Ha maga Niccolo Machiavelli, a híres-hírhedt reneszánsz gondolkodó nem is volt machiavellista - ahogy azt a kutatások kimutatták -, Háy János szeme előtt mindenképpen az ismert mondás lebeghetett, miszerint a cél szentesíti az eszközt. Ugyanis Machiavelli legismertebb drámáját, a stílusteremtő firenzei komédiát, a Mandragórát egy kevésbé kifinomult újjászületés helyszínére, a Vadnyugatra helyezve írta újra. Így lehetséges az, hogy a közönség egy este két drámát is végignézhet: egyrészt egy szerelmi tragikomédiát, másrészt pedig a kortárs drámaíró viaskodását a reneszánsz év elé állított akadályaival.
Merész döntést hozott a Szegedi Nemzeti Színház új vezetése, amikor A kávéházzal nyitotta meg az évadot. Az alapanyagul választott darab ugyan egy klasszikus vígjáték, de ezt nem eredeti formájában, hanem Mohácsi János (és a kaposvári társulat) 1994-es változatában tűzték műsorra. Ezt az abszurddá hangolt átiratot egy Szegeden valószínűleg ismeretlen rendező, Rusznyák Gábor vitte színre (aki jelenleg is a kaposvári társulat tagja). Az eredmény bizonyára vitákat fog kavarni (főleg a szegedi közönség körében). Én azonban úgy látom, hogy feltétlenül több pozitívum került a mérleg serpenyőibe, mint negatívum.
Ha az előadás körül kialakult szegedi botrány a Lear király gyengéjét nem is tudta orvosolni, de jót tett a színház ügyének, diskurzust kezdeményezett a közönség széles körében. A tavaly októberi bemutató óta jónéhány kritika született neves véleményformálók tollából, interjúk, színes hírek foglalkoztak Zsótér Sándor rendezésével. Az internetes fórum is burjánzott. Az élénk közbeszédnek köszönhetően a Lear királyt az évad nagyobb részében műsoron tartották, sőt a Vidéki Színházak Találkozójára is ezt az előadást hozta a szegedi színház.