Ellenfény Offline - Archívum - 2016 - 2016/5. - Pontfény - Mohácsi János - Vizes, Nyolcas - Az örök Visszatérés

Vizes, nyolcas - az örök visszatérés

A falu rossza; Mágnás Miska – Weöres Sándor Színház, Szombathely

Csipkerózsika-álmából ébresztik föl A falu rosszát a Mohácsi testvérek a Weöres Sándor Színházban. Mint a mesében: a szerelmes csók után minden ott folytatódik, ahol abbamaradt anno. Közben minden megváltozott, és semmi nem változik. Ezért olyan velőtrázóan komikus és szívszorítóan szomorú az egész. Malom-alja, fokos. A Tápió-parton mit keresünk? Ezt. Itt. Talán ilyen az örök visszatérés.

Ölbei Lívia

(Godot eperfája.) A Mohácsi testvérek, István és János nem először vették kezelésbe – Tóth Ede után és helyett – A falu rosszát, a magyar színháztörténet egyik legnépszerűbb darabját. (A forrás természetesen Kaposvár, ahol az operettet is sikerült újratölteni. Visszatérés ez is.) Ha népszínmű, akkor idill, akkor bűntény és gazemberség, akkor melodráma és szerelem, akkor falu – esetleg kisváros –, és rengeteg tánc, és még több zene. Jó szórakozás, igazságtevő, mesebeli boldog véggel. (És ez a mesében rendszerint egyet jelent a hetedhétországra szóló lakodalommal. Itt mindjárt három is készülőben.) A színpadra tett falu úgyis olyan messze van, hogy talán nincs is. Csupa kulissza, csupa csoda, csupa illúzió. Vagy mégsem. A szombathelyi Mohácsi-előadásban az a legszebb, hogy tulajdonképpen pontról pontra követi a népszínmű-hagyományt (akár Tóth Ede instrukcióit is, miszerint például Göndör Sándor fokossal jár, balesetveszélyes, éles igazival), így lehet minden perce eleven, igazi, eszementen komikus és szívszaggatóan tragikus egyszerre. Abszurd, mint az élet. Az előadás világának alapját az a szétszálazhatatlanul sokrétegű, kifacsart, ízes, színes-szagos, rontva teremtő, irodalmi klasszikusok törmelékeiből, a napi sajtó és/vagy a valóság-show-k fordulataiból, zsargonból, népies vagy annak látszó fordulatokból, szerelmes sóhajtásokból összedolgozott nyelv(ezet) képezi, amely ma már Szombathelyen is mohácsisan ismerős, de mindig tartogat új izgalmakat. Bulvár Kund, kancacsíra, modell- és kompetencia-keresés, fejlett éntudat, szeretetteljes, elfogadó családi környezet, dorbéz és randalír. Olyan jó, hogy rossz. Olyan rossz, hogy jó. Nélküle bizony meghalunk a továbbiakban is. Pedig élni jó, szól ki a kórusból a deli és nagytermészetű csendbiztos szerepében Horváth Ákos, és ez a napsugaras kicsi mondat még sokáig a fülünkbe cseng, akár mint konklúzió. A nyelv akkor él, ha éltetik. Semmi hülyéskedés, semmi cinkoskodás (csak némi jól elhelyezett önirónia), kizárólag pontos, koncentrált, derekasan komoly, ezért könnyed össz/játék. Élni jó, mondja a csendbiztos, miközben a Feledi Lajoshoz férjhez menni készülő Bátki Tercsit sirató Göndör Sándor után epekedő Feledi Boriska már megint föl akarja kötni magát, az egész falu szurkol neki. Tóth Ede eperfája is megvan még, csak éppen nem terebélyes, hanem egészen kiszáradt, pőreségében inkább hasonlít a Godot-ra várva árva fájához. Csakhogy míg ott hiába várnak (bárkire várjanak), itt végül megjelenik az Úristen is, hús-vér abszurditásban és teljes életnagyságban. De addig még sok víz lefolyik a Tápión. És közben dobog, csak dobog a tánc, szól a zene. Van itt minden, csodálatos egységben és sokféleségben: népdal (Vajdaságból, Szlovákiából, Erdélyből), katonadal, népies műdal, magyar nóta. Mindez valami édes-fájdalmas, magyaros-zsidós-cigányos, cimbalmos-hegedűs-harmonikás-klarinétos, klezmeres lüktetésben, ahogy kell: Kovács Márton-módra. (Kár, hogy a zenészeket – a zenészi teljesítményükön túl – nem „szervesíti" az előadásba a rendezés.)

