Több feldolgozásban is látható volt ebben az évadban a magyar színpadokon Cervantes hatalmas regénye, a Don Quijote. Játszották Dunaújvárosban (rendező: Hegymegi Máté), műsoron van a Szkénéban (rendező: Rába Roland) és bemutatták Vidnyánszky Attila rendezésében a Nemzeti Színházban is.
Vidnyánszky Attila a Johanna a máglyán rendezésével ismét bebizonyította, hogy egyedülállóan tud képzőművészeti utalásokkal teli, élőzenét (méghozzá egy egész szimfonikus zenekar munkáját) szervesen magába építő, nagyszínpadra komponált színházat létrehozni. Ám minderre idegen, indokolatlanul elhelyezett, politikai és erkölcsi szózatnak szánt elemek tapadnak.
Az élettel teli színpadképből az egyórás előadás végére elszivárog az organikusság, elmaradoznak az addigi szolid kuncogások. Vagy azon nem lehet nevetni, hogy a család a társadalom legfontosabb építőeleme, de azért a haza üdve előbbre való?
Gothár Péter másodszor vitte színre az Amphitryont. 2008-as kaposvári rendezésére nemcsak néhány megoldás emlékeztet, hanem az is, hogy Sosias szerepét akkor is, most is Znamenák István alakítja. De a Nemzeti Színház új bemutatóján a korábbinál markánsabban rajzolódik ki Gothár mondanivalója Kleist drámájáról (és közben az idők változása is világossá tette, hogy manapság miről szól e darab). Mindezt a nagyszerű szereposztás is megerősíti.
Két határozott gesztus köré épül Alföldi Róbert rendezése. Egyrészt az előadás terébe érve a színészek fogadják a nézőket és veszik el a kabátjaikat (majd helyezik el őket a díszlet falára erősített fogasokon). Másrészt Trepljov darabja (melynek előadása áll a Csehov-mű első felvonásának középpontjában) ezúttal oroszul hangzik el. Mindkét ötlet – és a hozzájuk kapcsolódó egyéb megoldások is – határozott rendezői szándékra utalnak.