Ellenfény Offline - Archívum - 2016 - 2016/7. - Visszfény - Két Zsák Rozs

Két zsák rozs

Csehov: Ivanov – Weöres Sándor Színház, Szombathely

A nagyszínpadi nyitókép alapján lehetne akár a Meggyeskert is, ülhetne ott, háttal a világnak az utolsó formátumos hasadt lelkű Csehov-hős, Lopahin, amint várakozás és olvasás közben elnyomja az álom. De nem. Ő itt az egyik első formátumos, hasadt lelkű Csehov-hős: Ivanov.

Ölbei Lívia

 

Csehov annyira meg van terhelve befogadói előítéletekkel és elvárásokkal (pozitív és negatív értelemben egyaránt), mint talán egyetlen más színpadi szerző sem a világirodalomban. De mindez mit számít ahhoz a heurékaszerű felismeréshez képest, hogy végképp beértük őt. Így aztán tisztán megmutatkozik, hogy az Ivanovban (mint általában Csehov darabjaiban) több dráma van, csodálatos párhuzamos szerkesztettségben: tragédia – és rögtön mellette szatírjáték, bohózat vagy paródia. Ugyanaz a történet megsokszorozva, mindig más fénytörésben. Az egyik folyton erősíti, alátámasztja – vagy éppen aláássa – a másikat. Szépen fölmutatja ezt a szerkezetet a szombathelyi Ivanov-előadás, amely Lukáts Andor rendezésében úgy hoz létre egyedi, itt és most érvényes minőséget, hogy a Csehov-játszás hagyományos kellékeit is voltaképpen hiánytalanul és hibátlanul fölvonultatja: a színpadon széthintett – kinn és benn határát is föloldó – őszi falevelektől (amelyek a hervadó Babakina csodás, közönségesen elegáns ruháján is föltűnnek!) az oroszos nemesi fészek szétmálló szépségén át az „igazi" varjúkárogásig és a tűréshatárig kitartott, tűnődő szünetekig; voltaképpen ironikus idézőjelek nélkül. Amikor Lebegyevéknél Zinaida Szavisna végletes fösvénységének bemutatása a bohózati módra túlhajtott villanykapcsolgatásban (mert minek égjen, ha senki nincs ott) ér a tetőfokára, egyszer csak váratlanul, mintegy véletlenül a nézőtéren is fény támad. A díszes színpadi társaság néma csoportképbe merevedik, farkasszemet nézünk. Mintha a vesénkbe látnának.

(Élet, halál kérdése.) Csontig hatoló hegedűjátékkal – és hosszú csehovi szünettel kezdődik az előadás is. Háttal a nézőtérnek kissé félrebillent felső testtel ül valaki a félhomályban. Mozdulatlan (halott? rongybaba?). Karja tehetetlenül lecsüng, ujjain motorikus rángások futnak át. „S finom remegések: az erőm" – A Tisza-parton tulajdonképpen Ivanov problémáit foglalja össze. Lehúz, altat, befed. Csak éppen nem a magyar ugaron, mint Adynál, hanem „valahol Oroszországban". Ivanov ül és már-már dől – mint valami zsák. Mint Szemjon rozzsal teli zsákja, amelyből mindjárt kettőt vett a hátára, hogy eldicsekedjen a lányoknak az erejével, de nem bírta: beleszakadt. Ez lesz majd Ivanov példabeszéde Lebegyevnek: „Hát én is beleszakadtam. Gimnázium, egyetem, aztán a gazdaság, iskolák, tervek... Nem úgy hittem, ahogy mások, nem úgy nősültem, ahogy mások, nekihevültem (...) A hátamra vettem a zsákot, és beleroppant a gerincem." Ez a „zsák-metafora" jelenik meg a hosszan kitartott nyitóképben – mint az előadás esszenciája. A kérdés az, hogy vajon mi az „igazi" élet. Hogy él-e még, aki élni látszik. Az első pillanatban akár halottnak-bábnak – visszafelé eljátszva az értelmezésekkel zsák rozsnak – gondolható Ivanovot a puskával a vállán teátrálisan-komikusan belopakodó intéző, Borkin riasztja föl (a csehovi instrukció szerint). A végig nagyvonalú, lezser eleganciával handabandázó Kálmánchelyi Zoltán fehér bohócarccal arról panaszkodik, hogy kikészült a gyaloglásban: „Fogja meg, hogy ver a szívem..." A „hogy" súlytalan kötőszóként hangzik el: Borkin egyszerűen konstatálja, hogy ver a szíve. Vagyis él. Az pedig azt jelenti, hogy „bármely pillanatban rohamosan meg is halhatok". A fehér – halotti – maszk kiemeli Borkin néha végtelen szomorúságot tükröző tekintetét.

(Festett képű bohócok.) Sabelszkij – Szerémi Zoltán – elváltoztatott, megemelt, gépies hangon, fénykörbe vonva vásárias bábelőadást rögtönöz, amikor Anna Petrovna – Bánfalvi Eszter – szelíden fölrója neki, hogy öt év alatt még egyszer sem beszélt senkiről higgadtan és gúny nélkül: „ (...) Ki vagyok én? Mi vagyok én? Gazdag voltam, szabad, még majdnem boldog is, most meg egy ingyenélő..." A láthatólag összeszokott páros együtt fejezi be a mondatot, mint két mórikáló kisgyerek: „...festett képű bohóc." A bohóc/bohócság fontos motívuma az Ivanovnak (a darabnak és az előadásnak). „Már rég a templomban kéne lennie, maga meg itt filozofál. Bohóc! Az istenit, egy bohóc! Magának nem a menyasszonnyal kell mennie, hanem velem, a menyasszonyért majd visszajövök a templomból. Hát nem érti? Tényleg, egy bohóc!", kiabálja Borkin Ivanovnak, miközben éppen maskarás bohócot csinál belőle: vőlegényi virágdíszt dugdos a mellzsebébe. (Ivanov nem áll ellen.) A festett képű szereplők a bábszerűség/halál/idegenség regisztereiben mozognak, és pusztán a megjelenésükkel megidézik Jeles András – a WSSz-ben is fontos nyomokat hagyó – színházi világát, az Ivanov-előadást pedig beillesztik abba a színháztörténeti sorba, amelynek kezdőpontja a kaposvári színházban keresendő. Egyrészt az 1991-es Valahol Oroszországban címmel a Három nővérből kiinduló Jeles-rendezésben, másrészt még jóval korábban: Zsámbéki Gábor 1977-es kaposvári Ivanov-rendezésében (amelyben Lukáts Andor Jegoruskát játszotta).

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2016/7. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft

 

 

17. 08. 29. | Nyomtatás |