Mindenre nemet mondani?

A 70-es végének, 80-as évek elejének legtöbbet játszott, legsikeresebb drámaírója kétségtelenül Csurka István volt. Sándor L. István tanulmánya Csurka családi hátteréről, pályakezdéséről, a Ki lesz a bálanya? című első drámájáról, illetve ennek 1977-es (Dömölky János rendezte) televíziós változatáról szól.

Sándor L. István

[…]

Szerepek és vétkek

 

Inkább polgári (hivatalnoki, vállalkozói), illetve művész-értelmiségi az a háttér, amely Csurka apai örökségét jelentette. Miért hát hogy Csurkára annak idején mint népi származású értelmiségire tekintettek? És maga is miért ezt a képet erősítette? Erről elsősorban a káderlapja tehet.

Amikor 1952-ben a Színművészeti Főiskola dramaturg szakára jelentkezett, az apjával konzultálva fogalmazta meg önéletrajzát. „Apám alapos elemzés tárgyává tett minden mondatomat, ha valamely kényes, vagy kényesnek vélt helyet nem elég elegáns vagy határozott mozdulattal kerültem ki, újrafogalmaztatta, amíg tökéletes nem lett, azaz nem fedett el minden gyanús pontot tökéletesen, és nem emelt ki minden kiemelhetőt ... Mit lehetett kiemelni?" Csurka sportolói múltja mellett (sikeres súlylökő és diszkoszvető volt) az egyik nagyszülőt: „apai nagyapámat, akit nem ismertem. Szegény kisparasztból lecsúszott szegényparaszttá, de ez a lecsúszás az önéletrajzaimban, legalábbis úgy véltük apámmal, aranyat ér." (1.)

A felvételinél ez segített, de Csurka a továbbiakhoz ezt kevésnek érezte. Ezért találta ki magának a főiskolára a narodnyik szerepet. „Be kellett látnom, hogy védekeznem kell, mert gyanús vagyok. A védekezésnek az kínálkozott a legjobb módjául, ha egy ponton, egy magam által választott ponton bírálhatóvá, hibássá és átnevelendővé teszem magam. Ezt választottam. Tudtam ízes békés tájszólással beszélni, ismertem a paraszti élet és munka számtalan emberi és tárgyi vonatkozását". „A taktika bevált, elvégeztem a dramaturgiát, s '57-ben megkaptam a diplomámat." (CSURKA 128.)
Itt azonban Csurka néhány sorsdöntő mozzanatot kihagy. Pontosabban máshol, máshogy utal rájuk, úgy azonban, hogy ezt rajta kívül nem sokan érthették. „Életem eddig eltelt 41 éve közül – írja 1975-ben – a 22. a legkedvesebb számomra. 1934-ben születtem, tehát az 1956-os év volt számomra az a bizonyos év. Sokszor úgy érzem, hogy minden akkor történt velem, sőt hogy akkor minden megtörtént velem, s azóta nem is történik semmi. Szerelem, könyv, mozgás, utazás, életre szóló döntések. Sűrű évem volt, a legsűrűbb mindmáig." (CSURKA 120.)

A magyar történelemnek is „sűrű" éve volt 1956. Csurka nyilván arra számít, hogy az olvasók többsége hasonlóképp gondolkodik erről az évről, mint ő, ezért nem kell az októberi-novemberi eseményekről semmit mondania. Az elhallgatással hívhatja fel rá leginkább a figyelmet, számíthat az elhallgatásokban élő közmegegyezésre. Közben a személyes ügyekről beszélhet (szerelem (2), könyv (3), utazás (4) stb.), de ezzel a személyes elhallgatást is a kor viszonyainak függvényévé teheti. Ha a legtöbben elfogadják az '56-tal kapcsolatos kettős viszonyt (forradalomnak gondolja, de nem beszél róla, vagy ha a hivatalos nyilvánosság színterein szóba hozza, akkor 56-ot mond vagy októberi eseményeket, de semmiképpen nem ellenforradalmat), akkor miért lenne megkérdőjelezhető, hogy ő maga is hallgat arról, amiről különben sem beszél senki. (Egyébként a rendszerváltás után Csurka már úgy emlékszik, hogy az imént idézett visszaemlékezésben megírta „élete legfényesebb napjait" (5), pedig az idézetteknél többet nem mondott.)

