„Ha nem hagy élni, elválunk"

Diggerdrájver – Örkény Színház, Stúdió

Az Örkény Színház stúdiójának első bemutatóját – még ideiglenes játszóhelynek tekintve az egykori Shure Stúdiót – 2015. májusában tartották az Asbóth utcában. A Diggerdrájver egy Londonba kivándorolt nehézgépkezelő monológja, de benne nemcsak egy hétköznapi ember itthoni és külföldi tapasztalatai fogalmazódnak meg, a hazához, a világhoz való viszonya, hanem a boldogságkeresés stációi is.

Szűcs Mónika

[...]

 

Epres Attila meggyőző hitelességgel állítja elénk a nehézgépkezelő figuráját. Egy igazi munkást látunk, kockás ingben, munkásnadrágban, bakanccsal a lábán, aki nem akar másnak látszani, mint ami, aki láthatóan rendben van önmagával, és úgy tűnik, nincsenek anyagi gondjai. Epres Attila tartása, nézése olyan embert mutat, aki természetes egyszerűséggel teszi fel élete fontos kérdéseit, és képes számára magától értetődő döntéseket hozni bennük. Ebből is adódik a főszereplő megnyerő önazonossága, amit nyílt, őszinte, kicsit vicces beszédmódja is közvetít.

Epres Diggerdájvere arról is nagyon egyszerűen beszél, hogy miért ment ki Angliába. Nem a nyomor elől menekült: biztos állása volt, amivel ellehetett volna a nyugdíjig. De „aztán ahogy teltek az évek, egyre kevesebb jutott a bevásárlókosárba, és egyre többet kellett fizetni érte, az országra meg valami olyan kilátástalanság és letargia telepedett, hogy a légkör szabályosan fojtogatott" – mondja. Majd mindezt egy hasonlattal teszi képszerűvé: „Amikor az ember elhagyja a hazáját, olyan, mint amikor elválik attól a nőtől, akinek elrebegte a »boldogító igent«, aztán a válás után valahogy egy hülye kurva lett." Majd rövid fejtegetésbe kezd, hogy vannak jó és rossz válások, végül így zárja le a kérdést: „Lehet a hazám Magyarország, de ha nem hagy élni, elválunk."

A hazáról való elmélkedés a következő részben is folytatódik. „Mik a haza ismérvei?" – kérdezi. „A nyelv? A közös kultúra? Miért Magyarország a hazám, miért nem Európa, miért nem az eurázsiai kontinens, miért nem ez a sárgolyó?" Aztán a gondolatmenet végére oda jut el, hogy valójában nem is a haza fogalmát, inkább a saját identitását próbálja meghatározni. „Én oda tartozok, ahol éppen vagyok, a gyökereimre meg nem vagyok büszke, akár tetszik ez valakinek, akár nem. Én egy munkamániás fasz vagyok, aki abba a téves hitbe ringatta magát, hogy ha megtanul egy szakmát, amit ráadásul szeret is, abból majd meg tud élni, és el tudja tartani a családját ott, ahová született. Tévedtem, és ez mással is előfordult már" – mondja. De értjük már, hogy valójában ez a „tévedés" sarkallta arra, hogy új hazát keressen magának.
Aztán arról mesél, hogyan érkeztek meg Angliába, miképp kerestek lakást, munkát, hogyan találtak iskolát a gyereknek (pontosabban az önkormányzat – elég nehézkesen – miképp jelölte ki a fiúnak az iskolát). Eközben megismerték az angliai viszonyokat, volt, amiben csalódtak (például a tömegközlekedésben, az adott szó semmibevételében) és volt, amiben reményt, távlatot találtak.

Az egész előadást átszövik azok a beszámolók, hogy Diggerdrájver épp hol, kikkel, milyen munkán dolgozik. Kap egynapos, egyhetes munkákat, olykor hosszabb feladatokat is. (A különféle munkahelyekre ügynökségek szervezik ki, akikkel általában sms-ben tárgyal, mert csak alapfokon beszéli az angolt.) Itthon harminc év alatt összesen két munkahelye volt, most meg szinte hetente kell újabb és újabb építkezések csapataiba beilleszkednie. Ez hol könnyebben, hol nehezebben megy. De általában az a tapasztalata, hogy amikor leteszik a munkát, akkor mindenki megy a maga dolga után.

Ezek a tapasztalatok idézik fel benne az emlékeket itthoni munkatársakról, barátokról, de az idő múlásából kiragadva előjönnek a gyerekkorból a régi karácsonyok is. És mesél a régi otthonról, amit a saját kezével épített fel. Még az előző házasságában „besokalt az anyósáéknál", és vett egy telket, beszerezte az engedélyeket majd egy saját ház építésébe kezdett. De adódtak itt is nehézségek. Például jött az ács, és elmondta, hogy mennyiért csinálná meg a tetőt. Erre a főhős vett egy ácsipari tankönyvet, három nap alatt kitanulta belőle a mesterséget, majd három nap alatt megcsinálta a sógorával a tetőt. Csak a vakolásért, a hidegburkolásért és a fűtésszerelésért fizetett szakembert. Így lényegében önerejéből, a barátai segítségével építette fel a házat. A végén még azt a luxust is megengedhette magának, hogy a bejáratai ajtóra színes ólomüveg ablakot rakott. „Valami csodaszép lett. Nyáron, mikor átsüt rajta a nap, az egész színes mintát levetíti a nappali kövére" – meséli. Aztán részletesen elmeséli, hogy telepített a ház köré bőven termő gyümölcsöskertet, majd kicsit elhallgat – ez volt az az édenkert, amit maga mögött hagyott, amikor kitelepült.

Ezek az emlékképek tagolják annak a történetét, hogy lépésről lépésre miképp teremtették meg Angliában az új élet feltételeit. És eközben a főhős mesél olyan nyugalmas pillanatokról is, mint például az a vasárnap délután, amikor lényegében nem történt semmi, csak egyszerűen azt érezték, hogy jó lenni.

 

[…]

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2016/5. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft

 

17. 07. 11. | Nyomtatás |