Történelmi sorsok

Slobodzianek: A mi osztályunk – Miskolci Nemzeti Színház

Határozott koncepcióra utal a Miskolci Nemzeti Színház műsorterve. A kedélyességbe rejtett előítéletekről, a látens társadalmi feszültségekről szóló Kivilágos kivirradtig után néhány hónappal mutatták be A mi osztályunkat, amely azt mutatja meg, hogy mi történik akkor, ha két nemzedékkel később (és néhány száz kilométerre arrébb – de ugyanúgy Kelet-Közép-Európában) felszínre törnek az addig lappangó indulatok. 
Sándor L. István | 18. 01. 18.

 

Szöveg / színház

 

Słobodzianek 2008-ban írt darabja valós történelmi eseményeket dolgoz fel: egy kelet-lengyel kisvárosban, Jedwabnében egy pogrom során 1941. július 10-én egyetlen nap alatt megölték (szinte) a teljes zsidó lakosságot. A történtek Lengyelországban is csak az ezredfordulón kaptak nagyobb nyilvánosságot, ekkor több könyv és dokumentumfilm is készült róluk – A mi osztályunk alapvetően ezekből merít. (1.)

Słobodzianek azonban nem dokumentumdrámát írt: művének fókuszában az egyes emberek személyes sorsa áll, a történelemben élő emberé. A mi osztályunk egy iskolai osztály tíz diákjának életfordulatait követi az iskolakezdéstől egészen a halálukig, több mint 80 éven át. Valamennyien 1919-20-ban születtek, a 30-as évek közepén voltak kamaszok, a II. világháború alatt váltak felnőtté, s kerültek olyan helyzetekbe, amely az egész sorsukat meghatározta. A személyes választások, többnyire kényszerű döntések, a szinte egymást érő csapdahelyzetek nemcsak jellemrajzokat sejtetnek, hanem korrajzot is felvázolnak. Erre utal a darab alcíme is: Történelem XIV órában.
A mi osztályunk abból a szempontból sajátos színdarab, hogy a dialógusok narrációval keverednek benne, sőt számos részletében egyértelműen az utóbbiak válnak hangsúlyossá. A szereplők mesélnek arról, hogy mit tettek, mi történt velük. Olykor párhuzamos a narráció: mindenki a maga nézőpontjából meséli el a történteket, amelynek így vagy úgy részese vagy tanúja volt.

Ez a dialógusokba szőtt többszólamú elbeszélés nemcsak az igazsághoz való viszonyunkat teszi összetetté, hanem fölveti a színházi megjelenítés kérdését is. A mi osztályunkban rengeteg esemény történik, de többnyire úgy, hogy a szereplők mesélnek róla. Kérdés az, hogy mindez miképp alakítható színházi hatásokká, a teatralitás miféle formáit választják a rendezők, akik színpadra állítják a darabot.

„Fájdalmas tapasztalataim vannak azzal kapcsolatban, milyen könnyű elrontani egy drámát a színházban" – nyilatkozta A mi osztályunk magyarországi ősbemutatója (2.) kapcsán az Ellenfénynek Słobodzianek. „Elég egy olyan rendező, aki csak a saját vízióját akarja megvalósítani, és nem hagyja szóhoz jutni a szerzőt." De azt is hozzátette, hogy „A mi osztályunk varsói bemutatója után (3.) azt éreztem, hogy az az előadás pontosan úgy sikerült, amilyennek elképzeltem, ezért most már elfogadom a dráma bármilyen más értelmezését is, feltéve, ha az hű marad a szöveghez."(4.)

A mi osztályunk magyar nyelvű bemutatói (5.) feltétlenül hűségesek maradtak Słobodzianek szövegéhez, de a színházi megvalósítás egészen más útjait választották. A két szélső pontot Lukáts Andor szombathelyi és Béres Attila miskolci rendezése jelenti. Az előbbi szövegközpontú, az utóbbi látvány- és akcióközpontú, erős zenei hatásokkal teli előadást hozott létre.

A szombathelyi előadás díszlete bírósági termet idéz, középen padok, előttük korlát. Többnyire ide lépnek ki a szereplők, amikor beszélnek: olyan, mintha vallomást tennének. „Úgy kell ezt tekinteni, mintha állnának a világ előtt a szereplők, és elmondanák, hogy mi történt velük – mindenki a saját igaza szerint" – nyilatkozta Lukáts Andor. (6.) Ennek a koncepciónak megfelelően a szombathelyi előadásban alig néhány kellék kap szerepet, akciók csak elvétve zajlanak, a vallomások állnak a középpontban, amelyek azonban az érzelmek és indulatok széles regiszterét bejárják.

A szombathelyi előadással összeállításunkban külön cikk foglalkozik, ezért a továbbiakban csak a miskolci előadásról szólunk részletesebben, amely sokféle hatáselemmel él. Például az egyetlen magyar bemutató, amely élő zenét használ. A miskolci előadáshoz Márkos Albert írt zenét, amelyet ő maga ad elő csellón egy brácsás társaságában. A két zenész a színpad hátterében, a tábla fölötti kis ablakban látható. A táblára írják föl az évszámot, amikor zajlanak az egyes jelenetek. A tábla mellett a falat eltakaró, hatalmas zászlók – amelyeket folyton cserélgetnek – jelzik az épp aktuális történelmi szituációt. (A szombathelyi előadásban is áll oldalt egy tábla, amelyre papírral van feltűzve az adott óra sorszáma és az évszám.)

 

A történelem sodrában

 

A miskolci előadásban pattogós zenére vonulnak be a gyerekek, és helyet foglalnak a középen elhelyezett iskolapadokban. Az első órán – nyilván az első tanítási napon – bemutatkozik a három lány és a hét fiú. Lelkesen jelentkeznek, majd egyenként a nevüket mondják, az apjuk foglalkozását és azt, hogy mik szeretnének lenni. Földműves, cseléd, kőműves, cipész, hentes, molnár, kereskedő gyereke jár egy osztályba. És a gyerekek is csak egy kicsit vágyódnak többre. A nevekből az is kiderül, hogy vegyesen vannak köztük lengyelek és zsidók, ami eleinte nem okoz különösebb ellentétet.

De „1935-ben történt valami, ami mindannyiunk sorsát megváltoztatta" – mondja a harmadik óra elején az egyik zsidó fiú, Jakob Kac (Bodoky Márk). Ekkor halt meg Józef Piłsudski marsall, államfő, akinek nemcsak Lengyelország függetlenségének visszaszerzésében volt nagy szerepe, hanem abban is, hogy erőskezű, tekintélyelvű kormányzásával visszaszorította az antiszemitizmust. Halálával azonban átszakad egy gát. Erre utal például az is, hogy a marsallról szóló költeményt – amely alapján a diákok koreografált gyászünnepséget rendeznek az órán – az egyik lengyel fiú, Heniek (Gáspár Tibor) egy gúnyversszakkal egészíti ki: „Metszettfarkú Marsall Urunk / Nem állt ellen az aranynak, / Eladta szép Lengyelhonunk / Kampósorrú zsidrákoknak." Többen röhögnek rajta, de Jakob Kac számon kéri a mocskosságot. Erre lökdösődésbe kezdenek. Aztán elkiáltja magát Heniek, hogy „zsidók haza, Madagaszkárra!" És miközben az osztály engedelmesen kórusban ragozni kezdi a Madagaszkár szót, mint egy latin névszót, azt látjuk, hogy Heniek újra és újra a földre löki Jakob Kacot, aki rendületlenül megpróbál felállni.

