„A háborút elvesztettük, a békét megnyertük"

A "Felszabadulás ünnepé"-nek retorikája

1982-ben Aczél Györgyre került a sor, hogy április 4. alkalmából tévé- és rádióbeszédben szóljon az ország népéhez. A „felszabadulás ünnepe" számított akkor a legnagyobb nemzeti ünnepnek. De nehéz dolga volt a szónoknak, ha világossá akarta tenni, hogy mit is ünnepel a magyar nép ezen a napon. Szükség volt hozzá csúsztatásokra és retorika ügyeskedésekre.
Sándor L. István | 17. 04. 4.


„A szovjet hadsereg" „felszabadítani jött, békét hozott" – jelenti ki április 4.-i szónoklatában Aczél, miközben ő maga is tisztában van azzal a Nyugat-Európában általános vélekedéssel – legalábbis ez derül ki egy 1981 őszi beszélgetésből –, „hogy Magyarországon csak azért van szocializmus, mert az országot a szovjet hadsereg szabadította fel 1945-ben" De nyilván nagyon sokan itthon is hasonlóképp gondolkodtak, hisz a korban is élt még a vicc, mely szerint április 4. valójában a szent edények ünnepe, mert akkor kerültünk csöbörből vödörbe. A legtöbben azon is csak mosolyogtak, amikor meghallották a megszálló szovjet csapatokhoz kapcsolt, évtizedeken át ismételt epitheton ornanst: a '82-es április 4. ünnepségekről szóló tudósítások is „ideiglenesen hazánkban állomásozó déli hadseregcsoport"-ot emlegettek.

E körülmények között igencsak erős csúsztatásnak tűnik április 4.-ét a magyar függetlenség napjának nyilvánítani, mint ahogy tette ezt két évvel korábban, a felszabadulás 35. évfordulóján Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke, amikor kijelentette, hogy „ezer év után – négyszáz éves idegen elnyomásnak véget vetve – ez a nap hozta el népünknek a szabadságot, adta vissza független államiságunkat."

1945 fordulatként (és állami ünnepként) való megjelölésének egyébként is kevés köze van a történelmi tényekhez, valójában csak a Szovjetunióhoz való viszony legalizálást szolgálja. (Minden április 4. ünnepség kötelező eleme volt a Szovjetunió iránti hála kifejezése.) „Az 1945. esztendőben hiába keressük Magyarország politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális életében azt a gyökeres változást, amely mintegy határvonalat jelenthetne" – jelenti ki 1980-ban, a „felszabadulás 35. évfordulója" előtt Balogh Sándor történész. A tényleges fordulatot a politikai hatalomban szerinte az ideiglenes nemzetgyűlés és az ideiglenes kormány 1944. decemberi megalakulása jelentette. „Ehhez képest egy újabb minőségi változás" 1948 tavaszán történt, „amikor létrejött a proletárdiktatúra." (Ugyanakkor felhívja a figyelmet a köztes időszakra, egy elfeledett történelmi korszakra: „az 1944 és 48 közötti időszak az, amelyek különösen gazdag demokratikus hagyományokban.")

Aczél is a „felszabadítók" legitimálását célozza, amikor beszédében kijelenti, hogy „a szovjet hadsereg" „a magyar nép legsajátabb érdekeit segítette érvényre jutni". („Népünk, nemzetünk szerencséjére a szovjet csapatok nem hódítókként, hanem felszabadítóként léptek hazánk földjére. Baráti jobbot nyújtottak" – szögezte le két évvel korábban Losonczi Pál, hogy nehogy eszébe jusson bárkinek is a látszatok alapján ítélni.) Aczél ehhez még azt is hozzáteszi, hogy „ezzel az áprilissal tartozott nekünk a történelem, hiszen két szép márciusi forradalmunkat idegen erőszak tiporta el." Az 1848-as forradalom és az 1919-es Tanácsköztársaság egy sorba állítása a „felszabadulással" hasonlóképp erős csúsztatás, és nem szolgál mást, csak valamifajta szocialista mítoszépítést. Ez a KISZ által szervezett tavaszi ünnepségsorozatban, a Forradalmi Ifjúsági Napokban intézményesült formát is öltött.

Miközben Aczél is azt bizonygatja, hogy 1945-ben az „idegen erőszak" gyökeresen más szerepet játszott, mint korábban, a beszédben furcsa módon mégis hangsúlyosan van jelen a vereségtudat – nemcsak 1848-49-hez és 1919-hez, hanem 1945-höz kapcsolódóan is: „Felszabadítóink olyan ország határát lépték át, amelyet fél évezrede csak vesztes háborúk nyomorítottak, s amely a II. világháborút is elvesztette." De hogyan lehet a teljes vereség beismeréséből ünnepelendő győzelmet kreálni? Elegendő ehhez egy kettős ellentétpár alkalmazása, amellyel Aczél próbálkozik? „A háborút elvesztettük, a békét megnyertük" – jelenti ki. Majd ehhez egy költői kérdést is kapcsol: „éltünk-e a lehetőségekkel", amelyet április 4. teremtett? A beszéd logikájából fakadó nyilvánvaló igent furcsa mód mégis hosszan bizonygatja.

 

„A nép önmaga irányíthatja sorsát"

 

Mindez arra szolgál, hogy azokat az érveket hozza szóba, amelyek a szocializmus önlegitimációjának alapjait jelentették. „Eltakarítottuk az úri Magyarország fojtogató örökségét" – jelenti például ki. A Kádár-korban szüntelenül a Horthy-rendszer félfeudális világát jelölték meg meghaladandó negatív történelmi előzményként (és ugyanakkor az élért történelmi eredményeket bizonyító ellenpontként). „Magyarország urainak király nélküli királyságában a milliók elnyomása, megalázása és elnyomása volt a törvényes rend" – jelentette ki például két évvel korábban ünnepi beszédében Losonczi Pál. „A szocialista rendszerben páratlanul rövid idő alatt valóra vált a magyarság számára a több évszázados elmaradottság, megkésettség felszámolása, a felemelkedés" – mondta szónoklatában Aczél. „Ez is bizonyítja a szocializmus fölényét" – teszi hozzá.

 

Részlet A Katona és kora. A kezdetek című könyvből.

Kapható a Színházi könyvek webáruházban.

Hogyan működött a szocializmus Aczél György interpretálásában? Erről a Repedések a rendszeren című kötet ír.

Kapható a Színházi könyvek webáruházban.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK