztes létből Alkésztiszt. Mi volt ezzel kapcsolatban a rendezői gondolat?

– Ezt nem fogom elárulni. Mondjuk úgy, hogy ez a néző értelmezésére van bízva. A szakmai beszélgetésen is elhangzott, hogy egy Bunuel filmből átmegyünk egy David Lynch-filmbe, és David Lynchet is elég nehéz megfejteni. Nekem is van egyfajta megfejtésem, de Sorin nem árulta el, hogy mi az igazi megfejtés. Erről nem is kellett beszélgetnünk, mert ez az ő víziója, itt már nincs szöveg, ezt a részt már nem írtam meg. Érthető módon zavart okoz a befejezés, hisz addig egy elég hagyományos csehovi családképet látunk, ami egész jól követhető volt, majd váratlanul történik valami, ami követhetetlen és eldönthetetlen. De ebben a részben már nem érvényesülnek a mi világunk szabályai.

 

Hogyne, drágám

 

– Az Alkésztisz októberi bemutató volt, utána decemberben újabb bemutatód volt a marosvásárhelyi színházban, a Hogyne drágám. Hogyan született ez a darab?

– Maga az ötlet korábbi. Amikor Abával a színikritikusok díjátadó gáláján jártunk, hallottunk egy-két betétdalt Mohácsi János Sárga liliomjából, az egyik sokáig a fülemben maradt. Mondtam is Abának hazafelé a buszon, hogy egyszer szeretnék én is valami hasonlót írni, amiben efféle dalok vannak. Mondta, jó, csináljunk egyet. De mikor és hol? Mondjuk az egyetemen a főiskolásoknak? Vagy kérdezzük meg Keresztes Attilát? Megkérdezte a marosvásárhelyi színház művészeti igazgatóját, hogy mit szólna hozzá, ha lenne egy ilyen előadás. Keresztes azt mondta, hogy oké, szilveszterre csináljátok meg. Így hát nekifogtam a Hogyne, drágámnak, de különböző okok miatt nem ment valami jól, végül decemberre fejeztem be. De jó volt írni, mert azt éreztem, hogy valami olyasmit csinálok, amit eddig más nem csinált. Erdélyben eddig nem volt szokás zenés darabot írni. Ráadásul kipróbálhattam magam a dalszövegek írásában is.

– Ez a történet eredeti, teljesen te találtad ki? Vagy együtt beszéltétek meg, hogy mi hogy legyen a darabban?

– Nem, teljesen én találtam ki. Eredetileg picit más lett volna a történet. Egy pályázathoz le kellett adni a szinopszist, még mielőtt egy betűt is leírtam volna belőle, aztán valamiért a színház ezt a szinopszist küldte szét, miközben végül is másról szól az előadás. Így a szinopszisnak, ami sok helyen megjelent, nincs semmi köze a megvalósult előadáshoz. Eredetileg szerettem volna társadalom kritikusabbra hangolni a darabot, de aztán máshogy alakult.

– Alapvetően szerelmi félreértéseken alapuló bohózatszerű zenés játék született.

– Könnyedebb lett, mint ahogy eredetileg terveztem. Végül is szilveszterre készült. De még így is többen megsértődtek rajta. Pedig szerintem a Hogyne, drágám a legbarátságosabb darab, amit valaha írtam. Tulajdonképpen olyan, mint egy kis pufók állatka, ami arra való, hogy szeressék, mert nem képes senkinek ártani. De hallottam egy tanárnőről, aki egy életre megbánta, hogy elhozta a diákjait. Vagy jött például egy politikus, aki azt mondta, hogy jók a poénok benne, de maga a darab nemzetgyalázó, ami leköpi a nagyjainkat. Másoktól is hallottam hasonló véleményt, mire én csak néztem ki a fejemből, mert nem értettem, hogy mire rágtak be egy végtelenül barátságos, zenés vígjáték kapcsán.

 

Készülő darabok

 

– Mit írsz most?

– Az Örkény Színház számára írok egy darabot, már jó ideje, illetve az erdélyi Figura Stúdiószínház számára is írok valamit.

– Akkor ez két darab.

– Igen. Az Örkény számára írt darabot elvileg befejeztem áprilisban, de gondok vannak vele, ezért újraírom a második felvonást. Mivel újraírom a második felvonást, ezért rácsúsztam a következő feladatomra, de közbejött még néhány egyéb munka is. De a legfontosabb most az, hogy befejezzem az Örkénynek a darabot.

– Ennek mi a témája?

– Eltávolodik Erdélytől, bár vannak benne erdélyi szereplők is. Egy magyarországi kisvárosban játszódik, jelen időben. Az általam igen kedvelt csehovi világtól is elszakad, inkább Ibsent idézi. A középpontjában egy jobb oldali polgármester áll, aki meg akarja oldani a város romáinak helyzetét. Részben azért, hogy mindenkinek jó legyen, részben azért, hogy meg is szabaduljanak tőlük. De van neki egy liberális testvére, akivel évek óta nem beszél, viszont ő meg akarja akadályozni a polgármester terveit. Valójában mindkettő jó szándékból cselekszik, s nem azért, hogy a másiknak ártson, de végül is mindig keresztbe tesznek egymásnak. Szóval egy ideológiák mentén szétszakadt családot ismerünk meg, amelynek tagjai összegyűlnek az idős, mindenki által tisztelt költő esküvőjére, aki egy nagyon fiatal lányt készül elvenni. Az esküvőre megérkezik mindenki, a két testvér, a családtagjaik, a család erdélyi ága is, sőt még a romák is megjelennek. És itt, az esküvő előkészületei során bukkannak elő a régóta elfojtott indulatok. Szóval a mai magyarországi helyzet sajátos lenyomatát látjuk.

– Ebből, amit elmondtál, nem derült ki, hogy sírni lehet-e majd ezen vagy nevetni.

– Remélem, hogy sokat lehet majd rajta nevetni, de a második felvonás még nincs kész.

– Mikor lesz belőle előadás?

– Ha minden igaz, jövő tavaszra tervezi a bemutatót az Örkény Színház, Ascher Tamás fogja rendezni. Tegnap egymástól függetlenül, de egymás után négyen is megkérdezték, hogy állok a darabbal, mikor fejezem be.

– Akkor nem tudsz felszabadultan POSZT-olni.

– Időnként megyek vissza a szállodába dolgozni. Nyomaszt a gyergyói darab is. Hát igen, elég nagy a stressz. Egyébként nagyon jó munka ez az Örkénnyel. Mácsai Pali azt mondta, hogy gyere el hozzánk, nézz meg minden előadást, majd írj darabot a színészekre! Így is történt. Palinak csak annyi volt a kérése, hogy legyen benne az, ahogyan egy erdélyi látja a mai magyarországi helyzetet.

– És milyennek látod a magyarországi helyzetet?

– Ez majd kiderül a darabból.