Ellenfény Offline - Archívum - 2015 - 2015/9. - Fényváltások - Top Dogs - Kis Nagykutyák - Top Dogs, Ványa bácsi Miskolcon és Szombathelyen, Haramiák a Pesti Színházban, Bartók Kamaraszínház, Dunaújváros

Kis nagykutyák

Urs Widmer: Top Dogs – Weöres Sándor Színház, Szombathely

Legutóbb 2012-ben mutatták be a Top Dogsot Béres Attila rendezésben Szombathelyen. Urs Widmer 1996-os darabja a szombathelyi Weöres Sándor Színház előadásában a mai világot (világállapotot) modellálja: a valóság helyét a tréning veszi át, az egyetlen cél a túlélés. Tréning az egész világ.

Ölbei Lívia

A kommunikációs tréning eleve teátrális műfaj; körülbelül úgy, mint a bíróság, a tárgyalási szituáció vagy az a helyzet, amikor összeül az esküdtszék. De ma már nem az „igazságot” keresi sem a szerző, sem a rendező, sem a közönség. Azzal, hogy a kommunikációs tréninget – mint dramaturgiai elvet – a színpadra helyezi, Urs Widmer egyrészt a mechanizmus ürességét, hamisságát, közhelyességét leplezi le; másrészt kitágítja a kommunikációs tréning határait.

Ahogy a Lear királyt játszó színésznek senki nem teszi föl azt az értelmetlen kérdést, hogy „hogyan kell királynak lenni”, úgy a Top Dogs-előadás sem attól érdekes (vagy nem érdekes), hogy a szereplői hitelesen adják-e a nagykutyákat. Illetve a volt nagykutyákat: az NCC (New Challenge Company) tréningjén a profitot és növekedést hajszoló óriáscégek kirúgott, önbecsülésükben megtépázott felsővezetői próbálnak visszakapaszkodni a fekete gurulós székbe (az se baj, ha egy kicsit alacsonyabb, mint a régi). Ha a Top Dogs 2002-es magyarországi bemutatója, a budapesti Katona József Színház azóta is műsoron lévő előadása a „menedzservilág” bravúros kritikája volt, akkor az elmúlt tíz alatt az Urs Widmer-tréning világmodellé, globális világállapottá változott, amelynek meghatározója a valóságot fölülíró, pontosabban elfedő virtualitás. (Ahogy a kirúgott harmincasok problémái is a kirúgott, fölöslegessé vált negyvenesek, ötvenesek problémái inkább.) A szombathelyi előadás szépsége és szomorúsága éppen abban áll, hogy miközben világosan érezzük mondjuk a pozitív életérzés-tréning fogvicsorító iróniáját („jól vagyok, nagyon jól vagyok”), tudjuk azt is, hogy nincs más út, csak az önbiztatás: „Túlélem én.” És ha Béres Attila a rendező, akkor előbb-utóbb az érzelmekre zsigerileg ható Gloria Gaynor-sláger is fölhangzik: az egy óra negyven perces előadásban körülbelül az első óra végén, amikor a közönség nagy részének boldog vastapsa jelzi, hogy szívesen kiegyezne ezzel az áradó, sírva vigadó happy enddel. De Béres Attila nem adja ilyen könnyen. 

Horesnyi Balázs hideg, steril, fekete-fehér high-tech díszletében (szinte szó szerint dobozzá változik a színpad) a közönséget a színészektől elválasztó láthatatlan negyedik falat ezúttal egy láthatatlan tükör képezi. Itt állnak meg egy pillanatra a tréning egymás után érkező szereplői, mielőtt elfoglalnák helyüket a hófehér kanapén. Minden bevonulás apró helyzetgyakorlat és személyiségtanulmány (az egészet összefoglaló pici némajáték); az öltönyös, kosztümös Top Dogs-eleganciát egy-egy lila, pink nyakkendő, kék szalagcsokor élénkíti. (Jelmez: Velich Rita.) Meg a gyakorlatok elmaradhatatlan és fölösleges kelléke, a piros pöttyös labda. („Labda kell? Kell.”)  A felvezető ABBA-sláger, A győztes mindent visz később ironikus sormintaként működik, ahogy a jelenetek közé beékelt Tina Turner-dal egyetlen sora is: „… simply the Best”. A tréning vezetőjét, Wrage asszonyt Kiss Mari játssza: elegáns, ártatlan, egyetlen pillanatra sem megbillenő nyugalommal és derűvel.

