Addig csak túlélésről lehet szó

November 13-án fogadta el a magyar országgyűlés azt az adóügyi törvénymódosítást, amely megszüntette az előadó-művészeti szervezetek tao-támogatásának lehetőségét. A tao megszüntetése súlyos helyzetbe hozta a színházakat, leginkább a függetleneket, a befogadó helyeket, a magánvállalkozásokat. Sorozatunkban közülük mutatunk be néhányat. Elsőként a Stúdió K Színház vezetőivel beszélgettünk, Imely Zoltán ügyvezetővel és Nagypál Gábor volt művészeti vezetővel.
Sándor L. István | 18. 12. 3.

 

Mindenki rosszul jár vele

 

– A Stúdió K-t is súlyosan érinti a tao támogatás megszüntetése. A társasági adót (tao) fizető cégeknek eddig lehetőségük volt rá, hogy a társasági adójuk egy részét színházaknak, zenekaroknak, stb. utalják át, akik jegyárbevételük 80%-ig fogadhattak el felajánlásokat. A tövénymódosítást  most ezt a lehetőséget szüntette meg.

Imely Zoltán: Nehéz megérteni a törvénymódosítás hátterét, főleg azt, hogy miért ilyen hirtelen történt. Ez felfoghatatlan, ugyanis nincs benne logika. Konkrét előzményei sem voltak. Az adótörvények eredeti módosítását két héttel korábban, október 20. körül nyújtotta be a Pénzügyminisztérium, abban szó sem volt a tao megszüntetéséről. Később valahogy mégis bekerült a benyújtott tervezetbe egy módosító javaslat erről. Nem tudom, hogy került oda, a gazdasági bizottság vitte be, de nem tudjuk, hogy ki adta a gazdasági bizottság kezébe a módosítást, hogy nyújtsák be. Ráadásul egészen primitív módon változtatták meg a törvényt. Konkrétan az történt, hogy azt a kifejezést, hogy előadó-művészeti szervezetek, úgy, ahogy van, egyszerűen kivágták az összes törvényi helyről, ahol a kifejezés szerepelt, egyébként egy betűt sem változtattak a tao-törvényen. Ehhez nem kell jogásznak lenni. Ezt én is meg tudtam volna csinálni otthon ollóval. Azóta is azt keresem, hogy hol van ebben a ráció. Hogy kinek az érdeke, hogy ilyesmi megtörténik. Mert egyáltalán nincs végiggondolva a hatása. Lehet, hogy egy konkrét hatása végig lett gondolva, de az összes többi száz egy percig sem.

– Mégis kinek lehet az érdeke?

Imely Zoltán: Tényleg nem tudom, pedig jó lenne tudni. Különösen úgy, hogy mindenki rosszul jár vele. Ez annyira nem logikus és életszerű, miközben mégis megtörténik velünk. Most jött el az a pillanat, amikor egy platformra kerültek az állami, önkormányzati finanszírozású színházak, illetve a magánszínházak és a függetlenek. Mert a tao megszüntetése egyformán érint mindenkit. E tekintetben egyáltalán nincs különbség köztünk. Mindannyian elszenvedői vagyunk ennek a történetnek.

– Egy állami vagy önkormányzati színházat talán könnyebben kompenzálhat a központi költségvetés, csak növelni kell a támogatásukat. Ti pedig a független szférát képviselitek, amelyet jelenleg kevésbé támogat a kultúrpolitika.

Imely Zoltán: Ha az állami vagy önkormányzati színházakkal hasonlítjuk össze a független szférát, finoman szólva is alulfinanszírozott a szektor. De azt is figyelembe kell venni, hogy még így is kb. 60%-át adja az állami támogatás az éves költségvetésünknek. Elsősorban közpénzből működünk és szolgáltatunk, állami támogatás nélkül egy napig nem tudnánk létezni.