A miskolci előadáson csöngetés és sötét választja el az órákat egymástól. A negyedik órán mintha maga az oktatáspolitika verne éket a lengyel katolikusok és zsidók közé, hisz az előbbiek „az Oktatási Miniszter Úr rendeletének értelmében" imádkozni akarnak, ezért a „zsidó kollegákat és zsidó kolleginácskákat" hátra küldik az utolsó padokba. A katolikusok letérdelnek a padok mellé, a zsidók szétszórva oldalt állnak, és a kamasz fiúk és lányok magától értetődően kezdenek fecsegni, főleg a szerelemet kerülgetik. Menachem (Varga Zoltán) például moziba próbálja hívni a zsidó Dorat (Tenki Dalma) (végül a lengyel Zocha – Nádasy Erika – megy vele), de Zygmunt (Görög László) rájuk szól, hogy maradjanak csendben, mert imádkoznak. „Nem vagyok hívő" – vágja rá könnyedén Menachem. Heniek ezt sértésnek tekinti, mert ők – ahogy állítja – mindnyájan hívők. Erre Jakob Kac vág vissza, hogy vajon miféle hit parancsolja megtámadni a zsidó boltokat. Aztán az óra végén a lengyel fiúk Menachemre támadnak, aki moziba indul Zochával. A lányt leszedik csomagtartóról, a fiútól elszedik az új kerékpárját, amit ők is ki akarnak próbálni. De most még csak az a lökdösődés folytatódik határozattabban, amit az előző óra végén láttunk. (A szombathelyi előadásban komolyabb verekedés alakul ki a helyzetből, de ott maga a kerékpár nem jelenik meg, csak beszélnek róla.)

Az egyre nyíltabbá váló ellentéteket a történelem tereli szélesebb mederbe. A Molotov–Ribbentrop paktum értelmében Németország és a Szovjetunió felosztotta egymás között Lengyelországot, és a demarkációs vonal határén fekvő Jedwabne orosz befolyás alá került. 1939 őszén be is vonulnak a szovjetek, és be is rendezkednek itt. Az ötödik óra az Auróra mozi megnyitóján játszódik, amelyet a katolikus házból alakítottak át. (A diákok oldalra hordják a padokat, csak egy marad középen. Elé egy mikrofont helyeznek. A háttérben sarló-kalapácsos vörös lobogók.) Itt találkoznak újra a 19-20 éves osztálytársak. Az addig iskolai egyenruhát hordó diákok az oldalt álló öltözőszekrényeknél ruhát cserélnek (később is rendszeresen átöltöznek), most már látszanak rajtuk a társadalmi különbségek. A vörös nyakkendőt öltött Jakob Kac kommunista városvezetőként lép fel, a mozi vezetője pedig Menachem lesz (szintén vörös nyakkendőben).

A mozi megnyitó ünnepségét botrány zavarja meg. A darabban csak annyi szerepel, hogy Rysiek (Simon Zoltán) elkiáltja magát, hogy „Le a zsidókommunizmussal! Éljen Lengyelország!" –, majd feldúltan távozik. A miskolci előadás ezt azzal egészíti ki, hogy a bőrkabátos fiú lengyel zászlóval a kezében a mikrofonhoz lép, és elénekli a himnuszt: „Nincs még veszve, Lengyelország". Néhányan együtt dúdolnak vele, Heniek fel is áll. Jakob Kac zsebre dugott kézzel figyeli a zendülést, majd csak annyit mond a mikrofonba, hogy térjünk át vidámabb dolgokra, a táncmulatságra (és hogy Rysiek ingyen söre felhasználatlan marad).

Később Jakob Kac a megbékélést keresi. Odaül például Zygmunt mellé sörözni. „Élni kell és élni hagyni. És akkor senkinek nem lesz semmi baja" – mondja neki. „Ami volt, elmúlt, borítsunk rá fátylat. Elvégre cimborák vagyunk, igaz?" – ajánlja fel a békejobbját a fiúnak, aki nem nagyon figyel rá. (Zochát nézi, aki Henieket választotta a táncra.) De azért kényszerűen kezet fog vele. „Rysiek meg mit képzel magáról? Hogy akkora hős?" – mondja afféle elfojtott, elkésett dühkitörésként a mikrofonba Jakob Kac. Ekkor megáll egy pillanatra a levegő.

„Egyáltalán nem akartam hős lenni. Csak nem bírtam nézni, ahogy porig aláznak bennünket, lengyeleket" – mondja a hatodik óra elején Rysiek. Zygmunt azt teszi hozzá, hogy az apját azonnal elvitték a szovjetek, mert a bevonulásukkor a lengyel nemzeti lobogót tűzte ki a házukra. Így neki is meg az anyjának is rejtőzködnie kellett. Később hozzáteszi, hogy osztogatták a szovjet alkotmányt, elolvasta, és talált benne egy passzust, hogy „a Szovjetunióban senki sem felelős az apjáért". Ezért levelet írt Sztálinnak. A kérvényt Moszkvából visszaküldték a helyi belügyi szervekhez, akik gyorsan be is szervezték Zygmuntot besúgónak. Többek között a lengyel ellenállási mozgalomról kellett jelentenie, amelynek Rysiek, Heniek és Wladek (Sztamári György) mellett ő is tagja volt.

A miskolci előadásban az oldalra állított pad köré ülnek a fiúk, ott tervezik első akciójukat, közben isznak, énekelnek Mateusz atya antiszemita daloskönyvéből: „Szent oltárodnál térden állva kérünk, / Ó, a zsidóktól szabadítsd meg népünk".

