Igazgatni művészet

Igazgatóváltások 1989-2006

A színházigazgató mindig is a színházi élet meghatározó szereplője volt, így az is alapvető kérdés, hogy kiből, hogyan lesz direktor. Az igazgatóválasztások a magyar színháztörténet elmúlt 25 évének legizgalmasabb, legellentmondásosabb fejezetét alkotják, amelyek a rendszerváltás utáni magyar politikai, kulturális élet alakulásáról is rengeteg mindent elmondanak.

Szabó István

Sokszor keltett botrányt egy-egy nagy nyilvánosságot kapott igazgatóválasztás, amelyek aztán az újabb botrányok hatására a feledés homályába merültek. Szabó István 2011-ben írt tanulmányát nemcsak azért közöljük, hogy emlékeztessünk ezekre a félig-meddig elfelejtett történetekre, hanem azért, hogy gondolkodjunk, beszélgessünk róla: mi és hogyan vezetett a jelenlegi állapotok kialakulásához.

[...]

 

A színházak az elmúlt évtizedben a létbizonytalanságnak olyan fokára jutottak, a működésüket meghatározó anyagi körülmények és jogi feltételek annyiszor változtak, hogy eséllyel csak azok küzdhettek a fennmaradásért, akik nagy szakmai tekintéllyel és/vagy jelentős politikai kapcsolatokkal rendelkeztek. A kiválasztódás mögött tehát nem egyszerűen a megbízhatóság kívánalma munkál. A fenntartó olyan intézményvezetőt szeretne, aki nem élezi a konfliktusokat, akivel meg lehet egyezni, mert ekkor van esély arra, hogy legalább a színház nem lesz része a naponta csőddel fenyegető intézmény-fenntartási küzdelemnek. Itt tehát a művészeti autonómiáról csak áttételesen van szó, a kívánalom csak annyi, hogy az előadások körül ne legyen botrány, hogy a közönség legyen elégedett a műsorral. Az igazgató számára talán egyfajta garanciát jelent, ha tudja, hogy ugyanazt az eszmevilágot képviseli, mint a fenntartót meghatározó többség. Arra gondol, hogy így könnyebb lesz majd átevickélnie az alacsony támogatás miatt olykor szükségessé váló kényszerintézkedéseken. Reményeiben aztán előbb-utóbb csalódik, és a színház, a társulat védelmében mégiscsak oppozícióba kerül. Az ígéretes kezdés után így jön a méltatlan vég.

A leírt forgatókönyv szerint játszódott le néhány történet, köztük az is, amely 2001-ben Debrecenben Lengyel György utódlásával kezdődött. A pályázók közül kiemelkedett Halasi Imre alapos munkája, és két színházban szerzett másfél évtizedes vezetői gyakorlat is mellette szólt. Az önkormányzat képviselője a bírálati folyamatban kinyilvánította, hogy Debrecenben nem lehet igazgató az, aki négy évig a szocialista párt parlamenti képviselője volt. A szakmai bizottság igazi alternatívát nem látva, mégis őt ajánlotta. Ám a bizottsági állásfoglalásba beszúrt egy fél mondatot, amelyet a pályázat eredménytelenné nyilvánításának elkerülése érdekében fogalmazott meg, és ezzel megoldotta az önkormányzat dilemmáját. „A bizottság foglalkozott még Csutka István pályázatával" – ezzel a mondattal kellő alapot teremtett a döntéshozók számára egy akkor 35 éves, 12 éve színészként dolgozó fiatalember kinevezéséhez. Csutka vezetői ambícióit ilyen irányú tanulmányokkal is alátámasztotta, pártszimpátiája is rendben volt. Igazgatói működésének második évétől azonban nem titkoltan megkezdték utódjának keresését. Tény, hogy ekkor tettek először ajánlatot Vidnyánszky Attilának, aki akkor még a beregszászi társulatot „választotta" inkább. Csutka István pedig hősiesen kitöltötte az öt évet, ezalatt eljátszott négy szerepet, megrendezett négy előadást, megvalósított három koreográfiát, majd átadta a kulcsot a Csokonai Színházat nagyszabású tervekkel elfoglaló Csányi Jánosnak, aki főrendezőként hozta magával Vidnyánszkyt. Csutka István szabadúszó lett, Erdélyben rendezett, műsort vezetett az Echo tv-ben, és sikertelenül pályázott 2008-ban Székesfehérváron.
2000 és 2003 között egyre inkább elfogadott lett a „politikai kinevezés" terminusa, még ha nem is kapott ez a minősítés mindig nyilvánosságot. Csutka megidézett esetén kívül sokan ilyennek tekintették 2000-ben Kolti Helga veszprémi vagy Vass Lajos szolnoki kinevezését is. 2003-ban Szegeden a csődbe jutott színház vezetésére heten pályáztak, és közülük a szakmai szempontból is legjobbnak ítélt Székhelyi József nyerte el a nem igazán irigylésre méltó posztot. Beiktatása után néhány nappal már azzal támadta a jobboldali sajtó, hogy 1990-ben (!) az SZDSZ egyéni képviselőjelöltje volt. Így lett a politikai kinevezés az általános szóhasználatban elfogadott gyakorlat.