 

studio-k-tarsulat

A Stúdió K társulata (Lovas Dániel, Sipos György, Pallagi Melitta, Nyakú Júlia, Homonnai Katalin,

Spilák Lajos, Nagypál Gábor)

 

– Akartam is kérdezni, hogy miképp oszlik meg a költségvetésetek?

Imely Zoltán: A minisztérium által pályázati úton nyújtott éves működési támogatáson túl a jegybevétel aránya kb. 20%, ez taóval együtt összesen 95%-ot tesz ki. A maradékot pedig a pályázati pénzek, az adományok meg a vendégjátékok bevételei jelentik.

– Ezek szerint a tao megszüntetésével a költségvetésetek közel 20%-a tűnik el.

Imely Zoltán: Így van.

– Van arról elképzelésetek, hogy ez milyen formában pótolható? Egyáltalán pótolható? Fenntartható így a működés?

Imely Zoltán: Nem, nem tartható fenn. Vannak elképzeléseink meg vágyaink, álmaink. Remélem, hogy valamiféle konszenzusos megoldás születik a szakma és a szaktárca egyeztetése nyomán, de ennek még nincsen semmiféle kézzelfogható jele, bár folyamatos az egyeztetés.

 

Nem tudtam tovább csinálni

 

– Gábor, te mint művészeti vezető, hogy látod a helyzetet?

Nagypál Gábor: Már nem vagyok művészeti vezető. Tavaly óta nem.

– Lejárt a mandátumod? Vagy lemondtál?

Nagypál Gábor: Lejárattam a mandátumomat.

– Miért?

Nagypál Gábor: Mert elég volt. Úgy éreztem, hogy ennyit tudtam hozzátenni ehhez a dologhoz. Egyáltalán nem gondolom azt, hogy ha valaki egyszer valamilyen fura módon vezetővé válik, akkor örök életre annak kell maradnia. Ez egy fontos korszak volt az életemben, és remélem, hogy a színház életében is. De egyszerűen úgy érzem, hogy nem az az elsődleges feladatom, hogy művészeti vezető legyek. Elsősorban színész vagyok, és az is szeretnék maradni. A művészeti vezetés annyi időt és energiát követelt tőlem, ugyanakkor annyi gyomorgörcsöt okozott, hogy úgy éreztem, nem tudom tovább csinálni.

 

bakfitty-011

Bakfitty (Nagypál Gábor)

 

– Miből adódtak a gyomorgörcsök?

Nagypál Gábor: Nagyrészt abból, amiről eddig szó volt. Húsz éve foglalkozom színházzal, és ez alatt az idő alatt még soha nem dolgoztam olyan színházban, ami ne lett volna valamilyen formában veszélyeztetve. Ez a veszélyeztetettség erodálja az embert. De nem akarok panaszkodni, mert senki nem vert engem lapáttal, hogy ezt csináljam. Csak egy bizonyos szinten túl egyszerűen nem lehet ezt idegrendszerrel, gyomorideggel bírni.

– Amikor 2012-ben átvetted a művészeti vezetést, akkor jobb helyzetben volt a színház? Kedvezőbbek voltak a kilátások?

Nagypál Gábor: Nem. Az végképp frusztráló, hogy ez alatt a hat év alatt, amíg művészeti vezetőként regnáltam, gyakorlatilag mindig csak a túlélésről volt szó. Folyamatosan csak az állagmegőrzést és az életben maradást tűzhettük ki célul. Nem is emlékszem másra. Ez rettenetesen frusztráló. Miközben életben tudtunk maradni, és továbbra is születtek itt jó és fontos előadások, azt képtelenségnek tartom, hogy semmi esélyünk nem volt arra, hogy fejlesszük az intézményt. Ki merem mondani, hogy ez 99%-ban anyagi kérdés. Mert ahhoz is pénz kell, hogy egy társulat fejlődjön, szellemileg előre tudjon lépni. Az is anyagi kérdés, hogy legyen pihenőidő is, hogy ne dolgozza mindenki karikára magát a díszletépítéssel és bontással, hogy egy társulati tag ne 17 órát töltsön bent a színházban egy előadás miatt.

– Mert itt a díszletépítés is a színészek dolga.

Nagypál Gábor: Persze, itt nincsenek díszletezők, kellékesek, öltöztetők. Fontosnak tartom, hogy megmaradt a Stúdió K, szerintem jó kondiban maradtunk meg, de a fejlődésre semmi esélyünk sem volt eddig sem, és a tao eltörlésével végképp nincs. Én pedig arra vágyom, hogy fejlődni lehessen, előre lépni.

– Ha álmodozunk, akkor mekkora összeg hiányzik a költségvetésből, hogy egészségesebben tudjatok működni?

Nagypál Gábor: Nagyon sokféle viszonyítási alapja lehet ezeknek a számoknak. A mi esetünkben egészen kicsi összegről beszélünk., ennek a színháznak jelenleg durván 50 milliós a költségvetése. Ez minden más színházhoz képest nevetségesen alacsony összeg. Nagyjából a duplájára lenne szükségünk, és úgy érzem, hogy ezzel nem is kérek lehetetlent. A dupla összegű költségvetés háromszoros változást jelenthetne az életünkbe.

 

Egy ilyen pici színháznak...

 

– Miközben bizonyos értelemben irigylésre méltó helyzetben vagytok, hiszen kevés olyan független társulat van, amely saját játszóhellyel rendelkezik, még ha kicsi is ez a hely.

Imely Zoltán: Könnyebb lenne az életünk, ha mondjuk kétszer ekkora lenne a nézőtér. Akkor még mindig kisszínház lennénk, de száz néző már akár egy büfést is el tudna tartani.

– Hányan férnek be ide?

Imely Zoltán: Ötven körül, de akár hatvanan is, ha összehúzzák magukat a nézők. De mindannyian érezzük, hogy milyen gyorsan fogy el a levegő a színházteremben, ez limitálja a nézőszámot.

Nagypál Gábor: Nincs belmagassága a teremnek, három és fél méter az egész, aminek egyik felét megeszi a nézőtér. Tényleg egy óra után itt már oxigén hiány van.

 

negyeshatos schiller-kata-034

Négyeshatos (Homonnai Katalin, Sipos György)

 

– De a hely nem a ti tulajdonotok, a ferencvárosi önkormányzattól bérlitek.

Imely Zoltán: Igen, a ferencvárosi önkormányzat kedvezményes bérleti díjjal járul hozzá a színház működéséhez. A saját hellyel járó egyéb kiadások és nyavalyák viszont már mind a sajátjaink.

Nagypál Gábor: Nehéz úgy beszélni, hogy méltányos maradjon az ember. Mert tényleg lehet innen is nézni minket, hogy végül is nekünk van egy saját helyünk, amit működtetünk, ahol repertoárszerűen játszunk. Ennek van egy rakás pozitívuma, miközben mégis sok a panasz. Valahogy nagyon messziről kéne indítani, hogy az is megértsen valamit mindebből, aki egyáltalán semmit sem tud erről a helyzetről...

– Azért próbáld meg beavatni őket!

Nagypál Gábor: Onnan kéne indítani, hogy egy adott államnak mik a feladatai. Szerintem a kulturális ellátás az állam feladatai közé tartozik. De úgy látom, a mostani kormány ezt nem így gondolja. Persze fontos különbség van aközött, hogy ki mit kommunikál, és a valóságosan mit tesz. Én a saját bőrömön azt tapasztalom, hogy a mostani kormány a kulturális ellátást nem tartja feladatának. Ez most nem priorizált feladat. És ameddig ez az alapvetés nem változik meg, addig csak állagmegőrzésről vagy túlélésről lehet szó.

Imely Zoltán: Kicsit pontosítanám, amit Gábor mond. Nemrég nyilatkozta Fekete Péter kulturális államtitkár, hogy az állami költségvetés közel két százaléka fordítódik Magyarországon a kultúrára. Ha ennek a felét veszem alapul, az sem kevés pénz. Az már persze más kérdés, hogy ez milyen módon és milyen kritériumok alapján osztódik el. Erről már lehetne vitatkozni, ha az embernek lennének vitapartnerei.

Nagypál Gábor: Tényleg nincs kivel vitatkozni, csak falakba ütközünk. Csak kinyilatkoztatások vannak, gyors döntések és kész tények, mint a tao eltörlése esetében is.

– Ti milyen prioritásokat érzékeltek jelenleg a kultúra támogatásában?

Imely Zoltán: Egyrészt azt hallani (és most már olvasni is), hogy meg kell szüntetni az NKA-t – nem tudom, hogy ezt tényleg komolyan gondolja-e valaki –, miközben nemrég adták át az Magyar Művészeti Akadémia új irodaházát, aminek a felújítása 4 milliárdba került, plusz 2 milliárdért vette meg az állam az épületet az előző tulajdonosától, az újságíró szövetségtől. Miközben az egész magyar kultúrát támogató NKA-nak az összköltségvetése kevesebb mint a duplája az erre az egyetlen épületre fordított összegnek. A Magyar Művészeti Akadémiának ajándékozott irodaházra fordított sok milliárd szintén a magyar kultúrára fordított összeg, bár én inkább befektetésnek nevezném. Vagyis hogy lehet az ingatlanfejlesztés is kulturális prioritás, csak akkor egy ilyen pici színháznak, mint amilyenek mi vagyunk, tényleg az égvilágon sehol sincs helye.

 

babahaz-2

Babaház (Nyakó Júlia, Spilák Lajos, Nagypál Gábor)

 

– Egyébként az embereknek fontos a kultúra? Nem arról van szó, hogy egyszerűen presztízsét, szerepét, funkcióját vesztette a kultúra?

Nagypál Gábor: Hát szavazatokat biztos nem hoz a politikusoknak. A kultúra támogatásával nem lehet választásokat nyerni.

– De vannak, akiknek fontos a kultúra? Van egy polgári, értelmiségi réteg, egy középosztály, aki számára fontos még a kultúra?

Imely Zoltán: Meg vagyok róla győződve, hogy igen. És nem csak polgári, nem csak középosztály, nem csak értelmiségi. Az más kérdés, hogy meg tudják-e maguknak engedni, illetve ki, milyen mértékben azt, hogy kultúrára költsenek.

Nagypál Gábor: Én is meg vagyok győződve róla, hogy nem is vékony a kultúra iránt érdeklődő réteg, de a kultúrához való hozzájutás lehetősége valóban megváltozott az elmúlt években. Jó lenne erről többet tudni, hogy akik eddig szívesen jártak színházba (vagy moziba, kiállításra, szívesen vettek könyvet), azok a korábbiakhoz képest ezt milyen gyakran engedhetik meg maguknak.

– A kultúra támogatásában eddig evidencia volt, hogy a jegyárakat dotálta az állam, tehát nem annyit fizettek a nézők a színházjegyért, mint amennyibe valóságosan egy-egy előadás került. A tao visszavétele valójában ennek a dotációnak a megszüntetését is jelenti?

– Egyértelműen igen.

 

„Komolyan pánikba estem"

 

– Gábortól azt kérdeztem, hogy miért hagyta abba művészeti vezetést, tőled meg azt kérdezem, hogy miért vállaltad el az ügyvezetést. Mikor is, ebben az évadban?

Imely Zoltán: Tavaly szeptemberben. Ez a második évadom. Izgalmas kihívásnak tűnt a feladat.

– De te alapvetően más területen működtél eddig.

Imely Zoltán: Főleg társulatokkal dolgoztam, és sokat dolgoztam külföldön. De saját játszóhellyel rendelkező színházat még nem vezettem.

