A változások évada

Az 1977-78-as színházi szezonról

A 70-es, 80-as évek fordulóján még nem volt az évadot záró országos reprezentatív színházi fesztivál, és a színházi kritikusok sem osztottak még díjakat. Így egy-egy évad legjobb teljesítményeinek kiválasztásában leginkább az évad-összefoglalók segítettek, amelyek a színházművészet helyzetéről, tendenciáiról is beszéltek. Nézzük, hogy mi minden tudható meg ezekből az 1977/78-as évadról, s egyben a magyar színház korabeli viszonyairól!

Sándor L. István

 

„A hagyományos színházi nyelv kifáradása"

 

„A magyar színház nem is vonható egyetlen gyűjtőfogalom kalapja alá" – jelenti ki Simonffy András, aki ekkoriban az Élet és Irodalomba írt színházi kritikákat. – „Mert létezik Fővárosi színház, Vidéki színház, Amatőr színpad", „nem beszélve a magyar írók Íróasztalfiók színházáról".

Az utóbbihoz kapcsolódóan kifejti, hogy „a Fővárosi Színház – ritka vagy szerencsés kivételektől eltekintve – nem vállalja a mai magyar drámát. Nem tudni, egészében tagadja-e annak létezését, vagy csak fél a bukástól. Zavarában a közönségre hivatkozik: ez a mi közönségünknek nem kell, erre nem jönne be, ebben nincs benne tizenöt előadás sem... Gyanítom azonban, hogy a Fővárosi színház már régen nem tudja, miből lesz siker, miből nem."1

A problémához kapcsolódóan egy másik évad-összefoglaló felsorolja, „kik aratják ebben az évben a sikereket: Shakespeare, Molière, Ödön von Horváth, O'Neill, Móricz, Füst Milán, Sarkadi..." Majd megjegyzi: „Az új dráma hiánya világjelenség."2 És annyi mindenképpen megállapítható a kor magyar színházáról, hogy kibontakozása útját nem a magyar drámával összhangban, együttműködve kereste.

Mert a kor színházával kapcsolatban számtalan probléma megfogalmazódik. Simonffy például a következőképp mutatja be a „Fővárosi színházat": „jellemző [rá] egyfajta arisztokratizmus. És emögött az egykor talán jogos fensőbbségtudat mögött a zavartság jelei. A Fővárosi színház a »magyar színházi hagyományok« ápolójának tekint magát. Ez rendben is lenne, de manapság már aligha tudja megmondani valaki is, mit jelentnek ezek a nemes hagyományok. A Molnár Ferenc-i dramaturgiát? A »lúdtalp-színházat«, ahol vigyázzállásban vagy fotelből beszélgetnek egymással a szereplők? A naturalisztikus díszletezést és a biedermeier szalongarnitúrát? Vagy éppen az lenne a magyar színházi hagyomány, hogy a negyedrangú belga vígjátékszerzőt is sikere visszük, miközben Illyés- vagy Hubay-bemutató évek óta nem volt Budapesten? Vagy a sikeresnek mondható új magyar regények gyors színpadra mesterkedése lenne ez a haladó hagyomány? (Simonffy)

Ha eltekintünk a glosszaszerű fogalmazásmódtól, bizonyára sok igazság van ezekben a megállapításokban. Mert egyébként pontosan egybevágnak egy higgadt elemzés téziseivel is: „a hagyományos színházi nyelv kifáradása" jellemzi a magyar színházat – „Pesten és vidéken egyaránt". „Mert legyünk őszinték: minden jelentős színházi alkotóművész érzi a játékstílus és a rendezői konvenciók elöregedését, s igen nagy erőfeszítésekkel próbál kilépni ebből a megbéklyózó hagyományrendszerből." „Mivel majd minden alkotó érzi ennek a helyzetnek a szorító hatását, olykor az olcsóbb megoldás felé keresnek kiutat. Így születnek a csinált, erőltetett, modoros színpadi megfogalmazások."3

 

A kellemes színház

 

A színházi konvenciók őrzéséről indulatos iróniával beszél egy másik elemzés: „Minálunk megy minden, mint a karikacsapás – megy minden, mint tíz, húsz, ötven vagy ki tudja hány évvel ezelőtt. Mérvadó színházi szakembereink többsége úgy néz az új külföldi kísérletekre és útkeresésekre, mint Gvadányi peleskei nótáriusa az idegen módira: mulatságos és fölháborító és megvetendő dolgok ezek pusztán azért, mert mások, mint a honi divat. És miért is ne mosolyognák le Grotowskit vagy Peter Brookot: hiszen nálunk mindenféle új próbálkozások nélkül is telt vagy legalábbis tisztesen látogatott házak előtt játszanak a színházak, klasszikus és új darabokat, az előbbieket rég kipróbált értelmezésben, az utóbbiakat mintha már rég kipróbálták volna, a közönség tudja, mit kap a pénzéért, ezért zavartalanul virul a bérleti rendszer, mely eleve biztosíték minden meglepetés ellen, hiszen hathetenként új bemutató kell, és ki az a varázsló, aki ennyi idő alatt kidolgoz és megvalósít valami új koncepciót, stílust, együttműködést? Az ember elolvassa az évi műsortervet, és a legtöbb előadást már le is vetítheti képzeletének padlásszobájában".4

 

Lábjegyzetek:

1 Simonffyy András: Színház – oldalnézetből. Élet és Irodalom 1978. július 1. 13. o. A továbbiakban Simonffy.

2 Sándor Iván: Napló az évadról (3.) Film Színház Muzsika 1978. júl. 8. 6–7. o. A továbbiakban Sándor 3.

3 Almási Miklós: Színházművészetünk öt éve (1970–1975). A színház valóságértéke és a társadalmi megbízatás. Társadalmi Szemle 1977/3. 83–94. o. A továbbiakban Almási.

4 Eörsi István: Kellemes vagy nyugtalanító színház. Színház 1976/12. 1–6. o. A továbbiakban Eörsi.

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2016/3. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft

 

17. 03. 2. | Nyomtatás |