„Istennek, az utókornak, a kritikának..."?

Tarján Tamás (1949–2017)

Az első a döbbenet. Tarján Tamással folyamatos kapcsolatban lévő kollégák is döbbenten fogadták halálhírét. Az irodalmi, színházi, kulturális élet biztos pontjának gondoltuk őt, aki ott van minden színházi bemutatón, állandó résztvevője könyvbemutatóknak, beszélgetéseknek, konferenciáknak, és hetente jelennek meg újabb és újabb színházi és irodalmi kritikái, évente különféle tárgyú könyvei.
Sándor L. István | 17. 09. 28.

 

Majd a megrendülés következik. Egy alkotó ereje teljében lévő kritikus, irodalomtörténész, tanár hagyott itt bennünket 68 évesen. Nehéz elképzelni, hogy már nem láthatjuk premiereken, nem hallgathatjuk előadásait, nem olvashatjuk újabb írásait. Valami félbetört, és már mindörökre lezáratlan marad. Csak az időtől várhatjuk, hogy úgy tudjunk majd mégis gondolni rá, mint aki egy gazdag, teljes életművet hagyott hátra.

Tarján Tamást épp negyven éve ismertem meg. Elsős egyetemista voltam az ELTE magyar szakán. Ő valamiféle bevezető kurzust tartott a csoportunknak, talán verstant tanított vagy valami hasonlót, már nem emlékszem pontosan. Mert nem is ez volt a fontos, hanem megnyerő személyisége, nyitottsága. Bár a tárgy nem különösebben érdekelt bennünket (rá is nyilván úgy osztották, mint fiatal oktatóra), mégis szívesen jártunk az óráira. A hetvenes évek végének egyetemén azok közé a fiatal tanárok közé tartozott, akikért a lányok rajongtak, a fiúk pedig felnéztek rá.

Aztán később már nem találkoztunk az egyetemen. Mert amikor a huszadik századhoz értünk – azon a tanszéken tanított – már más mentorokat választottam magamnak (és valahogy leragadtam a 19. század irodalmánál). És a színházkritikába sem ő vezetett be. Pedig tanulhattam volna mindent tőle is. Így nem lett több, mint egy kolléga, akire mindig feltétlen tisztelettel tekintettem – még ha ő nem is lehetett mindig biztos ebben. Mert azért az kiderült, hogy kicsit más az ízlésünk, és a színházi kritikáról is picit mást gondolunk.

Máig fülemben cseng egy barátságosan zsörtölődő mondata, amit a Múzeumkert mögött mondott. Ennek is talán több mint 15 éve. A második Uniófesztivál után eszmecserét kezdeményeztem a kritikusok között, hogy – a fesztiválon látott kiváló előadásokhoz kapcsolódóan – beszélgessünk a színházi kritikából hiányzó fogalmakról, valamiféle közös nyelv lehetőségéről. Ehhez többek között szerkesztőként kritikai szemléket készítettem egy-egy előadás különféle recenzióiból. „Megint pellengérre lettünk állítva" – reagált ott a múzeum mögött az egyik kritikai szemlére, amiben az ő írása is érintett volt. Valami vicceset próbáltam válaszolni, de megdöbbentem, hogy amit elvi elszántságból műveltem, az – a szándék ellenére is – tulajdonképpen bántó is lehet. És hogy mások – a többség – sokkal személyesebb dologként fogják fel a kritikát, mint ahogy azt én magam teszem.

 

tarjan tamas-fel

 

Valószínűleg egyszerűen arról van szó, hogy másképpen válaszolnánk arra az alapkérdésre, hogy kinek is ír az ember: „Istennek, az utókornak, a kritikának, a kortársaknak, az olvasóknak". Tarján Tamás meg is válaszolta ezt a kérdést egy interjúban: „A legigazabb válasz azonban a »maga kinek ír« kérdésre az volna, hogy bizony az író önmagának ír! A kritikus épp így van a kritikáival. Ha ráadásul – jó esetben – a műfaj és a művészeti ág megszállottja, elkötelezettje, akkor számára a kritikaírás egyfajta mindennapi önkifejezési mód is, mely már-már olyan, mint az esti fohász; ha nem mondja el, hiányzik. Én magam úgy vagyok vele, hogy ha legalább fejben aznap nem gyakoroltam a kritikaírást ... akkor szakmai higiénés hiányérzetem van."

„Eddigi életemben körülbelül ezernyolcszáz színikritikát és ezeregyszáz-ezerkétszáz könyvkritikát írtam, de lehet, hogy tán még többet is" – mondta ugyanebben a 2011-es interjúban. Majd azt is hozzátette: „Ennyi alkalommal fogalmazva meg véleményt biztos, hogy olykor tévedtem, és az is biztos, hogy sok esetben nem a legszerencsésebben választott, nem a legpontosabb szavakat használtam. Egyébként pedig én is írtam vagy harmincöt könyvet, s egyiknek a kritikai visszhangjával sem voltam elégedett, sőt azt mondhatnám, hogy minden kötetem minden kritikusára egy kicsit haragszom, mert nem azt látta a szövegeimben, amit én látok, s persze csak én láthatok. Ergo: bele tudom élni magam a sértettek a pozíciójába, de ezt – néhány kivételtől eltekintve – nem szokták, nem szoktuk a kritikus tudomására hozni."

 

tarjan-tamas-2

 

Tarrján Tamás nemcsak a kritika szerepéről beszél hasonlóképp bölcs szkepszissel, hanem magáról az irodalmi élet működéséről is, s benne a saját szerepéről. (Nyilván a színházi életről is hasonlókat gondolhatott.) „Nem érzem, hogy én magam a mai magyar irodalmi élet része lennék, sőt, soha nem is éreztem ilyesfélét" – mondta a már idézett beszélgetésben. „Oktatóként talán része vagyok a magyar felsőoktatási életnek, és mint a véleményét sűrűn nyilvánosság elé táró ember, talán része vagyok az olvasáskultúrának, közelebbről a könyvkultúrának is, hisz közismert, hogy az egyetemi munkám mellett a legtöbbet ilyen-olyan utakon a könyvért, a könyvtárért, a könyv hordozta kultúráért próbáltam tenni." De „az irodalmi életnek csak az igazán jelentékenyek, vagy egy bizonyos időre jelentékeny, fontos pozícióba, szellemi helyre ... került emberek, alkotók a részei, és akik a részei, azok sem maradnak örökre azok."

„Az irodalmi élet dinamikus malomkerék, mely önmagát koptatva, s ugyanakkor valamennyiünket önmaga nagy darálójában kergetve, mindig mást visz a felső pontra, s általában nem tartja ott sokáig. Én pedig nem gondolom, hogy ebbe bármikor is beforogtam volna, sőt hiúság volna, ha ezt állítanám. Nekem személy szerint bőven elég, hogyha viszonylag sokan, úgy néhány százan, esetleg egy-kétezren, s mellettük a tanítványaim néhány generációja azt gondolja, hogy »ez a pali elég sokat olvasott, ez a pali néha viszonylag frappánsan tud elmondani bizonyos tudnivalókat«, s mellettük az a harminc író, akiről szó volt, még hozzáteszi, hogy »na ezt a kritikát egész jól eltalálta«."

 

tarjan-esterhazy-szakonyi

Esterházy Péter, Tarján Tamás, Szakonyi Károly

 

Íme egy ember, aki kivételesen pontosan és mindenféle önáltatás nélkül látta a maga helyét és szerepét. De a döbbenetes és megrendítő halál most váratlanul új kérdésekkel szembesít. Például azzal, hogy az a lenyűgöző tudás, az az utánozhatatlan tájékozottság, az az irigylésre méltó bölcsesség, ami Tarján Tamást jellemezte, képes lesz-e gazdagítani az utókort. Mert egy egész irodalmi korszak lenyomata ott van Tarján Tamásnak Remenyik József Tamással közösen írt paródiában. És az irodalmi és színházi kritikagyűjteményeken túl számtalan könyv őrzi az irodalomtörténész és színházi szakíró elmélyültebb, rendszerezettebb tudását – például a Nyugat alkotóiról, Nagy Lajosról, Tersánszkyról és más szatirikus írókról, a „kortársi dráma" kiemelkedő szerzőiről, Tandori Dezsőről és más kortárs alkotókról.

Ezek maradandó emlékkövei egy gazdag pályának. De már mindörökre hiányozni fog élő személyiségének varázsa.

 

A Libarius idezett interjúja teljes terjedelemben itt olvasható

A Litera Tarján Tamás-mappája itt található

A Revzior Tarján Tamás-mappája itt található

 

Vámos Miklós beszélgetéséből részletek itt olvashatók