Patchwork

Mini-a-Túrák – Trafó

A Trafó új sorozata, a Mini-a-Túrák arra hivatott, hogy fiatal magyar művészek produkcióit mutassa be a lehető legnagyobb műfaji változatosság jegyében. Egy este négy előadás találkozik; négy rövid gondolat, négy izgalmas kezdeményezés. Március elején láthattuk az első felvonást Bérczi Zsófiával, a Hepp Design csoporttal, Bársony Júliával és Pataky Klárival.
Sors Vera | 08. 03. 26.

Négyszer 20-25 megfoghatatlan – vagy éppen túl könnyen megfogható – perc várt a Trafó látogatóira, az installációtól az akción, táncon át a design-színházig. Persze eszembe sem jut, hogy műfaji keretek közé szorítsam a darabokat, hiszen az korántsem egyértelmű – szerencsére. Mindegyik kezdeményezés a maga nemében játékra, együtt gondolkodásra hívja a befogadót, aki vagy velük tart, vagy nem.

Bérczi Zsófia Sivatagtemplom című darabjával indul az este. A Trafó színházi terében egy lépcsőzetes emelvény kínálja magát. A teljes sötétben csak egy teafőző lángja ég, felette egy fekete csadoros asszony áll. Lassan kikristályosodik a szituáció, melyben az előttünk lévő fotókiállítás sokat segít. Közönsége válogatja, a bátrabb elindul felfelé, megnézi a képeket – sivatag fekete ruhás muszlim asszonyokkal, egy közösség mindennapjai. Ennél többet sajnos nem tudunk meg, pedig nagyon izgalmas világ kezd kibontakozni. A hangulat teljes, tea, háttérben utcai zaj, arab zene, végül egy müezzin hangja, ami imára hív. Itt kezdődik a játék, az előadás illusztrálni kezd, mi is ott vagyunk a sivatagban a képeken látható asszonyok között. Öt muszlimát látunk, akik az esti ima előtt rituálisan megmosakodnak, majd elfoglalják helyüket a szőnyegen; kezdődik a sajátos koreográfia. Furcsa érzés kerít hatalmába egy idő után. Adott egy kiállítás, egy játék és egy hangulat, de végül egyik sem a miénk. Csak ízelítőt kapunk egy új világból, melynek megismeréséhez nem, csak érzékeltetéséhez elég a minket körülvevő kb. tizenöt kép. Ezt a megismerést szolgálná minden: a díszlet, ami átmenet a sivatag és a kiállítóterem között, és a játék, mely megpróbál az illúzió felé törni. Ez azonban nem sikerül, nem hisszük el, hogy jelen vagyunk, és azt sem, hogy Allahhoz szól az ima. Sajnos ez az előadás leggyengébb pontja, mely így a hangulatot is tönkreteszi – lerombol mindent, amit odáig a képek, a zene, a csadoros asszonyok jelenléte és a félhomály felépített. És már vége is a Sivatagtemplomnak.

 

Sivatagtemplom - Fotó: Dusa Gábor

A forró sivatagból a hideg északi kultúrkörbe repülünk, ahol a Hepp tárgyainak világa, a Svédasztal vár ránk; markáns pasztell hangulat. Egy hűvös, mégis kedves álomvilágba viszik a nézőt az előadók, akiknek legalább olyan fontos szerepük van az előadásban, mint az eszközöknek. Bábosokról van szó, akik, a Hepp ruháiba bújva, kitűnő érzékkel szólaltatják meg a tárgyakat. Gesztusszínházat látunk, melyben a mozdulatok nem akarnak a nem létező narratíva eszközei lenni – inkább képek sorát tárják elénk, melyben a tárgyaké a főszerep. Az előadók végig a háttérben maradnak, csak saját tárgyaikat nézik, velük különös egységet alkotva életre keltik azokat. Ez az egység aztán annyira erős lesz, hogy sem a tárgy, sem megszólaltatója nem teljes a másik nélkül. A Svédasztal több, mint design kiállítás, és kevesebb, mint színház, nem akar más lenni, mint ami: hangulat, mely végig fogva tart.

 

