Beszélni vagy táncolni

Beszélgetés Zarnóczai Gizellával

Zarnóczai Gizella a Szegedi Balett alapító tagja volt. Előtte tizenhárom évig a Pécsi Balett vezető táncosa volt. Ezután a Győri Balettnél dolgozott rövid ideig, majd a Rock Színházban játszott. 1987-ben a szerveződő Szegedi Baletthez szerződött. 1998-ban beszélgettünk vele a Szegedi Balett első korszakáról, Imre Zoltánról, majd a vezetőváltásról. Az interjú teljes terjedelmében az 1998/2-es számunkban jelent meg. Itt a beszélgetés rövidített változata olvasható.
Halász Tamás | 07. 11. 28.

- Hogy kerültél Szegedre?
- 1986-ban nyitották meg az újjáépített Nagyszínházat. Erre nagyszabású gálaműsort csináltak, amire Imre Zoli készített egy koreográfiát, és ebbe hívott meg. Eleinte még ingáztam, mert ő akkor éppen csak elkezdte a következő évad nyitódarabjának, a Démonnak színpadra állítását. Erre Bokor Rolanddal, a vezetőtársával operaházi táncosokat is meghívtak: Metzger Mártát, Szakály Györgyöt, Pártay Lillát és Lovas Pált Pécsről. Hozzájuk érkezett az akkor végzős néptáncos évfolyam: Fekete Hédi, Péntek Kata, Juronics Tamás és sokan mások.
- Mi vonzotta Szegedre ezt a rendkívül sokféle táncost?
- Nagyszerű volt találkozni egy Nyugatot megjárt, teljesen új dolgokkal hazaérkezett emberrel. Én személy szerint tudtam, hogy még szeretnék táncolni, és Zolit kizárólag névről, hírből ismertem. A Rambert, a Tanzforum elég volt referenciának és vonzerőnek.

 

 

