Ellenfény Online - Színház - Függetlenek - Eszme Nem ég El

Eszme nem ég el

Schiller: Don Carlos; Goethe: Egmont – Maladype

„Valaha volt egy úr, / Mivel a törvénynek szüksége volt rá – / Most van törvény, mivel szüksége van rá / Az úrnak.” Ma Magyarországon minden színháznak erről kellene kiabálnia. Ha nem is mindenki, de sokan megteszik – a Maladype két kivételes erejű előadásba csomagolta kiáltását.
Kovács Bálint | 12. 12. 10.

Szinte egyszerre jelent meg Schiller Don Carlosa és Goethe Egmontja: mindkét dráma II. Fülöp király országáról szól. Schiller a király hazájából, Spanyolországból tudósít, míg Goethe a zsarnok által elnyomott Németalföldön látta meg az ideális témát. És bár mindkét történet központi alakja Alba herceg, a király ellentmondásos, opportunista jobbkeze, a két dráma közti kapocs egy két alakot felöltő, és talán újra- meg újraszülető eszme: a Don Carlosban az abszolutizmust nyíltan és őrült bátorsággal bíráló Posa márki, az Egmontban a spanyolok elleni felkelést vezető, a vallási türelemért kiálló címszereplő hirdeti a szabadság, az egyenlőség, az alkotmányosság, az igazságosság, a zsarnokság eltörlésének szükségszerűségét, sőt talán a demokrácia mindenek felettiségét.

Ez az az eszme, amit nem lehet elégszer és elég hangosan hirdetni egy egyre vékonyabb és egyre vehemensebben koptatott cölöpökön álló demokráciában, amiről nem feledkezhetne meg egy olyan színház sem, amelyiknek csak addig van lehetősége életben maradni, ameddig az úrnak szüksége van az erről szóló törvényre, és ez az eszme, ami a Maladype két – együtt és külön-külön is játszott – előadását összefogja. Balázs Zoltán rendező igazán elegánsan oldja meg a színművek „aktualizálásának” kérdését: bízik abban, hogy a szöveg magáért beszél, és a színészek pontosan értelmezve mondják el azt; emellett csak olyan kisebb-nagyobb jelekkel utal a jelenkoriságra, mint Posa márki (aki „az eljövendők polgára”-ként utal magára) maibb, hétköznapibb jelmeze, egy narancsfa természetes környezetként és akár pártpolitikai utalásként is olvasható jelenléte, vagy az Egmont groteszk, az eseményeket folyamatosan – pontosabban csak a zeneszámok között – közvetítő rádiós műsorvezetői.

 

egmont-don-carlos-maladype-1

Forrás: maladype.hu

 

A két előadás épp úgy tér el egymástól, ahogy a két közeg is: a királyi udvarban, a protokoll porcelánboltjában hátizsákkal lavírozva játszódó Don Carlos színrevitele fegyelmezettebb, szövegcentrikusabb, míg a barikád másik oldalára, a nép egyszerű fiai közé merészkedő Egmonté zabolátlan, határtalanul ötletes láncszem a prózai és a posztdramatikus színház között félúton. A két előadásban a színészi játéknak nemcsak magas minősége, de milyensége is állandó: úgy tűnik, mintha nem alakításokról, de még csak nem is mély átlényegülésekről lenne itt szó, hanem a színészek saját jellemének meghosszabbításáról, kiterjesztéséről – a nézőnek az az érzése, hogy ha felállna székéről, és feltenne egy témába vágó kérdést mondjuk a Posaként vagy Egmontként hevesen érvelő Orosz Ákosnak, a színész szerepben maradva, mégis a szövegben nem szereplő érvekkel tudna válaszolni; vagy mintha nem Tankó Erika, de nem is az Egmont naiv szerelmes Klárája, hanem a kettőből gyúrt harmadik állna jó fél óráig elkeseredésében az ablakfélfának dőlve, mozdulatlanul. Még jó, hogy a Maladype Bázisán csak egy szoba az előadás tere, s a középső kerek padtól (amelynek közepén előbb narancsfa nő, később rádióstúdió) csupán egy-két méterre ülünk: így diszkréten el lehet kapni a szikrákat, amelyek a színészek között pattannak ki néha. Tankó Erika (Erzsébet királyné) és Kuna Károly királyának erőviszony-rendező párharcai közben például, mikor Tankó rácsap a fára, és Kuna önkéntelen hátraugrik; vagy Orosz Ákos Posa márkijának és Tankó úrhölgyének egy-két centi híján összeérő, létkérdésekkel elfoglalt szájai közül, meg abból a pontból, ahol kettejük keze végül összeér (mert ebben az előadásban mintha Erzsébet nem Carlost, hanem Posát szeretné).

A Don Carlos terének szűkösségével játszik is Balázs Zoltán: minden jelenet alatt mindenki – a csak legvégül megjelenő főinkvizítort kivéve – a fa körül ül, s aki a dráma szerint valóban az adott színen tartózkodik, feláll, vagy legalábbis helyzetet vált. Így sosem lehet biztosan tudni, hogy akinek nem kellene, nem hallja-e mégis, miről beszélnek: amellett, hogy a bizonytalanság izgalmat kölcsönöz az előadásnak, az ötlet elemeli, színháziassá is teszi azt azzal, hogy az illúziót nem tettetni akarja, hanem annak megteremtéséhez a nézőben bízik.