„Muszáj volt valakit feláldoznom" – mondja kétségbeesetten a besúgóvá lett Zygmunt, és mivel biztos benne, hogy „Heniek nem bírta volna ki, Wladekről nem is beszélve", kénytelen úgy dönteni, hogy Rysieket adja fel. Szerinte ő „mindig is kemény volt". A letartóztatott Rysieket embertelenül megkínozták (a fiú ennek jelzésére piros festéket ken az arcára), sőt még a saját sírját is megásatták vele. Az azonosítására a szovjetek Jakob Kacot állítják elő. A miskolci előadásban határozott az a gesztus, ahogy farkasszemet néz egymással a két fiú. Ebből a gesztusból a lengyel hazafi joggal hihette azt, hogy zsidó osztálytársa árulta el a mozgalmukat. (Közben Jakob Kac is tele van félelemmel, hogy vajon nem őt viszik-e kivégezni, bár nem tudja, melyik tettéért.) Rysiek aztán hátát az öltözőszekrénynek vetve, a földön ülve mesél az éjszakáról, amikor azt hitte lelövik: „Felnéztem az égre. Tele volt csillagokkal. ... És hirtelen rettenetesen sajnálni kezdtem mindent. Különösen magamat. Hogy ilyen fiatalon kell meghalnom. ... Egy osztálytársam miatt. Jakob Kac miatt."

Az újabb történelmi fordulat tovább mélyíti a lengyel-zsidó ellentéteket. 1941. június 22-én kitört az orosz–német háború, és a németek bevonulnak Jedwabnéba is. A szovjet lobogók helyére horogkeresztes piros lobogók kerülnek. A hetedik óra elején Menachem figyelmezteti Jakob Kacot, hogy menekülniük kell. Ő máris indul, hátrahagyva Dorát, a felségét és kisgyerekét. Jakob Kac fekete kabátban, már vörös nyakkendő nélkül indulna. De meglátja őt az utcán Rysiek, és a társaival együtt elégtételt akar rajta venni. A sarokban áll a négy elszánt férfi. Érezni rajtuk, hogy a lappangó, majd egyre nyíltabb ellentétek most agresszióba fordulnak át. A mi osztályunk középpontjában az ebből a helyzetből kialakuló tömeges, gyilkos erőszak áll, ez tölti ki a hetedik, nyolcadik és kilencedik órát.

 

Tombol az erőszak

 

Amikor Rysiekék utolérik Jakob Kacot, rugdosni, verni kezdik. A miskolci előadásban csak a hangjukat halljuk, és amikor ismét világos lesz, azt látjuk, hogy körbe veszik a földön fekvő fiút, akinek piros festék került az arcára, és a támadók keze is vörös. „Mit mondhattam volna? – halljuk a fiú hangját. – Hogy semmi sem úgy van, ahogy gondolják?" És arról beszél, hogy próbálja eltakarni a fejét, gyomrát és a nemi szervét, de közben érzi, hogy megrepednek a bordái, a szájában pedig vér gyűlik össze.

„Eleget kapott, hagyjátok" – mondja a társainak Wladek. A fiúk nem mozdulnak. Ekkor Jakob Kac bizonytalanul feláll, és lassú, imbolygó léptekkel megindul. Közben lassú zene festi alá, ahogy Jakob Kac arról beszél, mintha megállt volna az idő, és a kinagyított pici pillanatokba belefeledkezve próbál megkapaszkodni az elszálló életben: „Sütött a nap. A ló engem nézett a kocsi mellől. A paraszt ráakasztotta az abrakos zsákot." (Ez az a pillanat – akárcsak amikor Rysiek felnéz az égre –, amikor váratlanul az élet mélyebb, meg nem látott értelme tárul fel.) Mindezt az töri szét, ahogy Zygmunt és Heniek felajzottan arról beszél, hogy a mellettük lévő kerítésből deszkákat téptek ki. A kerítés mögött Menachem lapult – ezt ő maga mondja, hogy hosszú barna kabátban és bőrönddel a kezében előjön –, de szerencséjére nem vették észre.

Jakob Kac épphogy elér a főtérig, amikor újból verni kezdik. Ezt a miskolci előadás az eddigiekhez hasonló stilizációval jeleníti meg: a támadók a földhöz csapják a deszkalapokat, miközben az előtérben a földön fekvő Jakob Kac próbál arrébb csúszni. Zygmunt üvöltve magyarázza a szöveg szerint köréjük gyűlt embereknek, hogy Jakob Kac adta fel Ryiseket a szovjeteknek, és miatta halt meg az apja Szibériában – sok más lengyellel együtt. Eleget kapott, modja Wladek, de szerinte a tömegből rávágta valaki, hogy még nem eleget. Jakob Kac a fájdalomról beszél, amit érzett, amikor szétverték rajta a deszkákat. Ryisek pedig elmondja, hogy látta, mennyire szenvedett, ezért felemelt egy tizenöt kilós követ, és Jakob Kac fejére dobta. A követ az előadásban egy vödör helyettesíti, amelyből fehér festéket (meszet?) önt Jakob Kac arcára, miközben a csellón pengetve megszólal egy csendes dallam is. Aztán feláll Jakob Kac, egy követ helyez a rivaldához, majd mintha ugróiskolát játszana, hátra ugrálgat.
Jakob Kac halálakor Zygmunt azt üvöltötte a tömegnek, hogy „több ilyen Kac-féle van a városunkban". És „mi van a mozis Menachemmel?" – vágja rá rögtön Rysiek, így a keresésére indulnak a fiúk. (Kivéve Wladeket, aki azt mondja, hogy haza kell mennie az anyjához.)

Hárman állítanak be Doráékhoz. A lány még a mozi megnyitóján mondta meg Menachemnek, hogy gyereket vár tőle. A fiú szájon csókolta a lányt, így a többiek is értettek mindent. Boldognak is tűntek, de a házasságuk nem sikerült. Menachem alig volt otthon, sokat ivott, amikor hazament, akkor is csak veszekedtek Dorával, és gyerekük, Igorka is sokat betegeskedett.

A gyerekével egyedül maradt Dorához betörő Zygmunt előbb megnyugtatja a kólikás csecsemőt, majd az asszonyt kezdik faggatni Menachem hollétéről. És hogy ejtettek-e Dorán sebet a szovjetek, mert Rysiek megmutatja a testén a kínzás nyomait. Közben érzi, hogy megfeszül a farka, aminek igen megörül, mert azt hitte, hogy kárt tettek benne a vallatói. Rysieknek már kisfiú korábban tetszett Dora, a maga ügyetlen, kisiskolás módján szerelmet is vallott neki. Az osztálytársak ekkor mosolyogtak rajta – sőt Menachem egyenesen kigúnyolta –, de a többiek egy zsidó esküvőt rögtönöznek a „párnak", egymáshoz kényszerítve a két vonakodó, szégyellős gyereket. „Az egész osztály rajtam röhögött, a lengyelek, a zsidók, rosszul esett" – mondta akkor Rysiek.