Fotó: Szabó Dorottya


- Végre sikerült az első érába érkezned...
- Igen, és ez nagyon jó érzéssel töltött el: ott voltak a nagyon fiatalok a hatalmas hitükkel, Zoli a mélységes hitével és szeretetével, nyitottságával: nagyon szorítottunk, hogy sikerüljön együtt maradni. Zoli kisugárzása lenyűgöző volt koreográfusként, emberként egyaránt. Izgalmas, művelt, szórakoztató, jó humorú erős embert ismertünk meg a személyében. Nagyon nagy érdeme volt, hogy meghívott általa ismert nagy koreográfusokat és táncosokat, Hawkinst, Galvant, Uotinent, aztán a hazaiak közül Bozsik Yvette-et, Lőrincz Katalint - ez nem nagyon volt szokás. A minőség előtt mindig szabad utat engedett, és kalapot emelt. Magyarország tánckultúrájának nyitásában Zolinak meghatározó szerepe volt. Bokor Roland, aki a társulat igazgatójaként állt Zoli mellett, szintén remekül megállta a helyét.
- A szakmai munkát beárnyékolva viszont komoly konfliktusok léptek fel a színház vezetésével.
- Szinte minden évben az alapokról indultunk, hogy fennmaradhassunk. Eleinte a létjogosultságunkat kellett bizonyítanunk: akkoriban volt olyan előadás, amire 30-40 embernél nem voltak többen kíváncsiak. Az elfogadottságunk, ismertségünk talán mostanra ért be annyira, hogy a teltház megszokottá vált.
- Mit gondolsz, miért távozott Imre Zoltán a vezetői posztról?
- A Nagyszínháznál koncepciók, vezetők jöttek-mentek. A csetepaték közepette Zoli mint művészeti vezető mellé igazgatóként Krámer György került, Roland elment. Hogy akkor mi történt, máig nem tudom. Nagy László, a színház akkori igazgatója támogatott minket, és jó volt a viszonyunk a főrendezői posztra felkért Ruszt Józseffel is. Rolandnak olyan elképzelései voltak, hogy erősítenünk kellene a klasszikus, balettos vonalat. Mi éreztük, hogy nem ez a dolgunk. Ezen a ponton - újabb pengeváltások után - bukkant fel először az ötlet, hogy jöjjünk fel Pestre, hiszen a fővárosi színházi struktúrában nagy mozgások, átrendeződések zajlottak, gondoltuk, nekünk is helyünk lehet ott.
- Kinek az ötlete volt a költözés?
- Kollektív döntés volt: ekkoriban a kialakult helyzet miatt még többet konzultált a tizenkét táncos és a vezetők, hiszen már minden napra jutott valami keserűség. Nem kaptunk meg pénzeket, tologatták a bemutatóinkat, nem kaptunk színpadot, nem jutottunk hozzá eszközökhöz, kellékekhez. Egyszerűen szembesülnünk kellett azzal a ténnyel, hogy itt a puszta létünkre törnek. Ebben az időszakban Zoli már arról beszélt, hogy ebben a városban nem lehet dolgozni, elfogytak az energiái ebben a meddő küzdelemben. Talán annyi történt, hogy megéreztük: belefáradt ebbe az egészbe, és felmerült, hogy nekünk, a társulatnak, őnélküle kéne megpróbálni továbblépni. Ez talán visszajutott Zolihoz. Erre az időre esett egy újabb igazgatóváltás, az új igazgatóval lehetetlenné vált az együttműködés. Zoli harcolt, de már értelmetlennek látta. Sértett volt és sebzett. Leült velünk, és bejelentette, hogy elmegy. Egy jó darabig nem is nézett meg aztán semmit: három év kellett hozzá, hogy végre elfogadjon egy meghívást.
- Megbocsátott?
- Azt hiszem, hogy soha. Rettenetes érzés, hogy nem tudtunk leülni vele. Azt hiszem bennünk, akik Szegeden maradtunk, talán kivétel nélkül megmaradt ez a kínzó hiányérzet.
- Ezután gondolom még inkább felerősödött a Szegedről történő távozás szándéka.
- Ekkorra már nem mertünk elmenni a bizonytalanba. Szegeden arra azért még volt biztosítékunk, hogy elkészíthetünk évi két bemutatót, kapunk próbatermet - mindazt, ami a normális működéshez elengedhetetlen.
- Mennyire ment könnyen az utódlás?
- Nyilvánvaló volt, hogy Juronics Tamást és Pataki Andrást választjuk a társulat élére, hiszen mindketten agilis, tehetséges emberek. Tamásban Zoli látta meg a tehetséget és ő szorgalmazta, hogy egyre többet dolgozzon. A stúdióbalettben létrehozott kísérletező koreográfiáival már megmutatta, mit tud.
- Mi volt az első előadás a váltás után?
- A Kroki, Juronics koreográfiája, majd Galvan Requiemje. Ezután jött a Porond és a Homo ludens. Tamás pedig folytatta Zoli meghívásos rendszerét: Galvan után jött Itzik Galili Izraelből, Tamás alakította a saját világát, tanult és formálódott.
- És hogy lettél prózai színésznő is?
- Gaál Erzsi szeretett volna csinálni egy Bernarda Alba házát Szegeden, és látott engem táncolni Juronics egyik darabjában, ahol megtetszettem neki. Szólt Tamásnak, hogy ezt a darabot prózai és táncos színészekkel csinálná meg, és szeretne együttműködni velünk. Tamás belement, de aztán közbejött valami, és vissza kellett lépnie. Erzsi viszont ragaszkodott hozzám és felkért.
- Miért akart táncost bevinni a prózai színházába?
- Volt szeme rám. Most már mondhatom azt, hogy ha van egy jó orgánumom, akkor nem akkora különbség beszélni vagy táncolni, ha a játék valóban belőlem jön. A táncosnak is kell gondolkodnia, különben hiteltelenné válhat. Ezt most már ki merem mondani, de akkor rettentően meg voltam ijedve. Maria Josefa lettem Lorca-drámájában, lekopaszítva, kitömve, a hálóingemben, amire a szép, régi, fiatal testem volt felfestve. A hivatalos próbák után még otthon gyakoroltam, ameddig az erőmből futotta: lakásom lett a próbaterem, a lányom a közönség. Sikerült elérnem, hogy a technika természetességgé vált: ezen a ponton kezdett gyengülni a rettegésem.
- Zsótér látott Téged táncolni?
- Igen, még Pécsen: Molnár Gál Péter rendezte a Chicagót, amiben szintén kellett - valóban, életemben először - egy keveset beszélnem. Kittyt játszottam, egy hisztis ribancot. Zsótér itt látott engem először, de azóta is találkozgattunk, úgyhogy táncosként is ismert. Azt hiszem, vonzzuk egymást, én legalább is nagyon ragaszkodom hozzá.
- Így hát most prózában utazol.
- Ez nekem óriási megtiszteltetetés és kihívás. Húszéves kori vehemenciával állok elé. Ha nekem Zsótér most szól, hogy holnapután kezdünk nyolc forintért, akkor én ugrok. Ő mindent el tud érni és hitetni velem, akárcsak Gaál Erzsi. Jó volna még velük dolgozni.

Zarnóczai Gizella jelenleg Kentet játssza a Zsótér rendezte Lear királyban Szegeden. Az előadásról hamarosan beszámolunk.