Hajótöröttek

A térszínházi formák kialakítását is lehetővé tevő stúdiót ezúttal hagyományos módon rendezték be: az egyik oldalon enyhe ívben elhelyezett, emelkedő széksorok, a másik oldalon pedig egy kicsi forgó köré rendeződött játékér. De a nézőtér-színpad kettősége ezúttal mégsem a „kukucska színpad” megszokásait működteti. Nincs három oldalról körbezárva a játéktér (inkább mintha az űr ölelné körbe a történet helyszínét), a díszletek is inkább csak jelzésszerűek. És nem a függöny széthúzásával nyílik meg a színpadi világ. Pontosabban egy másfajta függöny másféle távlatokat nyit meg.

Az előadás kezdőképében egy áttetsző tüllfüggöny öleli körbe a forgót. Afféle felsejlő látomásként tűnik fel mögötte a táncoló Nóra (Tarsoly Krisztina) alakja. Ezek még a boldogság áradó mozdulatai, melyek csak később váltanak át – egy következő, felvonást átkötő képben – zaklatott, kétségbeesett mozgásokká. Hogy aztán a második rész vége felé valóban az életéért táncoljon Nóra: így akarja elterelni férje figyelmét egy múltját leleplező levélről. De ezt a táncot már nem a belső állapotokat sejtető tüll mögött látjuk, hanem valóságos, jelen idejű színpadi cselekvésként.

Ahogy a tánc mozzanatát kiemeli a cselekményből és motívumsorrá építi Merő Béla rendezése, hasonlóképp jár el a darab több részletével is. Jónéhányat kiemel, hangsúlyossá tesz (ebben nyílván segítségére volt Zalán Tibor dramaturgiai munkája is), másokat pedig zárójelbe helyez vagy épp elhallgat. Emiatt támad a nézőnek az az érzése, hogy egy közismert darab markáns olvasatát látja a békéscsabai színpadon.

Ezt a benyomást erősíti a választott színházi forma. Miközben alapvetően egy realista előadást látunk, mely lényegében a szituációk kibontására és a bennük megnyilatkozó figurák jellemrajzára épít, mégsem a részletgazdagságot és az árnyalatok sokszínűségét tartja elsődlegesnek a rendezés. Néhány határozott kézzel felrakott színből készít markáns rajzolatokat.

Eljárása ahhoz hasonlít, amit a díszlet is sugall: csak a leglényegesebb tárgyakat látjuk: egy hintaszéket jobbra, egy kényelmetlen ülőalkalmatosságnak tetsző padot balra, valamiféle (szekrénykének, asztalnak is alkalmas) dobozt elöl – ráadásul ezek a tárgyak mind szürkére vannak festve –, de köréjük lehet képzelni egy egész puritán polgári világot. Csak a karácsonyra vásárolt majd’ életnagyságú baba színes (mely a játék egy pontján Nóra alteregójává alakul).  Hasonlóképp markáns színdramaturgiát használnak az előadás jelmezei is, amelyek alapvetően a feketére, illetve a szürke árnyalataira épülnek. De annak mindig jelentősége van, ha színek jelennek meg benne. Például Nóra tarantellájában, amelyet az előadás legszínesebb jelmezeiben lejt el.

Bartus Gyula, Tarsoly Krisztina - Forrás: Jókai Színház

A lényegében üres térben „szétszórt” néhány tárgy az előadás egyik pillanatában azt a benyomást kelti, mintha sodródó roncsokat látnánk. Krogstad (Katkó Ferenc) beszél ekkor Lindénének (Kara Tünde) a tönkrement életéről, de válaszként az asszony is csak tévedéseit, kudarcait, csalódásait tudja számba venni. Ekkor két hajótörött beszélget hajdani közös útjukról és az életkatasztrófákról, amelyek elszakították, szembefordították őket egymástól. De az örökké kedélyeskedő Rank doktorról (Jancsik Ferenc) is kiderül, hogy az élet hajótöröttje: a vizsgálatok nyilvánvalóvá tették, hogy gyógyíthatatlan beteg, és kínosan fölösleges és szánandó Nórának tett kései szerelmi vallomása is.

Ebben az emberi környezetben derül ki a sikereik hullámain sikló boldog párról, Nóráról és Helmerről (Bartus Gyula), hogy valójában ők is hajótöröttek. Most hullik szét minden illúzió, amely egymáshoz, illetve közös életük vélt biztonságához kapcsolta őket. A békéscsabai előadás tehát alapvetően nem a hamis társadalmi normák és látszatértékek elleni lázadásról beszél, hanem a közös emberi kudarcokról. Szinte minden szereplő bevall valamit egy másik szereplőnek. De ezek a vallomások, melyek egy-egy újabb titokról lebbentik fel a fátylat, mind egy irányba mutatnak: csupa egyedül meghozott döntésről hallunk, mely talán a másik érdekében (is) történt, de lényegében a másik ember ellen hatott. Az élet kényszerei ellen egyedül megharcolt csaták eredménye a közös kudarc.

Tarsoly Krisztina, Kara Tünde - Forrás: Jókai Színház

Mikor Nóra úgy dönt, hogy elhagyja a férjét, leereszkedik újból a forgó köré a tüllfüggöny. Miközben az asszony arról beszél, hogy sose látta ennyire tisztán az életét, mi nézők csak homályt és elmosódott alakokat látunk. Azonban sajnos nem ez a pontos ellenpontra épített játék zárja az előadást. A rendező hatásosabb megoldást keresett: miközben szól a romantikus zene (végig izgalmasan kíséri – hol dallamokkal, hol csak effektekkel az előadást egy zongorista játéka), Nóra kilép a tüllfüggöny mögül, és eddigi szikársága érzelmességre vált át: könnyekkel küzdve búcsúzik a férjétől, majd elindul a távolba. Eközben kinyílik a hátsó fal, és a vetített kép a tenger hullámzásával mossa össze a távozó asszony alakját.

A színészi játékot – a rendezői koncepcióhoz igazodva – alapvetően egyfajta szikárság, visszafogottság jellemzi a békéscsabai előadásban. Katkó Ferenc Krogstad egy tömbből faragott keserűségét játssza el. Bartus Gyula Helmer tevékenységbe merült önzését, érzéketlenségét érzékelteti. Jancsik Ferenc szerepértelmezésének lényege, hogy Rank doktorról azt mondják, hogy kellemes ember (bár talán nem ennyire kedélyeskedő, mint itt látjuk). Kara Tünde nagyszerűen érzékelteti Lindéné kudarcokba temetett életének színeit, szunnyadó energiáit. Tarsoly Krisztina abszolút főszereplője az előadásnak, Nóra szerepében az érzelmek és választások széles skáláját éli meg. Alig két órában egy teljes életutat.

Henrik Ibsen: Nóra

Ibsen Stúdiószínház, Békéscsaba

Kúnos László fordításának felhasználásával

Díszlet: Mira János

Jelmez: Papp Janó

Zene: Gulyás Levente

Koreográfus: Kerekes Judit

Dramaturg: Zalán Tibor

Rendező: Merő Béla

Szereplők: Bartus Gyula, Tarsoly Krisztina, Jancsik Ferenc, Kara Tünde, Katkó Ferenc, Nagy Erika, Frank Ágnes szh., Szente Károly

Bemutató: 2010. október 1.

Más írás ugyanerről:

Pethő Tibor: Nóra elmegy, aztán visszatér?

Beszélgetés Merő Bélával

Mindenkinek a maga Nórája