Ellenfény Online - Színház - Vidék - Idehallatszik

Idehallatszik

Rivalda fesztivál - Thália Színház: Molnár Ferenc: Liliom - Weöres Sándor Színház, Szombathely

„Valami nagyon szép" és fontos jött létre a Liliom-bemutatóval a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, egy nap híján egy évvel a színháznyitó premier után. A pontos és árnyalt színészi játék - együtt, egymással és külön-külön - azt jelzi, hogy él és működik: hogy tényleg megszületett a társulat. Molnár Ferenc „külvárosi legendáját" Valló Péter rendezte.
Ölbei Lívia | 10. 01. 18.

„...pont háromnegyed egykor, épp abban a diadalmas minutumban (ti. amikor a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobban egy gyönyörű, smaragdzöld csík) megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak vége szakadt. Az ablakok tárva-nyitva voltak a meleg márciusi napon, s a friss tavaszi szellő szárnyán berepült a muzsika a tanterembe."  Így kezdődik  Molnár Ferenc regénye, A Pál utcai fiúk; és ugyanez a verkli-hang szólal meg a Liliomban: Melis László könnyed és finom, vidám és fájdalmas, valahogy mindig a távolból felhangzó, de pont a szív közepébe találó vásári zenét írt az előadáshoz. Ez az a szirénhang, amely folyamatosan („...idehallatszik...") kísérti, csábítja, hívja Liliomot: vissza, a „szépművészethez". De már nem mehet. Nemcsak azért, mert Zeller Júlia mindenescselédhez köti ez a könnyűvé sehogyan sem tehető, nehéz hűség, ez a mindjárt kisgyerekben testet öltő, irracionális, mély szerelem (Juli pontosan, zsigerileg érzi, hogy mikor kell a hírt bejelenteni), hanem például azért is, mert „a Hózlingeren is nevetnek".  A hinta forog tovább. (Talán csak a világ gyémánt-tengelye görbült meg egy leheletnyit.)

 

 

liliom-szombathely4

Szabó Győző, Csonka Szilvia - Fotó: Benkő Sándor

 

Valló Péter Liliom-rendezése úgy mutatja meg ennek a múlt század eleji nagyvárosi-ligeti világnak - amely maga a minden „mást" bedaráló emberi-társadalmi szervezettség - a pőre, borzongató részvétlenségét, hogy közben nem veszik el a szépség, a tiszta érzelem; de hamis érzelmességnek nyoma sincsen. Ráadásul a legtágabban értelmezhető művészlét örökös dilemmájáról is szó van (nem csak a Molnár-szakirodalomban, nem csak a drámában): a címszerepet játszó Szabó Győző egyik legfontosabb, a mélyből csöndesen fölbukó (megismételt) mondata úgy szól, hogy „én nem vagyok házmester".

Valló Péter nagyon pontosan elemez, mutat föl okokat és viszonylatokat a maguk emberi bonyolultságában, föloldhatatlan egymásnak feszülésében: a szemünk láttára bomlanak ki a Molnár Ferenc-dialógusok bámulatos rétegei, motívumai, mutatkoznak meg sokszor távoli szöveghelyekről összecsengő vagy éppen összekoccanó rímei. A nyitóképben a hintáslegény hóna alatt - a semmi ágán - játékosan himbálózó Juli például később majdnem így, himbálózva, csimpaszkodva, de már görcsös és elszánt kapaszkodással próbálja visszatartani Liliomot a készülődő bűntől. Hiába.