Az akkori játékos nász most kegyetlen erőszakként teljesedik be. A miskolci előadás ezt sem naturálisan jeleníti meg. A sötétben csikorgó, zaklatott zenét hallunk, majd az alsóruhára vetkőztetett Dorát látjuk. „Mazeltov, Ryisek" – mondja Zygmunt (éppúgy, mint annak idején a játékból rendezett iskolai esküvőn), és lefogja a nő egyik lábát. A másikat Heniek tartja, Rysiek pedig beáll a padra fektetett Dora mögé, hogy megerőszakolja. A pozícióváltások között az asszony vergődését látjuk, közben pedig a szereplők kommentálják a történteket. (A szombathelyi előadásban Dora megerőszakolása az egyike a maga kegyetlenségében megmutatott akcióknak.) Ryisek után Zygmunt is magáévá teszi Dorát, csak Heniek nem, aki már a puszta látványtól a nadrágjába élvezett. „A legrosszabb az volt – mondja a magára maradt Dora mélyen elgondolkodva –, hogy éreztem ugyan, hogy sajog mindenem, de közben azt is, hogy ez a fájdalom kellemes. Megerőszakolt egy vad horda, és mit érzek? Gyönyört." „Ki vagyok én?" – teszi hozzá rémülten. „Ráadásul nem tudtam elfelejteni, hogy milyen szeme van ennek a Rysieknek. Gyönyörűen vad."

Újabb sötét és újabb csöngetés után a kilencedik óra következik, amely a progrom városi eseményeit mondja el. „A főtéren zsidók kanalakkal gyomlálták a kövezetet. Körben parasztok álltak botokkal" – meséli Wladek, akinek a kezében nincs bot, ő csak figyel. Azt is elmondja, a fiatal zsidókat arra kényszerítették, hogy a Sztálin-szobor maradványait hordozzák körbe-körbe egy ólajtón, elöl a rabbival, akiben alig volt már élet.

Ezalatt azt látjuk a miskolci előadásban, hogy a magasból himbálózó fekete műanyag zsákok lógnak le – ők testesítik meg a névtelen zsidókat –, Zygmunték járnak közöttük botokkal, középen pedig Dora áll, fehér alsóruhában, a kezében a fehér pólyába bugyolált csecsemő. Aztán a fiúk dühödten verni kezdik a zsákokat, amelyek az erőszak hatására szétszakadnak, és ruhák, kövek hullanak ki belőlük. Közéjük fekszik a földre Jakob Kac is, egyedül az ő nevét ismerjük a sok névtelen, arctalan áldozat között.
Aztán Heniek meséli, kezében egy bottal, hogyan terelték be a zsidókat a temető melletti pajtába, ahol már egy frissen ásott gödör állt, körülötte több lengyel, köztük Oles, Zocha férje és Rysiek. Ő folytatja a történet elbeszélését. Arról beszél, hogy először a rabbit ütötték le egy fejszével, majd elvágták a torkát. Aztán a többieket is hasonlóképp végezték ki. „Így is örülhetnek, hogy keresztény módra öljük meg őket – mondja –, nem pedig úgy, ahogy ők a kisborjúkat mészárolják." (És közben mindenki dermedten áll, csak a szétvert sötét zsákok ringanak a magasban.)

Aztán Dora beszél arról, hogy ő is a füvet kapargatta kiskanállal a főtéren, körben ismerősök, szomszédok álltak, bámulták és röhögtek rajta. Itt talált rá Zocha, akit Menachem küldött, hogy keresse meg a feleségét és gyerekét. Dora megpróbálja rábízni a csecsemőt. Zocha elveszi, nézi egy darabig, de nem meri magánál tartani a „zsidó kölköt". (Később Menachemnek azt mondja, hogy nem is látta a családját.)

A főtérről ideérkezett zsidókat a lengyelek beterelik a pajtába. „Engedelmesen párokba rendeződtünk" – meséli Dora, és a fehér-vörös arcú Jakob Kac áll mellé. „Hogy fért el mindenki abban a pajtában?" – kérdezi Dora. „Ezerhatszáz gyerek, asszony, öregember" – mondja más. Zygmunt ezt képtelenségnek tartja. Aztán Dora és a fiúk felváltva mesélik el, hogy miként gyújtották a zsidókra a pajtát. „Éreztem, hogy taposok valakin. És rajtam is taposnak" – mondja Dora. „Köhögni kezdtem, fulladozni, hányni. Aztán bepisiltem. Ennyi volt az élet?" – kérdezi. És megszól a Jakob Kac halálakor már hallott gyerekdal, az előadás állandó halál-témája. De most már csendesen dúdolják is a szereplők: „Nyugodj le napocska, / Ha le kell nyugodnod." És lassan Dora is tova indul a halál ugróiskoláján.

 

Halottak és túlélők

 

A magyar előadások általában egy részben szokták játszani A mi osztályunkat, de a miskolci előadásban itt szünet következik. Úgy látszik, az alkotók időt akartak adni a nézőknek, hogy feldolgozzák a történteket. Egy előadás hatásmechanizmusában ez fontos döntés, mert a második rész a történtek közös feldolgozásának esélyeiről beszél.
Ezt a részt a csellón halkan pengetett halál-téma vezeti be. „Amikor minden elcsendesedett, elkapartuk a zsidókat a pajta körül" – kezdi a tizedik órát Wladek. Ő talál rá Dora és a gyereke összekapaszkodott, elégett holttestére is. Közben a fiúk takarítják a földön fekvő, a zsákokból kihullott ruhákat, Jakob Kac és Dora pedig az emlékköveket helyezik el a rivaldához.

Végül a cimborái elé áll Wladek, és elmondja nekik, hogy elrejtette a padlásukon hajdani osztálytársukat, a zsidó Rachelkát (hozzá indult a főtérről és nem az anyjához), és most kezében egy üveg demizsonnal ellentmondást alig tűrve közli, hogy feleségül akarja venni. „A szívnek nem lehet parancsolni" – reagál Zygmunt, de Rysiek gesztusából látszik, hogy nincs ínyére a dolog.

Rachelka már korábban is tetszett Wladeknak. A mozi megnyitóján felkérte táncra, és közben arról beszélt neki, hogy tulajdonképpen jó „ez a szovjet vircsaft", mert többé nincsenek gazdagok és szegények, nincsenek előítéletek, zsidó és lengyel együtt sörözhet. „Te inkább csak táncolj, Wladek" – reagál csendesen Rachelka. (Egyébként is komikus hatást kelt a miskolci előadásban, ahogy kezükben a két üveg ingyen sörrel táncolnak.) Rachelkát később rettenetes élményekhez juttatta a szovjet megszállás. Államosították az apja malmát, majd gyorsan el is koptatták a svájci turbinát, amely a család legnagyobb kincse volt. Ezt az apja már nem bírta elviselni, „összetöpörödött, megszürkült, megbetegedett, és pár hét múlva meghalt." (Szép az a kép, ahogy a miskolci előadásban mindezt a téli hóesésben, egy esernyő alatt állva elmeséli.)

