Drámáról vitázva

Magyar dráma a 70-es évek végén

Bár Örkény István életműve az egyetlen, amely biztosan túlélte a 70-es éveket, mégis elmondható a korról, hogy gazdag, sokrétű drámairodalom bontakozott ki benne, amelyet élénk viták is kísértek. Sándor L. István tanulmánya

Sándor L. István

 

[...]

 

A magyar dráma három útja?

 

A 70-es évek gazdag drámairodalmának áttekintésére, jellemzésére már akkoriban is több kísérlet történt. Például a Debreceni Irodalmi Napoknak is a magyar dráma volt a témája 1976. november 11–13. között. Nemcsak helyben zajlott élénk vita, hanem ennek nyomán több folyóirat is visszatért „a mai magyar dráma" problémáira.

A debreceni vitaindítót Hermann István akadémikus tartotta. A Szemléleti és stílustörekvések a mai magyar drámában című előadásában valójában a magyar drámatörténet egészét átfogó koncepciót vázolt fel. Szerinte „a magyar irodalom, mely drámában általában szegény, a hitviták idején hozott létre egy olyan típusú konfliktussorozatot, ahol – elsősorban Bornemisszánál – létrejött az emberek szigorú osztályozása". „A hitvitázó dráma többé vagy kevésbé, de határozottan érzékeltette azt, hogy miképp foglal állást az ember, az író, a művész a különböző társadalmi konfliktusokban." Hermann István szerint ez a szemlélet éledt újra az újabb magyar drámában is: „Ezt a vonulatot ragadta meg újra Illyés, valamint Németh László és tulajdonképpen ez a vonulat folytatódik Páskándi Gézánál, Sütő Andrásnál és mindazoknál, akik ma egy bizonyos felelősséggel próbálják felvetni az emberi élethelyzetek kérdését."

Hermann azt is állítja, hogy „a hitvitázó drámával ha nem is együtt, de mindenesetre a hitvitázó dráma fejlődésének bizonyos szakaszán megjelent ennek a kérdésfelvetésnek az ellentéte is". „A magyar dráma két nagy feladatot hajtott végre. Az egyik, hogy kiásta a maga örökségét, a hitvitázó drámát, a másik, hogy megszülte az ezzel szembeni polémiát, és megteremtette az ironikus színjáték-formát." (1.) A debreceni vitára visszautalva Székely György így foglalta össze Hermann téziseit: Két ellentétes drámai ábrázolásmódból indult ki. „Az egyiket a régi hitviták hagyományához kötötte, és változatlan, kész figurák álláspontjának szembeszegezését látta benne; a másikat az első ellentétpárjának minősítette, amelyben – ugyanilyen zárt rendszerben – de ironikusan vonulnak fel a frontok." (2.)

„Szituációk helyett tehát nézetek csapnak össze, az akció a dikcióban ölt testet – foglalja össze Hermann nézeteit Földényi László –, s a dikció alighanem tragikomikus pózzá merevedik, ha akcióvá akarna változni. Mélyreható, pátosszal teli és a hősök egész lelkivilágát felforgató morális diszkussziókban számolnak le nézetekkel, sorsokkal, alkalmanként az élettel." „Az ide sorolható drámák általános jellemzőjeként azt állapította meg, hogy e drámák hősei a jellemfejlődés hosszú és bonyolult folyamata helyett, tehát az »ilyenné lettem« helyett az »ilyen vagyok« státusából indulnak." (3.)

Bár a „hitvitázó" elnevezés nem a legszerencsésebb, ennek a szituációkat dikciókkal helyettesítő drámaformának valóban van ironikus változata is – gondoljunk csak Csurka darabjaira. Az már azonban vitatható, hogy a „hitvitázó" és az „ironikus" drámaforma különbségeit Hermann Németh László és Örkény darabjainak összehasonlításával jellemzi, hiszen amíg Németh László műveinek középpontjában tényleg a verbalitás áll, Örkény igazi drámaiságot teremt, még ha ez nem is hagyományos formájú, és valóban az irónia (pontosabban a groteszk) jegyében szerveződik.

Ettől eltekintve Hermann megfontolandó jellemzést ad a két író – és a két irányzat – különbségeiről, aminek lényegét abban látja, „ami Örkény egyperces novellái és Németh [László] epikája között van", ugyanakkor ez „két különböző korszak", „két különböző álláspont" különbsége is. „Ha Németh számára az a kérdés, hogy vajon a testi-lelki elnyomatás miképpen fogja össze, zárja be az embereket, és ezzel szemben csak az entellektüel hűvössége, szervezőkészsége és bűntelensége állhat, addig az örkényi novellisztika ennek a programnak bizonyos értelemben az ellenkezője. Örkénynél már bezárt emberek jelennek meg, akiket bezártak a körülmények, akiknek meghasadt a szemük, és akik épp ezért árkon-bokron át, hogy meghasadt szemmel, de látáshoz jussanak – legalábbis perspektívához.

Most ugyanezek az elemek a drámába áttéve Némethnél a hitviták egész sorozatát teremtik meg, míg Örkénynél a sajátos lázadás képét. Tóték lázadása az Őrnagy ellen komoly lázadás, anélkül persze, hogy Tóték legcsekélyebb mértékben valamiféle forradalmi gondolathoz vagy eszméhez jutnának." „Németh és Örkény hősei tehát harcolnak. Némethnél igen nagy dolgokért, melyek átalakíthatják az emberek világnézetét, melyek új utakra vezérelhetik, de az új utak nincsenek a színpadon, hanem csupán elvileg mondatnak ki. Örkény hősei egészen pici és apró dolgokért veszekednek, keresgélnek, vitatkoznak. De ha ők valamit kiveszekedtek, valamit kikeresgéltek és valamiben egymást meggyőzték, akkor hirtelen egy világ nyílik meg számukra." (HERMANN)

Hermann mind a „hitvitázó" drámát, mind ennek ironikus változatát idejétmúltnak gondolja, és felveti egy harmadik drámaforma lehetőségét, amelyben a jövő lehetőségét látja. „Véleménye szerint a »Bánk báni út«: a konkrét történelmi szituációban megrajzolt és jellemének fejlődésében ábrázolt drámai alakkal a középpontban. Véleménye szerint az első két csoportba tartozó alkotói módszer társadalmi-történelmi háttere elmosódóban van, tehát a drámaírásnak is túl kell lépnie ezeken a fokokon. A kibontakozás értelemszerűen a harmadik irányba nyílik meg". (SZÉKELY) „A Bánk bán-i hagyományt Sarkadi próbálta meg követni, a maga rendkívüli eredeti és a valóságból sokoldalúan kinövesztett drámai koncepciójával" – teszi még hozzá Hermann. (FÖLDÉNYI–HERMANN)

 

Történelem, parabola, irónia

 

Többen vitatták Hermann vállalkozását, hogy „egy sajátos fejlődési ívet próbál kimutatni Sztárai Mihálytól Sütő Andrásig". „Egy olyan szellemi építményt tett elénk – mondta a debreceni vitában Maróti Lajos drámaíró –, egy olyan periódusos rendszert, amelyben többé-kevésbé elhelyezhetők a magyar drámaírók és a magyar drámák az utolsó 30 évben." „Egy kicsit idegenül érzem magam ennek a konstrukciónak a közegében" – tette hozzá. (4.)

Többen egyáltalán a teoretikus megközelítés jogosságát is vitatták. „Hermann István referátuma nagyjából visszautasíttatott, nem is minden ingerültség nélkül" – jegyzi meg Száraz György drámaíró. „Felosztását – »hitvitázó és ironikus szemléletű« drámai irányzatok – voltaképpen elfogadhatja bárki, mint elméleti koncepciót. Az ironikus színház jobban megfelel az ízlésének? Szíve joga. Hogy tíz évet jósol még az ún. hitvitázó drámának? Ha megérjük, meglátjuk. Addig is ki-ki csinálja a dolgát." (5.)

De voltak, akik továbbgondolásra érdemesnek tartották Hermann téziseit. Egyrészt egyet értettek azzal, hogy folytathatatlannak tűnik az a parabolaszerű, tézisekre és modellekre épülő személetmód, amely határozott vonalat jelentett a kor drámairodalmában, másrészt többen is a groteszk, illetve az irónia megerősödésében látták a 70-es évek drámairodalmának egyik legfőbb jellemzőjét.

