Királyi játékok

Bulgakov: Képmutatók cselszövése – Vádli Alkalmi Színházi Társulás, FÜGE Produkció, Szkéné Színház

A tavalyi nyár nagy színházi sikere volt a Szikszai Rémusz rendezte Caligula helytartója. A Vádli alkalmi együttese valódi társulattá kezd formálódni, hiszen itt a folytatás is, a Képmutatók cselszövése, amelynek nyár elején volt az előbemutatója, most szeptember közepén pedig a hivatalos bemutatója a Szkéné Színházban.
Sándor L. István | 12. 09. 20.

Sok minden összekapcsolja a két előadást. Egyrészt a témaválasztás, hisz mind Székely János darabja, mind Bulgakov most bemutatott műve a politikai hatalom és az értelmiség viszonyát taglalja. Ezt Szikszai Rémusz azzal is megerősíti, hogy a két előadásban ugyanaz a két színész alakítja a két pólust. A hatalom képviselőjeként mindkét előadásban Nagypál Gábor jelenik meg: a Caligula helytartójában Petronius római helytartót játssza, a Bulgakov-darabban magát a Napkirályt. Ellenpontjaként mindkét előadásban Fodor Tamást látjuk. Székely János művében a saját közössége autonómiáját védő, bölcsen érvelő rabbit játssza, a Képmutatók cselszövésében viszont a művészt alakítja: a király által eleinte kegyelt, majd kegyvesztetté vált komédiás királyt, Molière-t. De a többi szerepben is többnyire ugyanazok a színészek (Király Attila, Tamási Zoltán, Tóth József, Kovács Krisztián) tűnnek fel a két előadásban.

 

kepmutatok-cselszovese-6

Fodor Tamás - Fotó: Dusa Gábor

 

Szerencsére azonban különbözik annyira Székely János és Bulgakov darabja, hogy eszünkbe sem jut a Képmutatók cselszövésétől azt várni, amit a Caligula helytartójában szerettünk. De Szikszai Rémusz és (már nem annyira) alkalmi társulata is másképp közelít az alapanyaghoz. Eltérő eszközökkel másfajta előadást hoznak létre, amely a hasonló téma ellenére egész másról szól. A Caligula helytartója az okos szavak erejéről beszélt, amely megteremtette azt a csodát, hogy két eltérő kultúrájú és gyökeresen különböző érdekű ember valahogy mégis csak szót értett egymással – adva némi reményt, hogy egy irracionális világban is lehet szerepe az értelemnek. A Képmutatók cselszövése ezzel szemben a játékra helyezi a hangsúlyt, s ennek segítségével a színházról beszél – nemcsak belső viszonyairól, a világban elfoglalt helyéről, hanem ezen keresztül a valóság természetéről is.

Szikszai Bulgakov-rendezésének az a lényege, hogy mindent a színházi társulat nézőpontjából mutat meg. Így a színház nemcsak témája, hanem közege is a játéknak. A díszletet egyrészt egy jelmeztár elemei alkotják, az ide-oda tologatott ruhaállványok különféle tereket hoznak létre, ugyanakkor egy színpadi állványzat kétszintessé is tagolja a játékteret. A tér mobilitását a tárgyak metamorfózisa is jelzi, például egy csembaló (amelyben eleinte Moirron – Kovács Krisztián – rejtőzik) könnyedén változik át XIV. Lajos vacsora asztalává, majd az Oltáriszentség Társasága összejövetelének pulpitusává, végül Molière ravatalává.

 

kepmutatok-cselszovese-3

Tóth József, Nagypál Gábor - Fotó: Dusa Gábor

 

E szerepváltások szellemében bátran él az előadás a szerepösszevonásokkal is. Sőt ez lesz a produkció egyik legfőbb gondolati eleme. Molière társulatának majdnem minden tagját viszontlátjuk „világi” szerepekben, úgy, hogy a jelmezek egyáltalán nem a különbségeket, hanem a hasonlóságokat hangsúlyozzák. (Csak a kiegészítők változnak, a színészek nagyjából ugyanabban a jelmezben játsszák a különböző szerepeket.) Ezek az összekapcsolódások nyilvánvaló vagy rejtett analógiákat is egyértelművé tesznek. Például a Molière-társulat krónikáját jegyző La Grange-ot Király Attila alakítja, akárcsak D’Orsigni márkit. Az előbbi rátámad Molière szerelmére, Armande Béjart-ra (Sárközi-Nagy Ilona), mert meg akarja akadályozni, hogy feleségül menjen a mesterhez. Néhány perccel később D’Orsigni – nem bírván nőcsábász hevületével – már-már erőszakosan kezd udvarolni Molière kedvesének. Később a drámaíró elleni intrika eredményeként magával Molière-rel is végezni akar. Így Király Attila Molière legfőbb híve mellett a legveszélyesebb ellenségét is eljátssza. Tóth József egyrészt eljátssza Molière mindenesét, Boutont, másrészt a király udvari bolondját, az Igazságos vargát, így mindkét póluson ugyanaz az ironikus rezonőr figurát alakítja. De magát a Napkirályt alakító Nagypál Gábor is megjelenik a társulat egyik tagjának szerepében. Sőt az előadás még bővíti is Bulgakov szereplőinek listáját, hogy a történet minden fontos szereplője (Charron érsek, Molière legfőbb ellenfele: Tamási Zoltán; a Molière-re átkokat szóró Bartholomé atya: Bercsényi Péter; a királlyal kártyázó Lessaque márki: Némedi Árpád) megjelenhessen a színtársulat tagjaként is.

Így a szerepösszevonások rendszere, illetve a díszlet teremtette színházi közeg egyaránt arra utal, hogy az előadás a színházi társulat nézőpontjából mutatja meg a történetet. Mintha színházként játszanák el a színészek mindazt, ami a sorsukat meghatározza. És mindezzel a színház erejéről is beszélnek: a játék átláthatóvá és megítélhetővé teszi mindazt, amit a világból megszenvednek. Fölényesen játszanak azzal, aminek valójában a kiszolgáltatottjai. De közben a maguk esendőségei, kicsinyességei is nyilvánvalóvá válnak.

Így az is egyértelművé válik, hogy ez az előadás nem a hatalomról szól. Míg a Caligula helytartója arra kérdezett rá, hogy a diktatúra milyen emberi feladatokat ró az egyénre, addig a Képmutatók cselszövése arról gondolkodik, hogy mi történik a színházzal a diktatúrában. Miközben azt is egyértelművé teszi, hogy milyen hatalmi játszmák kiszolgáltatottja a művészet, arról sem hallgat, hogy milyen árulások, emberi gyarlóságok bomlasztják belülről a színházat. Így egyáltalán nem hat magánérdekű problémának, amikor Molière (Fodor Tamás) egy öreg férfi új szenvedélyére hivatkozva kiadja élete társának, Madeleine Béjart-nak (Kerekes Éva / Takács Katalin) az útját, hogy elvehesse Armande-ot, akiről nem tudja, hogy Madeleine-nek nem a húga, hanem a lánya, így az is elképzelhető, hogy a saját gyermeke. Mint ahogy az sem, hogy ezt a titokban kihallgatott információt Molière ellen fordítja legfőbb tanítványa (és fogadott gyermeke), Moirron (Kovács Krisztián), amikor a mestere kirúgja őt, mert lefeküdt Armande-dal. Moirron feljelentésére alapozva szervezheti meg cselszövését Charron érsek, aminek eredményeként Molière kegyvesztetté válik a király előtt – de a többiek is (Madeleine, Moirron) is rengeteget veszítenek. Ők azok, akiknek a szerepe nincs kettőzve, ők csak a saját történetüket játsszák.

 

 

kepmutatok-cselszovese-5

Tamási Zoltán, Kerekes Éva - Fotó: Dusa Gábor

 

Erről a magánszinten és hatalmi színtereken játszódó emberi színjátékról nagyon szemléletes képet ad az előadás, amelynek szinte minden összetevője dicsérhető. Egyrészt nagyszerű a szövegváltozat, amely Elbert János fordításából frappáns, jól mondható színpadi szöveget teremt. Másrészt pontosak, plasztikusak a szituációk, így nemcsak a darabban lezajló folyamatok válnak világossá, hanem a bennük megjelenő emberi helyzetek is sokértelműnek hatnak. Harmadrészt – és ez az előadás legfőbb erénye – nagyszerű színészi alakításokat látunk.