Svédasztal - Fotó: Dusa Gábor

De nincs idő elkalandozni, menni kell tovább, egyenesen Bársony Júlia Villamosa felé. Felszállunk a budapesti tömegközlekedés legkedveltebb nosztalgia járművének, a régi UV- villamosok képére megformázott kocsiba. Lyukasztunk, elhelyezkedünk, kinézünk az ablakon, a külvilágot, a megtett utat egy hatalmas vászonra kivetítve látjuk. Az utcát, az autókat és a járókelőket figyeljük, miközben megpróbálunk kulturáltan helyet szorítani másoknak is – akár a hétköznapokban. A legjellemzőbb budapesti tömegközlekedési szakaszon: a körúti villamos Blaha Lujza tér és Nyugati pályaudvar közötti vonalán haladunk. Ez mégsem a realitás. Virtuális és valóságos világban utazunk, amiben helyet kapnak különféle különös, szürreális, repülő és mozdulatlan elemek. Vissza-visszatérnek azok a fehérruhás alakok, akiket még indulás előtt láttunk a megállóban – sőt, még beszéltünk is velük –, és most gólyalábon vagy egy lufi társaságában biciklin haladnak velünk párhuzamosan a Nyugati felé. Installáció a Villamos, mégsem működik teljesen. Azzal, hogy színházi keretek közé van szorítva, a konvencióknak megfelelően viselkedő nézőt kap, aki ha akarna, sem tudna aktívabban közreműködni. Pedig az önálló felfedezés élménye benne van a Villamosban, amit végül maga a darab akadályoz meg azzal, hogy nem engedi szabadjára a nézőt. Így megreked a produkció az installáció és a színház között, előbbihez túl kötött, utóbbihoz kevés.

 

Villamos - Fotó: Dusa Gábor

A negyedik produkció a friss Lábán-díjas Pataky Klári Ahol az álmokat foglyul ejtették… című darabja, melynek középpontjában négy táncos és hét, különböző mélységig leengedett lámpa áll. A tizenegy szereplő folyamatos interakcióban áll egymással: a táncosok egymás után hozzák mozgásba a lámpákat, melyek kisebb-nagyobb pályán mozogva kiszámított és véletlen képeket alakítanak ki a színpadon. A lassú kezdés után a dinamika egyre erősödik, nő a feszültség, az álom egyre zaklatottabbá válik. Néha teljesen esetlegesnek tűnik a lámpák útja, ami kifejezetten izgalmassá teszi a produkciót – komoly játék ez a testekkel és a szinte önálló életet élő tárgyakkal. Pataky Klári darabja talán az egyetlen tisztán definiálható előadás, mely nem feszegeti saját műfaji határait, és így legnagyobb örömünkre azt kapjuk, amire az alkotó neve már előre ígéretet tesz.

Hogy mi, vagy egyáltalán: van-e átfogó koncepciója az estének? Igen, van, mert fiatal, kezdeményező, kísérletező alkotók csokrát látjuk, és nem, nincs, mert az egyes darabok gondolatisága, hangulata, nem létező üzenete között nincs összefüggés. Még éppen az egyik hangulat, képi világ hatása alatt állunk, amikor már figyelmet követel az újabb kép-mondat, ami nem feltétlenül termékeny a maga nemében. Még szerencse, hogy a néző nem áll túl nagy intellektuális terhelés alatt. Megvan annak a veszélye, hogy a darabok inkább kioltják, és nem segítik egymást. Hiszen tematikus, műfaji kapocs aligha van közöttük, leszámítva, hogy a Sivatagtemplom és a Villamos az Élőkép Társulat produkciói, Bérczi Zsófia és Bársony Júlia gyakorlatilag alkotótársként működtek közre egymás darabjában. A maga nemében akár termékeny káosznak is nevezhetnénk az estét, ha az egység hiánya termékeny is lehet. Ezt eldönteni még korai volna, egyelőre maradjunk annál a megállapításnál, hogy változatos estét nyújtott a Mini-a-Túrák I. – mind a műfajok, mind a művészi érték tekintetében.

<!--[if !supportEmptyParas]--> <!--[endif]-->

 

 

Bérczi Zsófia: Sivatagtemplom

 

Koncepció, képek, díszlet: Bérczi Zsófia

Alkotótárs, hangmontázs: Bársony Júlia

Szereplők: Károlyi Zsuzsanna, Kántor Kata, Fenyvesi Boga, Bérczi Zsófia, Bársony Júlia

Munkatársak: Füredi Tamás, Bolyácz Jeromos, Harsay Gábor

 

 

Hepp: Svédasztal

 

Tervezők: Hepp (Kasza Emese, Kiss Dávid, Ridovics Eszter)

Közreműködők: Ács Dániel és Dömötör András

Szereplők: Bercsényi Péter, Erős Zoltán, Fabók Mariann, Jankovics Péter, Karádi Borbála, Vesztl Zsófia, Kara csoport

 

 

Pataky Klári: Ahol az álmokat foglyul ejtették…

 

Koreográfus: Pataky Klári

Fény: Szirtes Attila

Előadók: Arany Virág, Domokos Flóra, Dányi Viktória, Lipka Péter

 

 

Bársony Júlia: Villamos

Élőkép Társulat

 

Koncepció: Bársony Júlia

Alkotók: Bársony Júlia, Bérczi Zsófia, Bolyác Jenő, Fenyvesi Boglárka, Füredi Tamás, Stark Attila, Harsay Gábor, Keller Valéria, Kántor Kata

 

 

Helyszín: Trafó