(Parasztopera után Parasztlakodalom.) Csengetés helyett sikoly a sötétben, aztán fölmegy a függöny. A szereplők mozdulatlan csoportképbe rendeződve, félbeszakadt mozdulatok megdermedt lendületével várják a királyfi, vagyis Mohácsi János rendezői csókját, hogy megtörjön a varázs, a szakács végre nyakon vághassa az ügyetlen kuktát, a macska megfoghassa az egeret és így tovább. A film elakad, a film forog tovább: körbe-körbe, a végtelenségig. (Mert ha jól megnézzük, talán lehetne ez a nyitókép a zárókép is.) A színpadi látvány finom, első pillantásra egyneműsítő pasztelljei – a díszlet és a jelmezek – egyrészt a realitás illúzióját keltik, másrészt a falusi miliőt óvatosan mintha kisvárosiba vezetnék át: ez már a csírázó polgárosodás; van vasút is. A történet egyik központi helyszíne a kocsma: Rafaelé és Sáráé. A színpadkép elölről-hátulról, mindenestül mintha a németalföldi Bruegel Parasztlakodalom című festményére kopírozódna rá: előbb elgyönyörködünk az egészben, közben az egységben szépen, sorban kirajzolódnak, elkülönülnek a szereplők. Itt aztán tényleg mindenki másképp egyforma. A varázsütésre tánckarrá és kórussá formálódó társulat egyrészt egyetlen hatalmas, lélegző élőlényként hullámozza végig az előadást (sodor, elsöpör, lehúz, altat, befed), másrészt a főszereplőket körbeduruzsoló, megszóló, kiközösítő, visszafogadó, álszenteskedő faluban egytől egyig mindenkinek határozott, egyetlen jól irányzott lendülettel megrajzolt kontúrja van. A kocsmárosné szerepében Alberti Zsófi átszellemülten rajong Feledi Gáspárért, Németh Judit a sokat tapasztalt, már-már bölcs, karcos Tarisznyásné (módos asszony) szerepében, pipával és misére való ridiküllel mászna elszántan a tetőre Göndör Sándor után, Fekete Linda a becsületes magyar asszony (Csapóné) délceg mintapéldája (csípőre tett kéz kötelező), a kerekszemű Csapó – Szabó Róbert Endre – rendre utasításához egyetlen szemvillanása elég. Vlahovics Edit Gonoszné szerepében muskátlis járókeretével (íme, így válik jelentésképzővé a szükség és a praktikum) hatalmát gyakorló házi uralkodó, Kálmánchelyi Zoltán a folyton részeg kántortanító szerepében végtelenített, akrobatikus rongybaba-magánszámot abszolvál (commedia dell' arte, számítógépes játékba oltva), Móri Csabának Savanyú Jóska betyáros szerepében az Isten se parancsol. Nagy Cili poentírozva káráló, kotkodácsoló tyúknak játssza a kotnyeles Sulyoknét (még egy módos asszony). Az egész egyensúlyos és harmonikus; még akkor is, ha a rendezői ceruza hol kicsit vastagabban, hol vékonyabban fogott. 

 

 [...]

 

A néhány hónappal később bemutatott Mágnás Miska mintha minden tekintetben A falu rossza-előadás folytatása volna. Csak nézünk megfürödve, és a síneket is fölszedik; ugye.

 

[...]

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2016/5. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft

 

 

 

 

17. 07. 11. | Nyomtatás |