„Azok a gyilkosok?" – kérdez vissza Rachelka, amikor Wladek azt mondja, hogy a cimborái segítenek nekik, beleegyeztek az esküvőbe, csak azt a feltételt szabták, hogy a lánynak ki kell keresztelkednie. Így kapja a keresztségben a Marianna nevet. A menyasszonyi koszorús Rachelka/Marianna megtörten beszél arról, hogy „egy olyan városon kocsizott keresztül, melyben már egyetlen zsidó sem volt, és akit gyűlölettel mértek végig a zsidó házak ablakaiból, ajtóiból és gangjaiból az új tulajdonosok".
A hosszába állított iskolapadokra Dora és Jakob Kac teríti a fehér esküvő abroszt. Az asztalnál minden osztálytárs helyet foglal – az élők és a holtak is, azok, akik ott voltak és azok is, akik nem. A mulatozó társaságban mozdulatlanul ülő Mariannának, az árva menyasszonynak eléneklik a dalt, hogy – ahogy Zygmunt mondja – „mindig tudja, és emlékezzen rá, hogy mi mindenre emlékezünk." Aztán ajándékokat is adnak az ifjú párnak: a megölt zsidók házaiból rabolt holmit.

A táncolók között Dora Rysieket öleli át, aki vadul azt bizonygatja a lánynak, hogy nem tehetett semmit, amikor a pogrom során a főtéren találkoztak (és segítség helyett a földhöz vágta), mert mindenki őket figyelte. Különben is: „szerettelek, te pedig hozzámentél Menachemhez" – mondja dühöngve, és zsebéből előrántott revolverével rálő. Zygmunt fogja le, akinek viszont Jakob Kac bizonygatja, hogy ne higgye, hogy Rysiek előbb-utóbb nem fog rájönni, hogy valójában ő dobta fel a szovjeteknek.

A két halottat hamarosan követi egy harmadik is: ismét osztálytárs végez osztálytárssal. Zygmunt rögtön az esküvő után arra célozgat Rysieknek, hogy jobb lenne, ha a szörnyűségeknek nem maradna egyetlen tanúja sem. Majd később figyelmezteti Rysieket, hogy Mariannára is vonatkozik a németek parancsa, ami szerint minden zsidót el kell vinni a lomzai gettóba. (Rysieken barna katonai kabát, Zygmunt barna bőrkabátban jár, mintha afféle vezető lenne, mindkettejük kezén horogkeresztes karszalag.)
A munkába induló Wladek a csodával határos módon tér haza aznap délelőtt, amikor az osztálytársa, Rysiek elvitte a feleségét, így azonnal utánuk tud indulni. Amikor rájuk talál, Rysiek ráfogja a puskáját, de Wladek gondolkodás nélkül, a zsebén keresztül hasba lövi őt a revolverével. Majd amikor látja, hogy Rysiek szenved, lelövi: „Fülön lőttem. Mint cimbora a cimborát." Nemcsak ez a gesztus emlékeztet Jakob Kac halálára, hanem az is, hogy Wladek egy vödörből fehér festéket önt Rysiek fejére. És közben szól a csellón a már hallott halál-dal. Mosolyogva Jakob Kac és Dora veszi közre Rysieket. „Hova megyünk, Dora? – kérdezi. – Sehová. Megérkeztünk." És most már hárman ugróiskoláznak át a halálba.

A darab eddig azt kérdezte, hogy miért kellett az áldozatoknak meghalniuk. Ettől fogva azt a problémát feszegeti: mit is jelent a túlélés. A következő óra elején – a gyors és örömtelen nászéjszaka után – Mariannában merül fel először a kérdés. Elkeseredett dühvel beszélt arról, hogy egyedül maradt „egy ostoba lengyellel és az ostoba az anyjával, aki rosszabbul bánik" vele, mint a kutyájával. Az járt a fejében, hogy jobb lenne meghalni, de eszébe jut, hogy ez az ostoba lengyel mégis csak megmentette az életét. És megkeményedett a fájdalmában. Arra gondolt, hogy „nem egy ilyen dolgot túléltek már a zsidók". Így másnap reggel átöltözik, átvedlik parasztasszonnyá, és megkérdezi, hogy mi a dolga a gazdaságban.

Rysiek megölése után Wladek és Marianna közös problémája a túlélés. Az erdőben bujkálnak, mert egyetlen rokon sem hajlandó befogadni őket. (Egy oldalára fektetett iskolai padnál rendezik be a rejtekhelyüket.) Itt születik meg a gyerekük, aki néhány órával később meghalt. „Hármasban nem éltük volna túl" – mondja Wladek. „Azt hiszem, megfojtotta, míg aludtam" – reagál csendes, lefojtott fájdalommal Marianna. És közben szól a csellón a halál-téma. A háború után visszamennek a kifosztott, tönkretett malomba, amit valahogy sikerül beindítaniuk, de nem sokra mennek vele. És gyerekük sem születik több. (Ezért is szól fájdalmasan az óra végén a gyerekdal: „Ha az égre nézel, / büszke szíved sarka, / hogy lengyel vagy te is, / Kopernikusz sarja.")

A következő óra elején Zygmunt keresi fel Zochát, és közli vele, hogy tudja, a háború alatt ő rejtegette Menachemet. (Zocha az öreg Oleshez ment férjhez, még a szovjet megszállás alatt. Nincs mire várni – mondta akkor –, és a vén Oles nem akart tőle semmit, viszont megígérte, hogy halála után ráírja a gazdaságot.) Menachemnek a progrom idején valóban nem sikerült elmenekülnie a városból, és előbb Zocháék istállójának padlásán, majd Oles halála után a kisházban húzta meg magát. Ugyan Zygmunt is kerülgette Zochát, de ő végül Menachem szeretője lett, épp Rachelka esküvője után. „Micsoda élet várja! – mondta a menyasszonyra. – És micsoda élet vár ránk is?" És ebben a kilátástalanságban fogadta el Menachem ölelését.

Kint várnak a fiúk – fenyegeti meg Zochát Zygmunt, amikor a háború után felkereste. A sötét és a zenei effektusok ugyanazok, mint Dora megerőszakolásakor voltak. És a póz is erőszakra utal. „Voltaképpen önszántamból adtam neki oda magam" – mondja sírva Zocha, csak hogy ne keressék Menachemet. Zygmunton ugyanazt a barna bőrkabátot látjuk, mint korábban, csak most a horogkeresztes karszalagot piros fehér karszalagra cserélte: az új lengyel köztársaság nevében fenyegeti a revolverével az asszonyt.

A zokogó Zochát Menachem próbálja vigasztalni, aki mindent hallott, de nem tehetett semmit. Aztán összepakolnak Zochával, és elmenekülnek a városból. Lodzba költöznek, ott derül ki, hogy Zocha terhes. De a múlt ott is kísért: mivel az asszony nem biztos benne, hogy kitől van a gyerek, Menachemtől vagy Zygmunttól, így elveteti. A történteknek ennél a párnál is a gyerek az ára. A kérdés tehát kérdés marad, hogy miféle túlélés lehetséges.
„A kaparás után valami elromlott köztünk" – mondja Menachem, aki megint egyre többet ivott. Így végül Zocha egyedül utazott Amerikába. De Menachem megígéri, hogy amint lehet, utána megy.

 

Tisztázhatatlan igazságok

 

Amerika iskolás koruk óta ott él az osztálytársak tudatában. Ugyanis még 1935-ben elbúcsúzott tőlük Abram (Keresztes Sándor), mert a nagyszülei Amerikába küldték tanulni. A többi zsidó fiú ezt árulásnak tartotta. Mi lesz így a szövetségünkkel, a lázadással – támadtak rá. De Rachelka lecsendesítette őket. „Mindenkinek megvan a maga sorsa" – mondta, és úgy látszik, Abramra ez a sors vár. De akkor még nem kérdezte meg, vajon nekik mi lesz a sorsuk.
Abram rendszeresen írt Amerikából. A halott Jakob Kac zsebében is ott lapult egy levele, amit már nem tudott felolvasni az osztálytársainak, így azt Abram mondja el a földön fekvő Jakob Kac mellé állva. Arról számolt be, hogy elvégezte az iskoláit, és rabbiként leölte az első borjúját. (Ez a párhuzam Jakob Kacot is a rituális áldozat szerepébe helyezi.)

A háború után viszont Zygmunt írt levelet Abramnak, amelyben a városban történtek sajátos interpretációját adja. Közli „a szomorú hírt, hogy kollégánk, Jakob Kac és kolléganőnk, Dora a gyerekével együtt, valamint az összes zsidók nálunk meghaltak és le lettek gyilkolva a náci bestiák által elevenen el lettek égetve a nők és gyerekek a pajtában. ... Meghalt Rysikek cimboránk is a gyilkosok áldozataként." Majd pénzt kér Abramtól, hogy valami szobrot állítsanak „e szörnyű eseményeknek".
Abram végül Zochától tudja meg – aki Amerikába érve nála lakott –, hogy valójában ki égette el a zsidókat. Ekkor Abram a lengyel kormánytól kér igazságot: „Akik megölték az egész családomat, elrabolták az otthonomat, mindenemet, most ott élnek e házakban" – írja a levelében. És miközben hosszan sorolja a halottait, kissé eltorzított formában szól a csellón a halál-téma. „És most ezek a banditák, rablók nyugodtan fognak aludni? Mit mond a papotok? Az Egyházatok? A Lengyel Kormány?" – kérdezi Abram elkeseredett dühvel.

Nem tudni, hogy ennek a levélnek a hatására kezdenek-e vizsgálódni a hatóságok. A következő óra elején – 1948-ban – Menachem azt a feladatot kapja, hogy vizsgálja ki a „zsidók megszállás idején történő tömeges meggyilkolásá"-t. Menachemnek eredetileg igen egyszerű terve volt: megszedi magát, és eltakarodik az országból. De egy haverja azt mondta, hogy „az ember hivatalos fosztogatásból tudja magát legjobban megszedni. És hol volt a leghivatalosabb fosztogatás? Az Állambiztonsági Hivatalnál." Így lett Menachemből ávós.

Az irányításával letartóztatják Henieket, Zygmuntot, Wladedkot. A férfi válogatott kínzásokkal próbál vallomást kicsikarni az osztálytársaiból. Bizonyítékot akar találni arra, amit a saját két szemével látott a kerítés mögött lapulva. És közben nyilván a felesége és a gyereke haláláért is bosszút akar állni. Az osztálytársak közötti vallatás az iskolapad mögött zajlik, a felborítása jelzi a súlyosabb ütéseket, a megkínzottak arcára piros festék kerül, a fellocsolásukhoz Jakob Kac adja Menachem kezébe a vödröt, és Dora tartja a lavórt, amelyben kezet mos a kínzások után. De az igazság kideríthetetlennek bizonyul. A tárgyaláson nemcsak Wladek vonja vissza terhelő vallomását, hanem Marrianna is azt vallja, hogy a fiúk mentették meg az életét, és sosem tapasztalt a részükről antiszemitizmust. Menachem dühösen kérdezi, hogy miért mondja ezt. Az asszony csendesen válaszol: a férfi elmegy, de neki itt kell maradnia, ezek közt az emberek közt kell leélnie az életét.

Az újabb órán újabb fordulatot az osztálytársak sorsában – és az „igazság" megítélésében – ismét a történelem hoz. Sztálin halála után letartóztatják Menachemet, és „törvénytelen kihallgatási módszerek alkalmazása" miatt vád alá helyezik. A vád egyik tanúja Zygmunt volt, aki eredetileg 15 évet kapott. Menachemet végül 10 évre ítélik, és kap mellé egy ajánlatot: vagy leüli, vagy elhúz Lengyelországból. Az utóbbit választotta, és kivándorolt Izraelbe.

Zygmuntot is hazaengedték a börtönből a családjához. 1956-ban lépett be a Lengyel Egyesült Munkáspártba, és lassanként a város egyik vezetője lett. „A hatvanas évek csodálatos időszak volt" – mondja. Elegáns zakójához és mellényéhez most ő ölt vörös nyakkendőt. Nemcsak ez emlékeztet az Apolló mozi megnyitására, hanem az is, ahogy egy mikrofonban beszélve ajánlja Heineket a város plébánosának (aki még Wladek és Marianna esküvőjén jelentette be, hogy papnak fog tanulni). „Az ember csak a földijei között tud igazán kibontakozni" – mondja a pap, majd néma tátogás lesz a beszéd, amit erről tart.

Henieket egyszer részegen azt mondja Zygmuntnak, hogy tudja, hogy ő dobta fel Rysieket, és nem Jakob Kac. (A hátuk mögött néma tanúként Jakob Kac, Rysiek és Dora áll.) Zygmunt megfogja az állát, és mélyen a szemébe néz: „Emlékeztesselek, hogy Dora melyik lábát fogtad, miközben basztuk? És hogy mi zajlott akkor a gatyádban?" „Soha többé nem érintettük ezt a témát" – reagál Heniek. Minek is bolygatni a múltat?

De aztán Wladek ül le mellé. „Nem tudok aludni éjjelente... Jakob Kac meg Rysiek jön hozzám meg Dora Igorkával." De Zygmuntnak egyáltalán nincs lelkiismeret-furdalása. Azt mondja, Wladeken nem lehet segíteni, hiába intézte el neki a világ igaza kitüntetést. Sokat iszik, „mivel a házassága nem sikerült, és a malom ... tönkrement".
Közben Zygmunt többször kezdeményezi Menachem kiadatását, de kiderült, hogy Izrael nem adja ki az állampolgárait. „Szóval, ez az ávós hóhér elkerüli a megérdemelt büntetését?" – kérdezte értetlenül.