Most is Fodor Tamás az előadás motorja. Molière szinte hozzáfiatalodik Armande-hoz, olyan vehemens örömmel udvarol neki, miközben a száján mégis csak az szalad ki, hogy „kislányom”. Ez az álfiatalságban meglelt felelőtlenség működteti azokat a férfipraktikákat, amellyel elkerülhetetlennek próbálja Madeleine-nek beállítani a szakítást, de valójában gyógyíthatatlan sebeket ejt vele. Az elemi színjátékos szakad ki belőle, amikor a sötétben rejtőzködő Moirronnal többször is elismételteti mentegetőző mondatát, mintha egy castingot tartana. Igazi komédiásként játssza el a diadalmas udvaronc szerepét, amikor a Napkirály abban a kegyben részesíti, hogy egy asztalnál vacsorázhat vele. De a könnyedén alakoskodó pojácában mindvégig ott lapul a zsarnok is, hisz saját színtársulatának kíméletlen ura. Csak az különbözteti meg őt a Napkirálytól, hogy a maszkjai egyre inkább félrecsúsznak, így feszélyezően nyilvánvalóvá válnak emberi esendőségei. Végül egy elveszett, tehetetlen ember áll D'Orsigni márki kardjával szemben, a halál torkában. De aztán ismét csak komédiásként leli meg végső szerepét: a ravatalán még felkacag, aztán örökre lehunyja a szemét.

Nagypál Gábor most is méltó partnere Fodor Tamásnak, csak azért nem lehet egyenlő súlyú alakításokról beszélni, mert a Képmutatók cselszövése nem olyan kétpólusú dráma, mint a Caligula helytartója. De Nagypál most is szuggesztív iróniával kelti életre figuráját. Rendkívül emlékezetes Kerekes Éva Madeleine Béjart-ja, aki szinte eszköztelenül mutatja meg egy sors mélybe hullását. (A szeptemberi bemutatón Kerekes Éva betegsége miatt Madeleine szerepébe beugró Takács Katalin egyszerű eszközökkel kelti ugyanezt az érzést.) Tamási Zoltán Charron érsekéből süt a kíméletlen, visszafogott gyűlölet, amely még irracionális eszközöket is mozgósít a diadala érdekében. De a társulat többi tagja (Tóth József, Sárközi-Nagy Ilona, Kovács Krisztián, Király Attila, Némedi Árpád) is hasonlóképp emlékezetes alakítást nyújt.

A mester meghalt. A színháznak vége. Még pici kis farce kerekedik belőle, ahogy az egymással is veszekedő színészek megpróbálják kivinni igazgatójuk holttestét. Aztán Bouton, aki legvégül marad, elkezdi szétcsavarozni az állványokat.

 

 

 

Bulgakov: Képmutatók cselszövése

 

Fordította: Elbert János

Díszlet: Varga Járó Ilona, Szikszai Rémusz

Jelmez: Papp Janó

Maszkok: Varga Járó Ilona

Fény: Mervel Miklós

Rendezőasszisztens: Gyulay Eszter

Produkciós vezető: Kulcsár Viktória

Rendező: Szikszai Rémusz

Szereplők: Fodor Tamás, Kerekes Éva / Takács Katalin, Sárközi-Nagy Ilona, Bercsényi Péter, Király Attila, Kovács Krisztián, Nagypál Gábor, Tamási Zoltán, Némedi Árpád, Tóth József

 

Helyszín: Szkéné Színház

 

 

Más is látta:

Bóta Gábor: A hatalom halálos képmutatása

Kovács Natália: A komikus halála

Herczog Noémi: Világosságot és parmezán sajtot

Ugrai István: Spílerek

 

 

Blog

Fehér Elephánt

 

 

 

Beszélgetések Szikszai Rémusszal

Egyetlen századmásodperc öröm

Visszajön a kézművesség ideje

Nem felejtenek

 

 

 

Videóajánló

youtube