„A parabola jellegű és célzatú történelmi drámák lassan alkalmatlan eszközzé válnak hiteles mai mondanivaló művészi tolmácsolására" – írta Székely György. „Ennek az a legfőbb oka, hogy a párhuzamot csak bizonyos ideig lehet többé-kevésbé szellemesen fenntartani; óhatatlanul eljön az a pont, ahol szinte erőszakosan tör fel a múlt és a jelen alapvető történelmi ellentmondása". (SZÉKELY)

De többen ebben is vitába szálltak Hermann eljárásával és gondolataival: „Hermann Istvánnak azt kellett volna megragadnia, hogy mi az a sajátosan magyar groteszk, mi az a sajátosan magyar történelmi dráma – mondta a debreceni tanácskozáson Páskándi Géza drámaíró –, mikor, hol kezdődik az az ugrás, amikor már nem történelmi humanista üzeneteket közvetít, hanem történelemfilozófiát sugall, amikor történelmi modelleket kezdenek észrevenni drámaírók. Olyan történelmi helyzeteket, amelyek ismétlődnek vagy ismételhetőek."

Sőt Páskándi mintha Székely György állításaival is vitába szállna (már ha a debreceni vita idején ismerhette volna a később megfogalmazott gondolatokat): „a történelem a mai író számára nem ürügy, nem is történelmi képeskönyv, amelyből eljövendő nemzedékek a történelmet tanulják, hanem a történelmi megismerés sajátos eszköze. Mi azzal, hogy történelmi drámát írunk, a történelmet magát akarjuk megismerni, a történelem tendenciáit, rejtett tendenciáit, ismételhetőségét. Hiszen éppen ebben az ismételhetőségben, az ismételhetőség felismerésében van az érték. Számunkra a történelmi dráma ismeretelméleti tárgy is, eszköz is, és nem ürügy, amibe belerejtjük aktuális mondandónkat." (6.)
Hubay Miklós drámaíró azonban egyetértően emelte ki Hermann István gondolatmenetének egyik fontos összetevőjét:

„Nagyon termékenynek, fontosnak tartom azt, amit Hermann az ironikus drámáról mondott. Az ironikus irányzat Magyarországon – de nemcsak itt, hanem egész Európában – igen sokszor jellemezte a drámairodalmat. A prágai, a krakkói, a bécsi, a budapesti, a zágrábi, a trieszti városi kultúra a múlt századtól kezdve igen nagy alkotásokat hozott létre, és a külföldi szemlélők – hadd hivatkozzam most rájuk – eléggé egységesnek látják ezt az ironikus szemléletet, ami ezekben megnyilatkozik. Egy olasz filozófus szerint a közép-európai népek irodalmára jellemző, hogy hőseik a nagy, éles konfliktust megkerülik, és egy ironikus nevetésben túllépnek rajta". (7.) (Ez a megközelítés Örkény drámái kapcsán is termékenynek tűnik.)

 

[...]

 

Lábjegyzetek:

 

1. HERMANN ISTVÁN: Szemléleti és stílustörekvések a mai magyar drámában. Alföld 1977/1. 53–75. o. A továbbiakban HERMANN.

2. SZÉKELY GYÖRGY: A mai magyar dráma szolgálatában. Színház 1977/5. 1–3. o. A továbbiakban SZÉKELY.

3. FÖLDÉNYI LÁSZLÓ–HERMANN ISTVÁN: Debreceni disputa. Színház 1977/11. 1–4. o. A továbbiakban FÖLDÉNYI–HERMANN.

4. MARÓTI LAJOS: Kell-e a mai magyar dráma. Alföld 1977/1. 53–75. o. A továbbiakban MARÓTI.

5. SZÁRAZ GYÖRGY: Mit nekünk Hekuba!... Utólagos, de talán nem késett hozzászólás a debreceni drámai tanácskozáshoz. Színház 1977/2. 4–8. o.

6. PÁSKÁNDI GÉZA: Az összhang hiánya. Alföld 1977/1. 53–75. o. A továbbiakban PÁSKÁNDI.

7. HUBAY MIKLÓS hozzászólása. Alföld 1977/1. 53–75. o. A továbbiakban HUBAY.

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2016/6. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft

 

17. 08. 2. | Nyomtatás |