 

Büntetések

 

Bár a történteket nem bolygatja senki, és mindenki élni akarja tovább az életét a maga módján, a múlt valahogy mégis beleszól mindenki sorsába. Közben az előadás is lecsendesedik, a térben szétszórt székeken ülnek a szereplők, legfeljebb egymáshoz lépnek, leülnek egymás mellé, de a korábbi mozgásokban és akciókban gazdag játékmódot egyszerűbb, szövegközpontúbb előadásmód váltja fel. Nyilván azért, mert a számadás ideje következett el.

Zocha arról mesél, hogy mennyire kétségbe esett, amikor nem sokkal Amerikába érkezése után megkapta Menachemtől az utolsó levelet, hogy ne várjon rá. „Harmincéves voltam – mondta az asszony. – Mit csináljak az életemmel? Se pasi. Se gyerek. Se végzettség. Életem végégig cseléd legyek? A zsidóknál, mint az anyám?" Ekkor találkozott Janusszal, akivel két hét ismeretség után összeházasodott, hiába próbált az eszére beszélni Abram.

Aztán gyerekei születnek, majd sikerül Zochának varrónőként elhelyezkednie. (Ő az egyetlen, akiből az lett, amit az első órán mondott, hogy mire vágyik.) „Valahogy elvoltunk" – mondja az életükről. De végül tönkremegy a házassága. Furcsa módon azért, mert Menachem Izraelből elintézte neki, hogy megkapja a világ igaza kitüntetést a zsidók mentéséért. Erre rátámad a férje, zsidó kurvának nevezi, és még akkor sem hajlandó vele kibékülni, amikor már haldoklik a kórházban. Zocha csak a halála után tudta meg, hogy valójában a férje „apja zsidó volt, és Treblinkában halt meg. Akkor tényleg begolyóztam" – mondja. Később a lányai sem bocsátanak meg neki. Egyikük azzal vádolja, hogy miatta halt meg az apja, így Zocha eladja a házát, és a pénzből vesz magának egy helyet egy elegáns öregek otthonában. Ott is hal meg – egyedül. „Így ment pocsékban az élet" – mondja végül, és mintha a púderes dobozát venné elő, úgy ken az arcára fehér festéket, miközben szól csendesen a csellón a halál-téma.

Menachem Izraelbe érkezve Zocha iránt tudakolódzik, de Abram azt írja a levelében, hogy hagyja békén a nőt. Ezután Menachem feleségül vesz egy „szefárd zsidó lányt, akinek gyönyörű volt a szeme és a lába, mint Dorának", majd gyereke született tőle. Egy iskolai dolgozat kapcsán azt kérdezi tőle a fia, hogy „ki vagy te valójában, apa?" Ekkor tépett húrhang hallik, és Menachem zavartan elhallgat. Dorának is ez volt a kérdése annak idején: kicsoda ő valójában? És a többiek is újra és újra megkérdezhették maguktól. Menachem a hosszú csend után csak nehezen szedi össze magát, hogy válaszoljon: „Ma katona vagyok, mint minden zsidó."

De valahogy átok ül rajta – akárcsak Zygmunton. Az egyik a barátait árulta el, a másik a feleségeit. Słobodzianek darabja itt feltűnő párhuzamot von a két férfi sorsa között, és ezt az előadás is hangsúlyozza azáltal, hogy a két szereplő a színpad két oldalán állva egymást szavait folytatva mesélik el a fiukkal történteket: a büntetés a gyerekek nemzedékén teljesedett be. Menachem tízéves fiának iskolás buszát egy páncélos lövedék találta el, majd „a terroristák kalasnyikovokból lőttek a gyerekekre, akik próbáltak kimenekülni a lángokban álló autóbuszból". Menáchem fiát akkor érte halálos lövés, amikor az osztálytársát próbálta kimenteni. (És megszólal néhány hang a halál-témából.)
Ezzel szinte egyidőben „a Wigry-tavon nagy vihar kerekedett", ami nem tartott sokáig, de felborult az a vitorlás, amelyen Zygmunt fia és a barátai tartózkodtak. Mindenkinek sikerült valahogy kiúsznia a partra, csak Zygmunt fiának nem. (És folytatódik a halál-téma dallama.)

„Istenem! Pontosan harminc évvel azután, hogy Zygmunt, Heniek és Rysiek meggyilkolták a főtéren Jakob Kacot" – kommentálja fájdalmasan a történteket Abram. (A gyerekek áldozat szerepét világossá teszi Heniek temetési gyászbeszéde: „Nem küldtél bárányt, Uram. Izsák nem él.")

A két férfinak ezzel lezárul az élete. Menachemet elhagyja a felesége, mondván, átok ül rajta. A férfi az izraeli titkosszolgálattal keresi a kapcsolatot, hogy felajánlja tapasztalatait a terroristák elleni harcban, de azt a választ kapja, hogy „szakemberekre szükségük van, viszont perverzekre – nem." És megmutatják neki a kérelmeket, amelyben Menachem kiadatását kérik. A férfi számára ekkor világossá válik, hogy 55 évesen már semmi sem fog történni vele az életben. Feltankolja az autóját, és elindul az autópályán Maszada felé. Az autó egy kanyarban kirepült az útról, „fának ütközött, visszacsapódott, majd felrobbant". A kiégett karosszériában csak Menachem aranyórája maradt meg. A férfi maga ken az arcára fehér festéket, majd csatlakozik Doráék csapatához, hogy együtt ugróiskolázzanak át a halálba.

Zygmunt a fia halála után visszavonult a közügyektől, és órákon át ücsörgött a plébánián. „Elszartuk az életünket, Heniek" – mondja, és újból halljuk a tépett húrhangot. Később agyvérzést kapott, amiből már nem épült fel. Heniek virrasztott mellette a kórházban, Wladek szerint azért, hogy „ne kotyogjon ki valamit a halála előtt". „A halála előtt furcsa dolog történt – folytatja Heniek –, a szeméből áradt a könny." Ekkor Zygmunt a két ujjával ken fehér festéket az arcára, és mély szomorúság van a tekintetében, amikor felnéz. Aztán zavartan csatlakozik a halottak csoportjához, miközben a cselló a halál témát játssza.

Henieket Zygmunt halála arra döbbentette rá, hogy „a végső számadásnál csak a nagy dolgok számítanak: a haza, a becsület, a hit". Úgy érezte, hogy eljött az ő ideje. „Táborokat, apostoli mozgalmakat, lelki gyakorlatokat" szervezett, a lengyel pápához hasonlóan az ifjúsággal együtt kereste az Istent. Ezzel szemben Wladek úgy látja, hogy „kártyás, rabló, pederaszta" lett belőle. Heniek rosszindulatú rágalmaknak tekinti, amikor azt terjesztik róla, hogy „elpókerezi a hívek pénzét", és a „pirospozsgás ministránsok" iránt vonzódik. Sőt a 90-es években arról cikkeztek, hogy együttműködött az Állambiztonsági Hivatallal.