Csurka nem azt hallgatja el, hogy '56-os tevékenységéért internálták (6), mert ez köztudott volt, sőt az egyik beszélgetőtársa rá is kérdez: „1957-ben más írókhoz hasonlóan téged is lecsuktak. Befolyásolta ez az írói attitűdödet?" „Írói világlátásom, öntudatom kifejlődése meggyorsult" – válaszolja Csurka, de a lényeget most is homályban hagyja. „Hogy volt-e ennek nyomán valami alapvető felismerés bennem, nem tudom. Lehet, hogy csak annyi, hogy amit addig csináltam, az kevés. Nem esztétikailag. Világlátásról van szó." De hogy milyen világlátásról, arról megint hallgat – gondoljon mindenki azt, amit akar. Majd így folytatja: „Ami akkor történt velem, az is egy abszurditás. Kijöttem, befejeztem a főiskolát, megnősültem, gyerekem született." Azaz az élet folytatódott tovább, mintha mi sem történt volna. Ez az abszurditás. Az elhallgatás pedig az, hogy Csurka Istvánt úgy engedték haza, hogy aláírta a nyilatkozatot, hogy a III/-III-as ügyosztály ügynökeként fog tevékenykedni.

Minderről maga Csurka István számolt be a nyilvánosság előtt 1993-ban a Magyar Fórum hasábjain. Ügynökké válásának előzményeként azt meséli el, hogy az internálás alatt két hónapig külső munkán vett részt, ahol viszonylag szabadabban mozoghatott: „Látnom kellett, hogy az ország él és felejt. Uralkodó elem a félelem és a magukra hagyottság. És mindezzel szemben az élni akarás. Nyoma sem volt már a márciusban újra kezdjük szellemének. A forradalmat leverték, az új rend beállt, az ügy eldőlt.

Más szemléletű emberként tértem vissza a táborba két hónapos kintlét után. A fegyvert is a kezében tartó ember elszántsága elmúlt belőlem, mert odakintről mindenki azt üzente, hogy azt ők már nem csinálják, nem tehetik, és nincs is értelme. Más módszereket kellett végiggondolni." (CSURKA 167.) Beszervezése motívumát és saját elhatározását pedig így adja elő: „Kint kell nekik egy fiatal író, aki belátta tévedéseit, aki beáll a sorba, és ezzel segít a társadalom eltompításában. Mindennek azonban feltételei is vannak, nekik biztosíték kell. Amikor utoljára vezettek fel, magamban már eldöntöttem, hogy aláírom.

Végül is nem azért tettem, mert megijedtem a fenyegetésektől, nem is csak azért, hogy szüleimet és hozzátartozóimat megmentsem a gyötrelmektől, és egyáltalán nem azért, hogy megszabaduljak a további benntartástól, hanem elsősorban azért, mert elhatároztam, hogy módszert váltok, és mert teljesen bizonyos voltam magamban: soha senkinek ártani nem fogok, soha semmit senkire nézve nem szednek ki belőlem, mint ahogy eddig sem szedhettek ki, hiszen mindenkit csak mentettem, és végül halálosan biztos voltam benne, hogy a tollamat soha nem kapják meg. Viszont a tollamban kiszáradhat a tinta, ha itt bent senyvedek teljesen értelmetlenül. Tehát aláírtam. Nevet is kellett választanom, amelyen majd jelentek." (CSURKA 168.) Azt nem írja meg, de a Raszkolnyikov nevet választotta. (7.)

 

„A bohém világban"

 

Kiszabadulása után Csurka megkapta diplomáját (8), majd 1957 decemberében megjelent egy novellája a Kortársban (ez volt az entrée – mondja). Közben újból bizottság elé került: „A Kiadói Főigazgatóság emberei meg a Népszabadság mindent tudó elvtársai biztosítottak jóindulatukról, emlegették a tehetségemet. Kaphatok állást, akár jót is, ha leteszem a garast." Ezzel szemben „én regényt írtam – Hamis tanú [1959] – és minden szerdán vagy szombaton 20 vagy 40 forinttal kimentem az ügetőre, később csütörtökön és vasárnap a galoppra, ... mert közben valóban szenvedélyemmé vált a lóverseny." (CSURKA 1993)

