Ellenfény Offline - Archívum - 2017 - 2017/2. - Fényváltások - Vőlegény - Bababolt - Novák Eszter, Szikszai Rémusz, Mohácsi János, Szép Ernő, Pécsi Balett, Vincze Balázs, Uhrik Dóra, Ultima Vez

Bababolt

Szép Ernő: Vőlegény – Weöres Sándor Színház, Szombathely

„Emberszagot érzek!", ront be a Papa a tengermélyi Titanic-hangulatot árasztó (penész vagy türkiz) nappaliba, ahol gyönyörű ritmusban fokozódik a helyzet: a nagy vőlegényvárás. Ezzel a belépővel pedig nemcsak a happy enddel végződő mesék emberevő óriásainak birodalmába nyit utat finoman a szombathelyi Vőlegény-előadás, hanem a Szép Ernő-életműbe – és a véget érni nem akaró borzasztó 20. századi történelembe is. A Weöres Sándor Színház előadásáról Ölbei Lívia ír.

Ölbei Lívia

 

A szombathelyi Mohácsi-rendezés egészen biztosan fontos állomása a színpadi Vőlegény-történetnek. Lehetséges, hogy olyasmi történik itt, ami mostanában – a Szép Ernőhöz akár több szálon köthető – Csehovval is egyre többször megesik: majdnem száz év után végre föltárulnak, kitapinthatóvá válnak a mélyrétegek, és a Vőlegény hazaér?

Mohácsi János és Mohácsi István munkamódszere az átírásra, szétírásra, rontó-bontó építkezésre, beleírásra alapozódik; a szövegkönyv nemegyszer az előadással együtt készül. (De ezek az át- és beleírások mindig a választott darab – sokszor palackba zárt – „szellemének" kiszabadítására szolgálnak.) A Vőlegény színlapján azonban hiába keressük, hogy „nyomán, után, helyett" (stb.). Nem: most Szép Ernő Vőlegény című, színműnek aposztrofált darabja kerül színpadra. Dramaturg: Mohácsi István, rendező: Mohácsi János. Ez nem jelenti azt, hogy a Mohácsi testvérek egyáltalán nem élnek a beleírás jogával; például az „emberszagot érzek" is apró, mellékesnek tűnő, de – az előadásban kirajzoló motívumsorok felől nézve – kardinális jelentéssel-jelentőséggel bíró beleírás. De ha más Mohácsi-előadások (elég a Vőlegényt megelőző szombathelyi bemutatókra, A falu rosszára vagy a Mágnás Miskára gondolni) esetében voltaképpen nyilvánvaló, hogy mely nyelvi rétegek, fordulatok beemelésért felelős a rendező-dramaturg páros, most azzal szembesülünk, hogy a Szép Ernő-darab nyelvi világa szinte meghökkentő módon „kompatibilis" Mohácsiék jelenkori nyelvi világával. Mintha arról a heuréka-élményről volna szó, hogy a Vőlegényben rátaláltunk arra a szemléletre, arra a nyelvi működésre; arra a kiapadhatatlan, üdítő forrásra (keserűvízre), amelyből Mohácsi János és Mohácsi István azóta is merít. Még a világító rózsabimbó is Szép Ernő leleménye: a múlt századforduló világában így jelenik meg a modern. (És ha azt gondoljuk, hogy a levélcímző Zoli írnivalói között a szombathelyi közönségnek kedveskednek Mohácsiék azzal, hogy „Vásárosmiske. Vas", hát nagyot tévedünk. Vásárosmiskét is Szép Ernő írta bele a rögtönzött földrajz leckébe.) De éppen ezért (volna) érdemes tüzetesen összehasonlítani a Szép Ernő-darabot a Mohácsi-változattal. Nincs sok változás – de ami van, az távlatokat nyit, kiemeli a kontúrokat. Száz év elteltével mintha megint hasonló pozícióba jutna az időkerék. A törmelékes, hiányos, szedett-vedett – éppen ezáltal furcsa, költői gellert kapó – nyelv a semmi ágán gubbaszt: egyszerűen leszakad, lemállik a valóságról, mint a vakolat.

De hát hogyan lehetne saját nyelvük, ha semmijük sincsen? Illetve hát pont ez a makaróninyelv a sajátjuk. Respekt, alabonőr, gentlemanlike. Nyelv és valóság eltávolodása nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a beszédes nevű, állítólag valahonnan Biharból Pestre került Csuszik család kétségbeesetten igyekszik fönntartani a polgári életmód látszatát (fönn az ernyő, nincsen kas). Hát, ezek azok a máig nosztalgikus csillámporral beszórt, boldog békeidők, amelyeknek mélyén már morajlik a mindent megrázó földrengés, a Monarchia a szétesés szélén. Az előadás világában súlyos-súlytalanok az elejtett mondatok, hogy talán háború lesz (és akkor majd dől a pénz). Nyelv és valóság közötti szakadék azokban a bohózati ismétlődésekben is szépen megmutatkozik, amelyekre az előadás ritmusa alapozódik. Kér cigarettát? Nem. És már nyúl is érte. Leül? Díványra soha! És már le is ült – mint Kornél Rudi rendelőjében. Mondhatni óramű pontosságot, koncentrált összjátékot kíván ez a ritmus. A zsebóra – lánccal! – előkerülése mágikus pillanat, Rudi könnyedén leplezni próbált órahiánya árulkodó.

A Vőlegény mindenestül úgy működik, mint egy sokszólamú zenemű. (Ilyenek a mélyben gyakran bohózati rugóra járó, szimbolikus magasságokba emelkedő Csehov-darabok is, amelyekben tragikus-nevetséges módon szétfoszlik egy kultúra, a folyton pénzhiánnyal küzdő, lecsúszó szereplőket tovafújja a szél.) A Mohácsi-rendezés éppen erre a sokszólamúságára, zenei szerkesztettségre apellál; sőt: ezt a sokszólamúságot gazdagítja, dimenzionálja tovább az előadás különböző szintjein. Ha a fogorvosi rendelő-jelenetben (második fölvonás) Pimpi mellkasába beleáll az injekcióstű, akkor az rögtön a nevezetes Rejtő-fordulatot idézi föl: „Uram, a késemért jöttem." Ha a Mohácsi testvérek belehelyeznek az előadás hiányoktól hemzsegő világába egy (mű)kacsát, amely mindig mindenhol ott van, miközben a világon semmi értelme, akkor nemcsak az előadás abszurditását fogalmazzák meg plasztikusan, hanem pici főhajtást küldenek Molnár Ferencnek is: a kacsának körülbelül az a funkciója a Vőlegényben, mint a citromnak a Játék a kastélyban című Molnár-darabban (állítólag a szerző fogadást kötött, hogy ahányszor a színpadon elhangzik a szó, „citrom", a nézőtéren lesz nevetés). Arról nem beszélve, hogy a kacsa – elvonatkoztatva a jelen lévő tárgytól – valami olyasmire utal, ami fals, ami nincs.

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2017/2. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken.

Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft

 

18. 02. 14. | Nyomtatás |