„A következő provokáció 2000-ben robbant ki. Ezúttal kisvárosunk lakóit vádolták meg zsidógyilkossággal." Heniek a püspöktől tanácsot kér, hogy esetleg részlegesen ismerjék-e el a történteket, mire azt a választ kapja, hogy „megőrült?". Wladek viszont elhatározza, hogy tanulságot tesz az igazság mellett, amikor megkeresi a média. Heinek dühödten figyelmezteti Mariannáékat, hogy nem köphetik le azokat az embereket, akik között nyugodni akarnak majd a temetőben. Ha csak nem arra vágynak, hogy a bozótosban legyen a sírjuk. Néhány nap múlva be is törik Wladekék ablakát, a követ egy feliratba csomagolták, amelyen ezt állt: „ha nem fogjátok be a pofátokat, bevégezzük, amit a nagyszüleink be nem végeztek." Az éj leple alatt menekítik ki őket a városból a segítőik, és egy Varsó melletti panzióba költöztetik őket. Ekkor már igazán csak a tévé távirányítóján veszekedett a házaspár. („Ha tudtam volna, hogy milyen lesz ez az élet, a többiekkel együtt bementem volna a pajtába" – monda korábban a házasságáról Marianna.)

Wladek az első sorban ül azon az ünnepségen, amelyet a pogrom áldozatai emlékművének felállításakor rendeztek. Heniek és hívei nem vesznek részt „ebben a szégyenletes látványosságban". Viszont a pap jól elbeszélget a szintén hazalátogató Abrammal, aki megható beszédet tart az ünnepségen (amelybe azért belesípol a gerjedő mikrofon). „Amikor az ősz és agg Abram úgy kezdett el beszélni, mintha ő maga is ott lett volna a pajtában, gyorsan átkpacsoltam az Animal Planetre" – kommentálja mindezt Marianna.

A rák közel egyidőben viszi el Wladeket és Henieket. A pap a fájdalomcsillapító narkotikumoktól ébren álmodik. „Szörnyűségeket. A zsidók, mint az enyv." És hozzá is eljönnek a halottak is. „Nem volt hová menekülni. Nem volt Isten!" – mondja, és halljuk ismét a hiábavalóság tépett húrhangját.
Ugyanazon a napon temették el a két férfit a város temetőjében, Henieket a fősoron, nagy pompával, Wladeket a bozótosban. (Udvariasan egymásnak tartják oda a vödröt, hogy rákenjék az arcukra fehér festéket.) Marinna ezután már csak a tévét nézi, leginkább az állatos filmeket kedveli. „Arra kerestem a választ, mi értelme volt ennek az életnek? Kerestem, de nem találtam. Az emberek között. Az állatok között megtaláltam."

A darabot Abram szavai zárják. Felesége haláláról számol be az egyetlen még élő osztálytársának, akit továbbra is Rachelnek szólít. Hosszan sorolja, hogy ki mindenki volt ott a temetésen, és ezzel nemcsak a gyászt érzékelteti, hanem azt is, hogy az újra népes családja (amelyben a legkülönfélébb nációkhoz tartozó neveket sorolja) az élet kitörölhetetlen erejét bizonyítja.

Egyedül Abraham és Rachel arcára nem kerül fehér festék. Ők így ülnek vissza a többiek közé, a helyükre. A padokban már ott ülnek az osztálytársaik. És a korábban halott halál-témára most együtt énekelnek csendesen. A dal Abramnak ad igazat: vannak biztos koordináták az életben, csak nem szabad eltévedni köztük. (Persze neki könnyű volt a történelmen kívül, Amerikában megőrizni ezt a tudást.) „Ha most jobbra nézel, / Meglátod, hogy ott kel – / Mint ahogyan mindig – / Holnap is a Nap fel. // Nem tévedsz el többé, / Lábad sosem reszket, / Itt van észak és dél, / Ott nyugat és kelet."

Az utolsó pillanatok az előadás kezdetét idézik. De most a színészek a saját nevüket mondják, és azt, hogy gyerekkorukban mire vágytak, hogy mi legyen belőlük. Ez a személyes gesztus megerősíti azt az őszinteséget, ami a színészi játékot jellemezte a miskolci előadásban. Béres Attila rendezése tárgyilagosan beszél a történtekről. És a színészek sem kérdőjelezik meg egyetlen szereplő igazát sem, miközben láttatták esendőségeiket, tévelygéseiket is. Mert a darab cselekmény-labirintusában igazán sosem lehet megmondani, hogy kinek van igaza. Hogy ki, mit, miért csinál. Mert minden oknak van egy korábbi előzménye, amely szintén reakció valami korábbi eseményre. De a Słobodzianek-darabban – és az előadásban – feltáruló rendkívül gazdag életanyag mégis csak határozott irányba mutat. Hogy a szereplők olyan logikát követtek, olyan mechanizmusoknak engedtek, amelyet csak megtörni érdemes, ha nem a pusztítás örök köreit akarják újrakezdeni.

 

A mi osztályunk újabb magyar bemutatójával, a tatabányai előadással az Ellenfény egyik következő számában foglalkozunk.

 

Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk

Miskolci Nemzeti Színház

 

Fordította: Pászt Patrícia

Irodalmi munkatárs: Réczei Tamás

Díszlet: Horesnyi Balázs

Jelmez: Pilinyi Márta

Zene: Márkos Albert

Dramaturg: Ari-Nagy Barbara

Rendező: Béres Attila

Szereplők: Tenki Dalma, Simon Zoltán, Görög László, Varga Zoltán, Máhr Ági, Bodoky Márk eh., Gáspár Tibor, Nádasy Erika, Szatmári György, Keresztes Sándor m. v.
Közreműködik: Márkos Albert (cselló), Szakács Sára (brácsa)

 

Lábjegyzetek:

1. A darab keletkezéséről és forrásairól részletesen: Sándor L. István: Sok szempontból látni. Ellenfény 2011/11.

 

2. A Katona József Színház mutatta be a Kamrában a darabot 2011 októberében Máté Gábor rendezésében.

 

3. A varsói Teatr na Woli bemutatóját a szlovák Ondrej Spišak rendezte 2010 októberében. A darab ősbemutatója 2009 szeptemberében volt a londoni Royal National Theatre-ben.

 

4. Felkavarni a nézőket. Tadeusz Słobodzianekkel beszélget Nánay Fanni. Ellenfény 2011/11. 6–9. o.

 

5. A Katona magyarországi ősbemutatóját 2015-ben követte a nagyváradi színház Anca Bradu rendezte előadása 2015 márciusában. 2016 februárjában mutatta be a darabot a szombathelyi színház, 2017 januárjában a miskolci színház. A legfrissebb magyar bemutató 2017 szeptemberében volt Tatabányán.

 

6. A mi osztályunk a Weöres Sándor Színházban. A Szombathelyi Televízió ajánlója. https://www.youtube.com/watch?v=ft81dMaN8Rc