A politikai inga kilengései az ezredfordulóig viszonylag egyenletesek voltak, a jobboldali kormányt baloldali követett, majd újra jobboldali jött. Ez a politikai váltógazdálkodás jellemezte az önkormányzati szférát is. 2002-ben újfent balra billent a mérleg nyelve, és ekkor még az önkormányzatok is viszonylag jól képezték le az országos eredményeket. 2006-ban megbillent ez az egyensúly, az újrázó baloldalt már nem követték a nagyvárosok és a megyék. A színházfenntartó városok többségének ellenzéki vezetése lett. Elsődlegesen ez volt az oka, hogy 2007 új szakaszt nyitott az igazgatói kinevezésekben. A konfliktus immár nem a szakma és a kinevező között éleződött, hiszen az esetek többségében nem is voltak a szakmai álláspontra kíváncsiak, vagy csak egy szűk szakmai kör javaslatait vették figyelembe.
Balázs Péter szolnoki kinevezése, amit korábban felidéztünk már, azt mutatta, hogy a politika és a színház olyan szimbiózisa is megvalósulhat, amikor a politikai alapú kinevezés nem egyszerűen a döntéshozó és a pályázó azonos politikai irányultsága miatt jön létre. Normális esetben a pártokhoz, világnézetekhez való kötődés sem előny, sem hátrány nem lehetne, két szakmailag egyformán erős pályázó esetében azonban nehéz kizárni ennek a szempontnak az érvényesülését. Itt azonban többről van szó. A pályázó nem formalizált, de bejelentett meghívása, vagy a látszólag nyitott, de személyre szóló pályázat kiírása már magát a versenyhelyzetet szünteti meg. A fenntartó és a színház közötti harmónia azonban a vezetői megbízások szinte automatikus meghosszabbítását eredményezi, és ez előbb utóbb a kívánatos változások fékje, a megújulás gátja lesz. A konfliktusmentes művészi leépülés néhány színházban már nem hosszú távú perspektíva.

Ha a rendszerváltást követő két évtizedet tanulási időszaknak tekintjük, akkor szomorúan kell megállapítanunk, hogy nem éltünk a lehetőséggel: nem sikerült a régi struktúra egyik legkényesebb elemét úgy átalakítani, hogy a következő generációknak ne kelljen a régi problémákkal szembenéznie. A politikára mutogatni felesleges, mert a szakma partner volt a régi mintára történt átpolitizáláshoz. Leginkább azzal, hogy maga is átpolitizálódott, és megosztott lett. A törésvonalak számosak, Budapest–vidék, művész–szórakoztató, rendező–színész, tehetséges–kevésbe tehetséges, favorizált–elnyomott, sikeres–sikertelen stb. mentén van megosztva a színházi élet, pozicionálják magukat a társulatok, vélekednek a színészek.

 

 

Részlet egy hosszabb tanulmányból. A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2016/3. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft

 

17. 03. 2. | Nyomtatás |