Etoile

Beszélgetés Fodor Tamással: A Stúdió "K" elődje, az Orfeo Stúdió első előadása

Negyven éve, 1971. november 13-án mutatta be a Stúdió „K” elődje, az Orfeo Stúdió első előadását, az Etoile-t. Az évfordulóra emlékezve Fodor Tamással ezúttal a próbákról, a történetről és a szereposztásról beszélgettünk.
Sándor L. István | 11. 11. 15.

 

– Hogyan zajlottak az Etoile próbái?

– Nem emlékszem pontosan. Elég komoly elképzeléseim voltak, és amikor ebből nem tudtak valamit megcsinálni – ami, hál’ Istennek, elég gyakran megesett – akkor meg kellett keresnünk azt az utat, ami oda vezetett, hogy valami hasonlót mégis meg tudtunk csinálni. És ez teremtett újabb és újabb eszközöket.

– Miért Etoile lett a darab címe?

– Ebbe bizonyára a párizsi élményeim játszottak bele, mert a történet nagy része Párizsban játszódik. Az Etoile az egyik metró megálló neve. Nekem azért is hihetetlen élmény volt 1969-ben Párizs, mert még életemben nem láttam metrót. Párizs számomra a metrót jelentette. És azt, hogy bemondják végig az állomásokat. Az Etoile és Nation volt az a két végállomás, ami meghatározta az egyik vonalat. Ez olyan, mintha nálunk Köki-Újpest Központnak neveznék a 3-as vonalat.  Először nem is tudtam, hogy ilyen létezik. Nekem csak a hatos villamos létezett. De Párizsban nem a hatos villamos volt fontos, hanem Nation-Etoile metróvonal. Azt is fantasztikusnak tartottam, hogy az iránnyal meg lehet határozni egy vonalat. Ez számomra geometriai gyönyörűséget jelentett.

 

etoile-1

A metró az Etoile-ban

 

Sokat gondolkodtunk azon is, hogy az Etoile-ban hogyan tudjuk jelezni azt, hogy a főszereplő állandóan úton van, anélkül hogy lefényképeznék utcákat. És akkor meghallottam ezt a zenét, mint egy pogány himnuszt, ahogy sorolják fel a metróállomások nevét. Én Párizsban megtanultam a metróállomások nevét, mert annyira szerettem a hangzásukat. És akkor úgy éreztem, hogy mindent tudok Párizsról, pedig csak a föld alatt közlekedtem. De azt éreztem, hogy itthon vagyok Párizsban, mert ismerem a metróállomásokat. Miközben a legtöbbjén nem is jártam. Ebből egyfajta szédület érzetet tudtunk csinálni az előadásban. Az történt, hogy a székekkel föl-le mentek a szereplők, és mindenki skandálta a metróállomások neveit, ami úgy hatott, mintha egy kardal lenne, aminek zenéje is van. Ezt még Radnóti egyik verséből tanultam, hogy a párizsi metróállomásoknak csodálatos zenéje van. És mentek az Etiole-ben körbe az emberek, hol leereszkedtek, hol fölemelkedtek a székek, és meghatározták a nézőpontokat, a kivágásokat, ahogy láttuk a szereplőket. Ahogy ezek az emberek léteznek ebben a metróvilágban. Azt érezhettem, hogy ezekhez az emberekhez tartozom én is. Hogy az ő nevükben létezem, anélkül, hogy erre különösebb utalás történt volna.

Mondom ’69 élményei sugároztak át az előadáson, amit megtapasztaltam Párizsban, de el kellett telnie másfél évnek, amíg a Pince Színháztól kezdve a Hazafias Népfront zuglói pincéjén át eljutottam a Hazafias Népfront ferencvárosi első emeletére, ahol  egy francia darabhoz berendezünk egy olyan világot, ami azt a francia szellemet tükrözte. De ahogy Radnóti nyomán és a saját tapasztalataim alapján a metróállomások neveit soroltuk, az furcsa módon a hazaszeretetet jelentette számomra. Egy másfajta patriotizmust, amit Diego Mora képviselt. A francia metróállomások jelentették számára azt az országot, amiért és aminek az ellenében neki kell valamit csinálnia. Én is csupa ellentmondással próbáltam dolgozni.