– Miért vállaltad el?

Imely Zoltán: Talán azért, mert túl keveset tudtam a Stúdió K színházról ahhoz, hogy egyértelmű legyen, hogy ezt nem szabad elvállalni. (mosolyog)

– Most már többet tudsz?

Imely Zoltán: Igen. Másfél éve is tudtam, hogy kihívás lesz, mostanra kiderült, hogy nem tévedtem.

– Miért?

Imely Zoltán: Például azért, mert ugyan ügyvezetőként vállaltam el a vezetést – és ezt hangosan többször el is mondtam –, miközben tudtam, hogy az elődömmel együtt Gábor is lemond. Szó volt ugyan arról, hogy lesz egy új művészeti vezető – Gyarmati Katával elég régóta tárgyaltak erről, csak még nem volt konkretizálva, hogy mikortól tudja ellátni a feladatot. Így belecsöppentem egy olyan átmeneti helyzetbe, ami gyakorlatilag az egész tavalyi évadon keresztül tartott, hogy ügyvezetőként a műsorral, a bemutatókkal, a következő évad megtervezésével és a társulat lelkével is foglalkoznom kellett. Az elmúlt évadban nem sokat jártam színházba, az biztos, annyi volt a dolog! Szerencsére ennek már majdnem vége, mert Gyarmati Kata szeptembertől elkezdett nálunk is dolgozni. Az évad végén jár le a mandátuma Szabadkán, utána pedig teljes gőzzel itt lesz.

 

Imely fel

Imely Zoltán Fotó: Mikó Csaba

 

– Neked milyen vízióid vannak, merrefelé kellene haladnia a Stúdió K-nak?

Imely Zoltán: Legyen víziója a művészeti vezetőnek, én meg hadd próbáljam megteremteni ehhez a körülményeket! Én ehhez konyítok valamennyit, ebben van elég sok tapasztalatom.

– De most azért beszélgetünk, mert olyan helyzet alakult ki, hogy nagyon nehéz megteremteni a körülményeket.

Imely Zoltán: Konkrétan lehetetlen. Márciusig még jól vagyunk, de március után egy fillérünk sem marad, ha nincs tao. Ezt a 10 millió forintot, ami hiányzik a költségvetésből, össze kell szedni valahonnan, különben baj lesz. És most csak erről az évadról beszélek, nem egy hosszú távú megoldásról.

– Mert ugye a tao-törvény módosításának az a sajátossága, hogy ugyan 2019. január elsejétől szűnik meg az előadó-művészeti szervezetek lehetősége, hogy taót vegyenek igénybe, de a 2018-as nézőszámokra vonatkozó taót is csak 2019-ban lehetne megkapni.
Imely Zoltán: Lehetett volna, mert az most már egyértelmű, hogy nem kaphatjuk meg.

– Tehát gyakorlatilag visszamenőleges hatálya van a törvénymódosításnak.

Imely Zoltán: Jogilag nem visszamenőleges hatályú, a hatásában viszont nagyon is. Visszamenőleges hatású törvény vagy sem – mintha lenne az érintettek számára a gyakorlatban különbség a kettő között!

– Az idei költségvetéseteknek gyakorlatilag eltűnik a 20%-a, pedig erre terveztetek, szerződéseket kötöttetek, kötelezettséget vállaltatok rá.

Imely Zoltán: Erre mondom, hogy ettől mindenki szív. Teljesen egyértelmű, hogy ez a teljes előadó-művészeti szakmát érinti.

 

retteges-es-inseg

Rettegés és ínség

 

– Ezt hogyan lehet pótolni? Vagy hogyan lehet túlélni ezt a helyzetet?

Imely Zoltán: Komolyan pánikba estem. November 6-án a nyújtotta be gazdasági bizottság azt a módosítást, ami egy héttel később, november 13-án már át is ment a parlamentem. Én még aznap kiraktam a Stúdió K Facebook oldalára egy levelet a világnak. Megpróbáltam leírni a lehető legegyszerűbben és érzelemmentesen, hogy mi történt.

– Ez a kedves Mikulásnak szóló, ajándékot, pontosabban a nézőktől pénzügyi felajánlásokat, 10 ezer forintos adományokat kérő levél.

Imely Zoltán: Igen. És most, alig három héttel később azt látom, hogy ez a poszt több mint százezer embert ért el, ami hihetetlen szám. Volt rá körülbelül 17 000 reakció rá, és megosztották kilencszázan. Elképesztő, hogy mennyire felkapták. Ezt csak részben lehet betudni a Stúdió K-nak. Ez az üzenet túlment azon, hogy bajban vagyunk, segítsetek. Szerintem átérezték az emberek, hogy mit jelent mindez a színházi szakmának, a táncművészetnek, a zenekaroknak, az egész előadó-művészetnek. Magam is megdöbbentem azon, hogy ismerősök és ismeretlenek ténylegesen küldenek pénzt. Ez maga a hab a tortán. Nem fog összejönni tízmillió forint, de már kaptunk majdnem 4 milliót. De nem ez a lényeg. Sokkal fontosabb, hogy ha elolvassuk a megosztásokhoz írt kommenteket – mert sokan írtak megjegyzéseket, mielőtt tovább küldték volna a hírt –, akkor ebből kiderül, hogy mennyi szeretet, mennyi figyelem, mennyi aggódás, mennyi segíteni akarás van az emberekben. Ez egészen megrendítő. Mert tényleg szükségünk van a pénzre, de ebben ennél sokkal több van.

 

A hiányuk romboló

 

– De ez mégiscsak egy olyan súlyos válsághelyzet, amit nem biztos, hogy túl tudtok élni.

Imely Zoltán: Valahogy én bizakodó vagyok.

– Miben reménykedsz?

Imely Zoltán: Abban, hogy vannak a minisztériumban emberek, akik hasonló módon belátják, hogy ez nem maradhat így. Hogy nem lehet csak így elengedni az egész előadó-művészeti szakmát. Hogy kell valamiféle kompenzáció... Igazából nem is kompenzációról van szó. Fekete Péter államtitkárként alkalmanként arról nyilatkozik, hogy senki ne aggódjon, ez a pénzt meglesz, de senki nem tudja, hogy honnan, mi módon, mikor, és legfőképpen, hogy hogyan lesz elosztva. De hogy valami lesz, az biztos. Ahogy korábban mondtam, tényleg nem tudom, hogy miről szól az egész. Lehet, hogy arról, hogy egyetlen ember rendelkezzen erről a valahány milliárd forintról, legyen az államtitkár vagy miniszter. Eddig a cégek maguk döntöttek a saját adójukról, hogy melyik előadó-művészeti szervezetnek adnák, nos, ennek a rendszernek egyértelműen vége.

– Sok macera volt összeszedni a taót?

Imely Zoltán: Iszonyatosan nagy mázlim volt. Nem is az volt a lényeg, hogy össze kell szednem, hanem hogy azonnal meg kell szereznem. Mert idén március 20-án meg kellett hogy legyen az a 10 és fél millió forint, amit erre az évre taóként kaphattunk, mert nélküle leállt volna a színház, konkrétan elfogyott a pénz a bankszámlánkról. Baromi nagy mázlim volt, mert végül egyetlen egy szervezettől sikerül megkapnom, és ebből be tudtuk fejezni az évadot.

– Sokan azzal érveltek a tao ellen, hogy sok megalázó helyzeten keresztül nagyon macerás összeszedni...

Imely Zoltán: Á, dehogyis!

– ...hogy a cégek eleve visszakérnek belőle bizonyos százalékot, vagy a közvetítők gazdagodnak rajta, akik nagyon nagy jutalékkel dolgoznak.

 

peer-gynt-1

Peer Gynt

 

Imely Zoltán: Az én tapasztalatom pont az ellenkezője. Hogy kapok egy telefont – amúgy tegnap két cég is megtalált, hogy lenne még egy kis tao-pénz, be tudná-e fogadni a Stúdió K. Mire gyorsan tovább irányítottam őket, mert tudom, hogy idén kinek van még rá szüksége. Tehát én épp az ellenkezőjét tapasztalom: hogy megtalálnak emberek vadidegenek cégektől, és pénzt ajánlanak fel. Nyilván nem 100 milliós nagyságrendben, de mi nem is azon a szinten dolgozunk.

– Amikor bedobták és néhány nap alatt elfogadták a törvénymódosítását, akkor is azzal érveltek, hogy milliárdos visszaélések vannak a taóval.

Imely Zoltán: Ez igaz, abszolúte így van, na de erre vannak a hatóságok.

– De hatóság nem tett semmit. Egyetlen egy vizsgálat sem indult.

Imely Zoltán: Erre írta a minap Sándor Erzsi, hogy akkor töröljük el az áfá-t.

– Mert hogy sok az áfacsalás?

Imely Zoltán: Pontosan. Szerintem ez egyértelmű analógia, még ha viccesen is hangzik.

– Szóval abban reménykedsz, hogy lesz valami a tao helyett?

Imely Zoltán: Ebben bízom. Több ez, mint remény. Tényleg bízom benne, hogy valahol majd a józan ész helyrerakja a dolgokat. Egy kicsit jobban, mint ahogy most vannak.

– És ha mégsem lesz kompenzáció?

Imely Zoltán: Akkor bezárjuk a színházat. Mit tehetnék mást? Azért ennyi veszélye lehet a függetlenként való működésnek.

Nagypál Gábor: Tudod, ha most bezárnák a Stúdió K-t, egyik napról a másikra, egyszerűen rábasznák a lakatot, akkor nyilván nem történne semmi. Ettől nem lenne forradalom ebben az országban. És ez nem csak a Stúdió K-ra vonatkozik. Nagyon sok mindent be lehetne zárni úgy, hogy nem történne semmi.

 

nagypal-gabor-fel

Nagypál Gábor Fotó: Dömölky Dániel

 

– Mint ahogy a Bárkát is be lehetett zárni.

Nagypál Gábor: De ha lenne rá esély, hogy készítsünk egy olyan kísérletet, hogy megnézzük, hogy mondjuk harminc év alatt mi minden változna meg, vagy mi minden nem történne meg amiatt, hogy bizonyos dolgok eltűntek az életünkből, akkor kiderülne, hogy mekkora pusztító hatása van az ilyen intézkedéseknek: a bezárt színházaknak, a megszűnő folyóiratoknak, szétszéledt társulatoknak, az el nem készült előadásoknak, a le nem forgatott filmeknek. Ezeknek hosszú távon van pusztító hatása. Mert a hiányuk romboló. Olyan ez, mint egy rendes dobos a zenekarban: csak akkor tűnik fel, ha rosszul játszik.
Amit mi csinálunk, az a jelenben zajlik, de a jövőbe mutat. Mert azok az emberek, akik most élnek, vagy esetleg most nőnek fel, mások lesznek, másképp fejlődnek, más lesz a személyiségük, mások az értékeik, ha valódi kultúrával találkoznak. Ezért válik romboló hatásúvá minden eltűnő kulturális intézmény, kezdeményezés, alkotó energia. Nagyon triviálisan azt mondhatnám, hogy azért kell a kultúrát finanszírozni, hogy az itt élő emberek ne tufa ősemberek legyenek, akiket könnyű manipulálni. És az ország se szellemi sivatag legyen.

 

Részletek egy hosszabb beszélgetésből. A teljes interjú az Ellenfény egyik későbbi számában jelenik meg.

 

A leadképet Drubina Orsi készítette