Bertha Bulcsú irodalmi riportjában Csurka lóversenyszenvedélyét az álcázás eszközének tartja: „Csurka fölfedezte, hogy el lehet bújni a komoly és a vidám arc mögé, egy életstílus vagy szenvedély mögé, szokások és játékok mögé, de el lehet bújni egy zavarba ejtő gondolat vagy a jó étvágy mögé is. Csurka a lófejek mögé bújt el. Lovakról beszél az írók között vagy nem beszél. ... Csurka pontosan tudja, hogy neki lóversenyre kell járnia, a legnagyobb irodalmi viták és ütközetek közepette zsokékat szidni, lovakat dicsérni vagy becsmérelni." (9.)

Egy másik kérdésre válaszolva – másik szenvedélyét, a kártyát is belevonva – Csurka önkéntelenül is megerősíti, hogy valóban egy újabb magára vett szerepről van szó. Pontosabban olyan szenvedélyről, amelyet tényleg álcaként tart maga elé. „Közismert vagyok arról, hogy lóversenyezek, kártyázok. Nem hiszem, hogy tudatosan vállaltam volna. Ebbe a körbe kerültem be. Czibor hatása, aki tanárom volt a főiskolán, és a szabadság megnyilvánulása is. Azért vertem nagydobra, hogy mutassam, életem különbözik a mi szokásos nyárspolgári életformánktól. Másról is híres lehetnék, mondjuk, hogy ott ülök a Széchenyi Könyvtárban, és megtanultam három nyelvet. Egyet sem tudok. Ez mégis jó életforma nekem. Színházi élet, öcsém is színész (10), bent vagyok ebben a bohém világban. A bohémek nem korruptak, a saját pénzüket vesztik el, nem ártanak annyit a társadalomnak, mint némelyik nagyon hasznosnak vélt úr." (BERTHA 118–9.)

 

[…]

 

Lábjegyzetek:

1. CSURKA ISTVÁN: Pályám? Nekem? Új Írás 1975. augusztus 118–128. o. A továbbiakban CSURKA.

 

2. Csurka 1957-ben feleségül vette menyasszonyát. Ebből az első házasságából egy fia született 1958-ban.

 

3. Nagy feltűnést keltett az 1956-ban megjelent első novelláskötete, a Tűzugrás.

 

4. 1956 október elején az úgynevezett író-hajón Bécsbe utazhatott kétszáz író társaságában.

 

5. „A főiskolai gyűlés és benne az én szereplésem számon van tartva a forradalmat előkészítő események krónikájában. Egyébként ezek voltak a forradalom napjaival együtt életem legfényesebb napjai. Ezt is megírtam az Új Írás Pályám emlékezete sorozatában." Csurka István: Átvilágítás. In CSURKA ISTVÁN: Keserű hátország. Tanulmányok. Magyar Fórum könyvek, 1993. 220 o. 162–172. o. A továbbiakban CSURKA 1993.

 

6. Csurka 1956. október 15–17-én a Színművészeti Főiskola többnapos gyűlésének fő szónokaként követelte az intézmény párt- és állami vezetésének lemondását. A forradalom alatt a főiskola nemzetőrségének vezetőjévé választották. 1957. március 4-én letartóztatták, és fél évre internálták Kistarcsára.

 

7. SZŐNYEI TAMÁS: Bűnhődés a bűn előtt. Csurka István az állambiztonsági aktákban. Magyar Narancs 2012/6.

 

8. Mint az Átvilágításban írja, vizsgák nélkül, ugyanis az évfolyama már végzett.

 

9. BERTHA BULCSÚ: Csurka István. In Délutáni beszélgetések. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978. 489 o. 106–137. o. 114. A továbbiakban BERTHA.

 

10. Csurka Lászlót (1936) 1955-ben eltávolították a főiskoláról, ezután segédszínész lett Kaposvárott, majd a Déryné Színházban játszott. 1959-ben került a Nemzeti Színházhoz, ahol (beleértve utódját, a Pesti Magyar Színházat is) 2012-ig volt tag.

 

Részlet egy nagyobb tanulmányból, amely teljes terjedelmében Sándor L. István: Repedések a rendszeren című könyvében olvasható.

Kapható a Színházi könyvek webáruházban

17. 07. 11. | Nyomtatás |