Balázs Zoltán Don Carlosának nem a mostohaanyjába szerelmes királyfi szerelmi vívódása, s nem is a joggal gyanakvó király és szűk családja közti feszültségek a gyújtópontjai, hanem Posa és Fülöp hosszú vitája: rendkívül erős és sokféle értelmezést megengedő kép, ahogyan a király egyre több naranccsal próbálja betömni az új világrendről prófétáló s a jelenlegit bíráló márki száját. Posa és Carlos baráti, sőt annál is mélyebb kapcsolata is inkább innen nézve fontos: a királyfi szemének mindenáron való felnyitása, jó útra terelése a lényeg. Lenyűgöző, hogy Orosz Ákos milyen lelkesedéssel és közben milyen tiszta, pontos értelmezéssel mondja el két előadás négy és fél órájában a szövegét; úgy adja át üzenetét, hogy szinte fel sem tűnik, amikor kivégzik, mert az eszméje már kitörölhetetlenül beette magát mindenhová.

Tankó Erika rendkívül erős nőt formál Erzsébetből; olyat, aki szó nélkül is uralni tudja a teret, ha akarja. Így pedig izgalmasabb az is, amikor szándékosan gyenge, törékeny nőnek tetteti magát, és az is, amikor, ha nem is kisugárzással vagy természetes módon, de a király rangból vagy pozícióból fogva fölébe tud kerülni. Kuna Károly Fülöpje is érdekes figura: távol áll tőle a beszűkültség. Ő tisztán látja a dolgokat, keresi az új hatásokat, de – és ez a rémisztő benne és az általa képviselt hatalmiember-típusban – tudatosan választja a „zsarnokibb” megoldásokat, nem pedig szinte előre elrendelve, királyi mivoltának kényszere miatt. Lendváczky Zoltán Carlosa eleinte üresfejű, mindent kockára tévő kamasznak tűnik – benne a jellemfejlődés az igazán érdekes, ahogyan a szemünk előtt keményedik ez az előadás elején még csecsemő-pózban semmivel sem törődő majdnem-férfi potenciális államférifivé. A belé szerelmes Eboli hercegnőt játszó Varga Gabriella szélsőségek közt mozgó nőt ad: naivan lelkesedő szerelmeséből a visszautasítás után kisszerű, tettei következményeivel nem számolva gonoszkodó fúria válik. Keszég László Albája itt is és az Egmontban is örök megfigyelő, aki csak akkor lép, ha már pontos terve van, akit nehéz befolyásolni, és akit a lehető legkevésbé irányítanak az érzelmek. Blasek Gyöngyi megannyi kisebb szerepében az átváltozások a csodásak: oktalan kisgyerekként, félelmetes tekintélyű inkvizítorként, aggodalmas anyukaként és vérbeli kisnyugdíjasként is egyformán hiteles.

Az Egmont könnyedsége a Don Carlos súlya után szinte üdítő – csak szinte, mert az eszme itt is ugyanaz, és hangoztatóját itt is kivégzik végül. Kifordítottja az Egmont a Carlosnak, de nem az érem, hanem a zsarnoki intézkedés két oldalát mutatja meg: ott a döntések meghozatalába, itt a döntések elviselésébe engednek bepillantást. Ott a sötétben, nagy veszélyek közt kettesben maradni is alig tudók titkolózásai, itt – a rádiós közvetítés révén – a teljes és tökéletes nyilvánosság és titoknélküliség a jellemző. Ott a belső ellenzék, itt a külső. Ott a merev szigor, itt a lázadók felhőtlensége, kokainfoltos bulizása, szoknyakergetése. Ott még mindenki pontosan tudta, hogy minden kimondott szónak tétje van – itt már a kivégzés közben a tökfőzelék-főzésre terelődhet a szó a rádióban.

Mindezt a lazaságot, polgáriasságot, súlytalanságot remekül fejezi ki Jászberényi Gábor és Varga Gabriella rádiós duója a maguk élőben előadott magyar és világslágereivel, folyamatos csacsogásukkal. Ez persze egészen különleges ízt ad a játéknak, hiszen nincs olyan fontos monológ, ami alatt ne szólhatna a Németalföld FM – szokatlan mérvű és mámorító a pezsgés a színpadon, noha azon lenne még mit dolgozni, hogy a jelentősebb mondatok mindig hallhatóak legyenek, és ne vesszenek el az élőzenében.

A rengeteg humor persze nem feledteti, végül inkább még jobban aláhúzza a dolgok tragikumát: hogy a hatalomnak egy könnyed karcsapás lefejezni a lázadót, míg annak az ellenállás élete legfontosabb ügye volt, amelyre országokat lehetett volna építeni. Csak bízni lehet benne, hogy az eszme olyan, mint Bulgakovnál a kézirat: ha egyszer kimondták, onnantól se elégetni, se kivégezni nem lehet.

 

 

 

F. Schiller: Don Carlos

 

Fordította: Vas István

Díszlet: Gombár Judit

Jelmez: Benedek Mari

Dramaturg: Góczán Judit

Rendező: Balázs Zoltán

Szereplők: Blasek Gyöngyi, Lendváczky Zoltán, Keszég László, Kuna Károly, Orosz Ákos, Tankó Erika, Varga Gabriella

 

 

 

J. W. Goethe: Egmont

Maladype

Fordította: Keresztúry Dezső

Rendező: Balázs Zoltán

Szereplők: Blasek Gyöngyi, Jászberényi Gábor, Lendváczky Zoltán, Keszég László, Orosz Ákos, Tankó Erika, Varga Gabriella