 

 

liliom-szombathely1

Szabó Győző, Csonka Szilvia - Fotó: Benkő Sándor

 

Ahogy az a szerepe szerint ligeti padként funkcionáló hinta-alkatrész is hol partra vetett, léte értelmét vesztett csónaknak, hol Noé megmentő bárkájának, hol a holdbeli csónakos mesebeli sajkájának, hol meg fényképész-műterem csillagokkal teleszórt díszletének látszik az előadásban; hogy végül aztán a haldokló Liliommal színre gördülő otromba szállítóeszközben idéződjön föl az emléke. Díszlet egyébként is úgy van, hogy nincsen. Reális és stilizált, robosztus, mégis könnyed, sivár-szürke és mégis szép: színpad a színpadon, színház a színházban. A hátrafelé szűkülő, az ellenkező irányban a végtelenbe, a szabadságba táguló perspektíva külön jelentést kap, amikor a mindennapi életben sarokba szorított Liliom elmondja gyönyörű madár-monológját, egyensúlyozva a vonatsíneken. Szabó Győző bumfordi tagbaszakadtságában is kecses, váratlan-finom tánclépésekben szökellő, frakkszárnyával, clown-keménykalapjával madárkönnyedségű Liliom. Csak nem élhet úgy, mint az égi madarak és a mező liliomai. Lényéből az izmaikat fitogtató vásári erőművészek játékos brutalitása árad, amely azonban bármikor valódi indulatba - de szégyenlős gyöngédségbe is fordulhat. A madár-monológot még az árnyékos szemű, kivert fogú, rongyos és hetyke Ficsur (Czapkó Antal) is tátott szájjal, fölfénylő szemmel, bár értetlenül hallgatja végig. (Amikor pedig örökös, gyanakvó készenlétben, meggörnyedt háttal, leejtett vállal, karját összefonva először, aztán még egyszer és még egyszer befordul a Hollunderék ajtaján - az fölér egy jellem-tanulmánnyal.)

Az előadás észrevétlenül ragyogtatja fel az erős igénybevétel során elkoptatott metaforát, hogy „színház az egész világ". A tét az, hogy kinek az életét éled. Hogy lehetsz-e azonos önmagaddal.  (Julika az - ő egyedül.) Ebben rejlik Liliom tragédiája. Az érzelem bennreked, a tevékenységre nem váltható tehetetlenség indulattá növekszik.

 

 

liliom-szombathely2

Csonka Szilvia, Bálint Éva - Fotó: Benkő Sándor

 

Gyönyörű, ahogy kibomlik a nyitókép érzelmi és hatalmi harca, húzd meg, ereszd meg-játéka. Apróság, mégis jellemző: a két lány üdén és frissen rohan be a színre a mennydörgésben (a futás nekik meg se kottyan), Muskátné lihegve szalad utánuk. A csupasz színpadon „vizuálisan" is kirajzolódik a mágikus háromszög: Liliom, Muskátné, Julika. Az ártatlanul céltudatos Marika (Bálint Éva) kívülről „kíbicel" a jelenethez. Kiss Mari finoman, ezer színnel játssza a leharcoltan elegáns, dörzsölt üzletasszonyt, egyszersmind vásári magabiztossága mögött didergően egyedülvaló, féltékeny nőt, aki - a Liliomét jól ismerő - bohócarcát, a külvilágnak fölépített méltóságát és önmagát folyamatos, reflex- és pótcselekvés-szerű sminkeléssel igyekszik összetartani. A két rafinált clown addig játszik, mígnem mindketten túllőnek a célon. Innen már nincs visszaút. És nem csak azért, mert Julika - biztos női érzékkel - arra kéri Liliomot, hogy „ahhoz ne menjen vissza". (Elterelésnek a nyitóképben jól jön az akácillat.)

Csonka Szilvia szép, biblikus egyszerűséggel (lásd Liliom mosdatása!), tisztán, könnyedén és keményen játssza az abszolút jó törvénye szerint létező kis cseléd-Antigonét. („Mazna" - ez a ma már nem használatos jelző megmaradt, de értjük: annyiszor elhangzik, hogy Julika kicsi, vékony; és persze Liliom mégis megüti.)

A vonzás erős, nem csak „metafizikai" értelemben. Liliom új önazonosságot próbálgat: de hiszen tényleg milyen jó volna megízlelni a rendes (kis)polgári élet otthonos biztonságát. Ehess, ihass, ölelhess, alhass. A mindenséggel mérd magad. Amikor a hinta-padon szertartásosan, szemérmesen, „mutatványosan" átkarolja Julika vállát - mintha Hollunderék műtermében fényképezkednének.

 

liliom-szombathely5

Czukor Balázs, Bálint Éva, Kálmánchelyi Zoltán - Fotó: Benkő Sándor

 

Hollunderék - a fölhúzott verkli módra lamentáló jó asszony és fia (Vlahovics Edit és Kálmánchelyi Zoltán) különben is folyamatosan ott matatnak a háttérben. Egyrészt jelzik, hogy Julika és Liliom soha nincs, nem lehet egyedül, másrészt a vágyott valóság(ok)ról tudósítanak. Hugó például honfoglaló vezérként „örökítteti meg" magát (legalább itt legyen katona); vagy vonatablakból integet az örökkévalóságnak a mozdulattól máris Máriává avanzsáló Marikával. Czukor Balázs - megjelenésében  olyan, mint valami nagyra nőtt  „öntöltőtoll"  vagy szerényen büszke felkiáltójel - ironikus komolysággal, alig megmosolyogtató, akkurátus önbizalommal játssza a társadalmi ranglétrán  (a szorgalom mire képes!)  magasabbra törekvő hordárt. Liliom álma a realitásból építkezik.

Az előadás lényegi dramaturgiai „huszárvágása", hogy a Ficsur által elképzelt hivatal-mennyországot egyetlen mozdulattal áthelyezi, bele a történések közepébe: itt a halál szabadságába menekülő, haldokló Liliom víziójaként kel életre saját megváltódásának felemás, ebben a kontextusban is komédia és melodráma határán egyensúlyozó története. Semmi trükk: „Szerbusz", mondja Liliom, és már jönnek is - némi fény és füst kíséretében - az angyalszárnyú detektívek, Julika persze nem látja őket. Az álom plasztikus, a valóság darabkáit sajátosan egymáshoz illesztő logikája szerint kettőződnek a szerepek. A mutatóujját apás és bensőséges szigorral Liliom felé rázó Kapitány (Jordán Tamás) a Fogalmazó képében jelenik meg, a browninggal érkező Linzmann pénztáros (Trokán Péter) a browningos öngyilkos ügyvéd alakját veszi fel, a hiába kitartó esztergályos (Endrődy Krisztián) a tető befoldozása után átszellemült arccal sorára váró Kádár István vonásait veszi magára. Külön szép, hogy az álom-fikció szerint Julikáék asztalánál tizenhat év után megjelenő idegen akkor válik igazán „gyanússá" az asszony szemében, amikor szürcsölni kezdi a levest. Itt válik jelentésessé Liliom korábbi hangos kávészürcsölése.

Aztán, ugyanolyan természetességgel, vissza a jelenbe: Julika válaszol - „Szerbusz" -, és már itt is van az orvos, hogy megállapítsa a halál tényét. Kelemen Zoltán hűvös, valahogy mégis emberi egykedvűséggel intézkedik: „Gyertyát kérek." Julika zárt, gyémántkeménységű fegyelemmel hallgatja végig a kegyetlenségig praktikus tanácsokat Liliom mozdulatlan teste fölött. Nem alkuszik. Nem osztozik. És bár a dramaturgiai beavatkozás most végképp nyitva hagyja a jövőt - az égit és a földit -, nem kétséges, hogy Zeller Júlia jó lesz, mindhalálig.

 

 

Molnár Ferenc: Liliom

 

Dramaturg: Duró Győző

Díszlet: Horgas Péter

Jelmez: Zelenka Nóra

Zene: Melis László

Mozgás: Gyöngyösi Tamás

Rendező: Valló Péter

Szereplők: Szabó Győző m. v., Csonka Szilvia, Bálint Éva, Czukor Balázs, Kiss Mari, Vlahovics Edit, Kálmánchelyi Zoltán, Czapkó Antal, Vass Szilárd, Kelemen Zoltán, Jordán Tamás, Szerémi Zoltán, Horváth Ákos, Szabados Mihály, Trokán Péter, Endrődy Krisztián, Kristofics Adél / Nagy Kata

 

 

 

Egyéb írások erről az előadásról:

Markó Róbert: Drabális báj