Bár csoportterápiát látunk (amelyben szerepjátékos kettősök is előfordulnak), a szöveg inkább monológok laza füzére, amelyet az előadásban a zenéken túl ironikusan „revüsített” csoportos gyakorlatok választanak el és kötnek össze. Külön szép az a japán harcművészeti bemutató („szemkitolás, szívkitépés” stb.), amelynek megkezdése előtt az összes szereplő, beleértve a csoport vezetőjét is, rituálisan alsóneműre vetkőzik: itt állnak előttünk, mindenre elszántan és pőrén. A darab két, talán túlságosan is egyszerű körben mutatja meg a pőreség fokozatait: az első kör a hárításé, a második a vallomásé. Bár a vallomások (kissé mechanikusan) egymást hívják elő, a szöveg természetéből fakadóan mégsem a csoportdinamika, az egymáshoz való viszonyok változásai mozgatják az előadást, hanem az előlépő (és a terápiás gurulós fekete székben helyet foglaló) szereplők magánszámai. Mindenkinek vannak telített pillanatai; bár a szöveg feszültsége nem egyenletes, időről időre alábbhagy. A két nő személyiségének, kapcsolatának különbségei akkor látszanak jobban, amikor Nagy Cili (a kívül kemény, belül anyakomplexusos Rita Jenkins) mellett Németh Judit játssza (a kívül lágyabb, belül lángszórót követelő, keserű, emberi szörnyeteg) Barbara Bihlert. Zayzon Zsolt (az utoljára érkező, nehezen betörő Richard Deér) pedantériával, Bajomi Nagy György (Eric Müller) rebbenő tétovasággal, Horváth Ákos (Felix Tschudi) fojtott indulatokkal, Szabó Tibor (Xaver Neuenschwander) szétporló és kispolgáriságra váltó bohém magabiztossággal határozza meg a figuráját.

Az előadás kis nagykutya hőse a Peter Krause nevű lúzert játszó Orosz Róbert, aki jó ritmusban, nagy pontossággal, finom humorral játssza el az odaadó figyelmet, a gyermeki megfelelni vágyást, az összeomlást és a képzeletben kiélt véres bosszút. Az a legszebb, hogy mintha már nem is Urs Widmert, hanem Csehovot játszana. (A főnök leszakadó, zuhanás közben önálló életre kelő orra egy pillanatra Gogolt is ideidézi.) Ahogy Zayzon Zsolt is valóságos Trofimov-reinkarnációnak tűnik, amint megcsillanó szemüvegben, gitárral a nyakában az „Utópia az emberről”-monológot mondja. Egyszer majd szép lesz minden. Ha nem most, majd a következő évszázadban. Vagy a következőben. (Stb., stb., stb.)

A szöveg ott ér véget, hogy Rita Jenkins búcsúzik, kilép az NCC ajtaján: állást kapott (a szombathelyi előadásban Dél-Koreában, közel az északi határhoz.), Béres Attila azonban ezt a felemás happy endet se engedi meg: a kivilágosodó-elsötétülő színpadon mindig másokat ültet a terápiás csoportból a fehér kanapéra (Rita Jenkins már az első kivilágosodásban ott ül újra). Csak Krause nem mozdul. Közben viszont föltűnik egy kedves zöld földönkívüli, sőt, az a meleg tekintetű gorilla-nőstény is, amelyről (akiről) Deér úr ábrándozott. Vagyis ezt az előadást csak abbahagyni lehet, befejezni nem. Talán a következő évszázadban. Vagy a következőben.

 

 

Urs Widmer: Top Dogs

 

Fordította: Kotte Edit és Nóti Judit

Díszlet:Horesnyi Balázs

Jelmez: Velich Rita

Dramaturg: Ari-Nagy Barbara

Rendező: Béres Attila

Szereplők: Kiss Mari, Németh Judit/Märcz Fruzsina, Nagy Cili, Bajomi Nagy György, Zayzon Zsolt, Szabó Tibor, Orosz Róbert, Horváth Ákos

 

12. 05. 15. | Nyomtatás |