Mert az Etoile nemcsak a metróállomás neve volt, hanem a téré is, ahol a megálló van. Az Etoile csillagot jelent. Erre utal az előadás plakátja is, amit az akkori feleségem csinált. A plakáton egy piros dekorációs papírból készített ököl látható, össze van fogva a kéz, és abból nő ki egy lepukkadt, Népszabadságból kitépett, lagymatag ököl. Ebben az a divergencia érdekes, ami a vörös ököl és a Népszabadságos fáradt ököl között van. Az újság lagymatag hazugságai juthatnak eszedbe erről. Ez akkor nekem nem egy metaforikus képet jelentett, hanem azt a dilemmát próbálta feloldani, amiben benne éltünk.

– Az előadás végigmesélt egy történetet?

– Igen, ez Diego Mora története volt, aki megbízást kap a párttól, lebukások vannak Madridban, ezért visszamegy Párizsba, hogy tisztázza a helyzetet, és így keveredik taktikai-stratégiai vitába a pártvezetőkkel. Közben egy bőröndöt kell elvinnie valahová. Fogalma sincs, hogy mi ez a bőrönd. Egy lány, Nadine bízza rá. Diego azonban otthon kinyitja a bőröndöt, és látja, hogy egy plasztikbomba van benne. Elhelyezteti a pályaudvar csomagmegőrzőjében, aztán találkozik Nadine barátaival, akiké a bőrönd, vitába keveredik velük, majd odadobja a csomagmegőrző kulcsát nekik: „különben robbantsátok fel magatokat!” Diego az illegalitásban semmiről nem tud, de látja, hogy minden részekre van szakadva az ellenállás. Azt hiszem, erről szólhatott.

– Az előadás etűdjei a történetet mesélték végig?

– Igen, ez volt megcsinálva a darabban.

– Ilyen értelemben hagyományos jelenetekből állt az Etoile?

– Igen, csak ez a tárgyak metamorfózissal volt megjelenítve. Különböző eszközökkel dolgoztunk. Például az újságok nagyon fontosak voltak, mert különféleképpen játszottunk velük. Az újság mondta meg számukra a valóságot és eltakarta a valóságot. Ezek afféle korabeli metaforák voltak.

– Tehát nem naturalista módon jelenítették meg a történetet?

– De magának színészi játéknak hitelesnek kellett lennie, már amennyire képes erre egy négy hónapos együttes. De arra nagyon vigyáztam, hogy igazságok jelenjenek meg. Tehát ők ott belül meg voltak győződve ezekről a szövegekről. Tehát tudták mondani a szövegeket. Értették, hogy miről beszélnek. Hogy mi az, hogy mozgalmi munka, meg elnyomás. Hát ebben éltek benne, ezekben a szövegekben.

 

etoile-5

Az előtérben Oszkay Csaba és Székely B. Miklós

 

Mi volt az Etoile  szereposztása?

– Sokan szerepeltek az előadásban: Kató Balázs, a kis Fábri Péter, Gaál Erzsi, a nagy Fábry, Elek Laci, Angelus Iván, Madarász Gyuri. Emlékszem, milyen merev volt még Laca. Hihetetlen. Oszkayn azért látszott már, hogy az én tanítványom. Neki már megcsináltam ezeket a kontraposztokat, ahogy például hátra fordult.

Ő játszotta a főszerepet, Diego Morát?

– Igen. Az az igazság, hogy valóban két srácot ajánlották nekem. Az egyik Forgách András volt. Nagyon helyes srác – mondták róla többen is – most vették fel a filozófia szakra. Neki el lehet hinni, hogy gondolkodik. De én tudtam, hogy nekem nem az Yves Montand kell fiatalban.  Egyáltalán mit kezdjek egy 18-19 éves fiúval? Hogy lehet elhinni róla, hogy afféle problémái vannak, mint a főhősnek. A fiatalok nem tudnak életkort játszani. De közben meg láttam azt, hogy az OszkaYban milyen nyugtalanságok vannak. Ő egyáltalán nem akart színész lenni. Lekádereztem mindenkit, megnéztem a munkáit. Az OszkaY tüzeket fényképezett, mint egy őrült képzőművész. Az érdekelte, hogy micsoda tüzek vannak! Azt éreztem, hogy nekem egy ilyen tüzes pali kell erre a szerepre.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK