Ellenfény Online - Színház - Vidék - Védőhuzat Nélkül

Védőhuzat nélkül

Heltai Jenő: Naftalin – Weöres Sándor Színház, Szombathely

Bemutatkozásnak pont jó: Mohácsi János Heltai Jenő Naftalinjából rendezett előadást a Weöres Sándor Színházban. A masinéria működik, de „franciás bohózati könnyedség” ide vagy oda – azért nem ártatlan ez a Naftalin.
Ölbei Lívia | 11. 05. 17.

Már az olvasópróbán eldőlt, hogy a színészek szeretik a Naftalin Mohácsi János-féle átiratát, amelynek természetesen nem sok köze van az eredetihez. Inkább olyan, mint egy három felvonásos, intertextuális és nyelvi játékokkal, belső rímekkel teli költemény; vagy mintha – az egyébként is színházi babérokra törő – Sárbogárdi Jolán írta volna. A próbafolyamat során aztán ez a szöveg is jelentősen megváltozott. Egyvalami azonban biztosan Heltai Jenőé: az ötlet, hogy bezár a szekrénybe egy embert, „kvázi örökre”.

 

naftalin-szombathely6

Nagy Cili, Bajomi Nagy György - Forrás: wssz.hu

 

Vagyis nem sokkal a Pygmalion bemutatója után megint „szedi áldozatait a polgári erkölcs” (ahogy Shaw kiglancolt kukása, Doolittle panaszkodik, legújabban Nádasdy Ádám fordításában) a szombathelyi színházban. Annyira szedi, hogy a Pygmalionból még egy apró szófordulat is átkerült – talán nem is tudatosan – a frissen bemutatott Naftalinba. „Én megmondom, hogy maga honnan jött: az Idegelméről”, szalad ki a második járókelő száján a londoni éjszakában – amikor már más érve nincsen, és sehogy se talál fogást Higgins professzor nyelvi tudományán.  „Mi ez az idegelme?”, kérdezi Laboda Péter a Pygmalionnal nagyjából egyidős Naftalin harmadik felvonásában, amikor a körülötte lévő összes férfi arra próbálja meg rávenni, hogy menjen vissza a szekrénybe – hátha mégis ifjú nőként jön ki. Külön érdekes volna legalább hozzávetőlegesen föltérképezni (teljességre törekedni ez ügyben a posztmodern szöveg természeténél fogva úgyis lehetetlen), hogy miféle vendégszövegek, jól elhelyezett idézetek vándorolnak ide-oda, lépnek egymással dialógusba a Naftalinban, „az utca az én Bakonyom”-tól az „eltűnök hirtelen”-en át a „Seregek Uráig”. Öncélúságról szó sincsen. A cél egyrészt a játék – a felismerés önmagában öröm és jutalom a befogadónak –, másrészt a jelentések mindenképpen gazdagodnak és árnyalódnak. A szövegben vékony és finom, jól eldolgozott, de azért pontosan kitapintható réteget képeznek azok a kiszólások (vagy beszólások), amelyek a konkrét „itt és most”-ra (nevezhetjük mai magyar valóságnak) vonatkoznak. Némelyik csak kósza szösszenet („miért ne koronázhatna a magyar”), némelyik szíven üt (amikor a végén doktor Csapláros papírpénzeket osztogat, a házmester megjegyzi, hogy ő szegény ember, nem érdemli meg – de azért, ha lehet, kérne mégis); viszont mindegyik zökkenőmentesen belesimul a bohózat abszurd világába. (A mindennapi abszurditás az „Édes Erdély, itt vagyunk…” kezdetű, bemasírozós-revíziós induló másodszori eléneklésével tetőződik be a fináléban.)

A bohózat különben is maga a komplett „idegelme”, többnyire a házasságtörés – vagy legalább a kísérlete – nyomán kialakuló abszurd helyzettel a középpontjában. A Naftalinban a Férj váratlan felbukkanása okán a Szeretőt be kell zárni a szekrénybe. De mire a szekrény kinyílik, mit ad isten, egy ifjú délutáni színésznő (szintén Szerető, csak a Csapláros papáé) lép ki belőle. A hajóvonták jól kiszámított találkozására – és a találkozások elkerülésére – épülő bohózati masinéria működik a szombathelyi Naftalin-előadásban is, miközben Mohácsi János egyrészt ironikus távolságtartással kezeli a (különben sem ártatlan) bohózat műfaji sémáit, másrészt éppen a bohózat komolyan vételével és az őrület lassú, de biztos fokozásával leplezi le a (maradjunk akkor most már ennél a fordulatnál) „polgári erkölcsöt”; amelynek nyári változatában, ugye, csalni és megcsalni nemhogy szabad, hanem egyenesen kötelező is. Sőt: ennél is tovább megy. A Naftalinnal azt mutatja meg, hogy a valóság-érzékelést miképpen határozzák meg – és tartják fönn – a sémák és beidegződések; hogy a sémák mögött végső soron nem is a valóság van, hanem maga a káosz örvénylik. (Apró, de jellemző momentum a bohózati szabályok szerint ismétlésekkel bőven élő előadásban, hogy az állólámpáról az állítják, három éve nem működik – pedig dehogynem.)

 

naftalin-szombathely4

 

Ez a káosz növekszik percről percre – és uralkodik el a harmadik felvonás végére teljesen a színpadon. Kezdetben még védőhuzat borítja a bútorokat a szerelmi légyottokra fenntartott, csupa pasztell, csak az alapnyomás szerint múlt századfordulós (ilyenek a játékosan elegáns jelmezek is) belvárosi bérlakásban. Aztán nem csak a bútorok lepleződnek le észrevétlenül: a harmadik felvonás elejére tárgyak (üres üvegek, lovak, kisvasút stb.) és egymásba gabalyodott emberi testek borítják el a színpadot apokaliptikus összevisszaságban – egy szék szó szerint a falon köt ki –, miközben  a házmester (Szabó Tibor) a szekrény tetején szelíden gitározik és énekel. (Aztán Tarzan módjára, kötélbe kapaszkodva ellendíti magát, és földet ér. Itt is dzsungel, ott is dzsungel.)

A színészek végig ugyanazzal az odaadó, ártatlan komolysággal játszanak – mint a gyerekek. (Ez itt az igazi színház: a hitetlenség fölfüggesztése.) Az adandó alkalommal „szekrényembernek” nevezett Laboda Péter (Bajomi Nagy György) belépője pontosan üti le az előadás alaphangját: úgy játssza el a légyottra érkező szeretőt, hogy – a fölfokozott-eltartott „Ah, Terka!” köszöntéssel – ironizálja is a bohózati alaphelyzetet. A rendezés külön érdeme, hogy a (látszólagos) hátrányból is azonnal előnyt csinál. „Jézusom, Terka, én se énekelni, se táncolni!”, mondja kétségbeesetten Laboda (vagy inkább Bajomi Nagy György) az első dalra fakadás előtt – amely aztán a maga jól megkoreografált, bumfordi eleganciájában persze, hogy ragyogóan sikerül. (Csak előbb, mint minden dalra fakadás előtt, a hátsó ajtókon beóvakodik három hangszer: egy gitár, egy trombita, egy szaxofon. A zongorista végig a színen marad, csak időről időre átültetik.) Nagy Cili légies és határozott szépasszony, aki szertartásosan sámlira áll, hogy jól mutasson Labodával a csókos összeborulás. Amikor a férje – a látszatokba belegabalyodó dr. Szakolczay szerepében Schlanger András – ártatlanul, oda se figyelve belecsavarja a szőnyegbe, Terka igazi akrobatamutatványt hajt végre: becsavarodva föláll, hogy aztán a szekrényből kinéző Laboda a saját rémálmaiból életre kelő óriáspalacsintának nézze. Vlahovics Edit felhőtlen örömszínházat játszik: érzékelhetően sokat adott hozzá a naivan-kislányosan csicsergő, önmagával folyton párbeszédben lévő Csaplárosné – „Manci, Manci, Manci, Manci” – szerepéhez. Sorozatos pengeváltása a férjével (Trokán Péter) évtizedek viharaiban edződött, tárgyilagos, szikár, de erős háztartási kapcsolatot sejtet. A zugalbérlő Kabóczáné szerepében Németh Judit szépen vált szólamot: ha kell, napsugaras úrinő – ha kell, úgy káromkodik, mint egy kocsis. De a szájából úgy hangzik az is, mint egy mélyről indított, dallamos, alpári költemény.

 

naftalin-szombathely2

Szabó Tibor, Bajomi Nagy György - Forrás: wssz.hu

 

Végül helyreáll a rend (a csalások és kísértések rendje): a szekrényből a döntő pillanatban mégis csak a halhatatlan Patkány Etus lép ki – Alberti Zsófia játssza frissen, ropogósan, szép reményekkel. Slusszpoénnak fölbukkan Kabócza Gyula (a szaxofonos Karácsony Tamás személyében), bár Kabóczánénak (aki tkp. Rózsika) ekkor már mintha minden mindegy volna. Tűzoltókészülék helyett biztonsági mirtuszkoszorú kerül elő a kalapáccsal bevert üveg mögül: polgári erkölcs, téli változat. De most a nyár következik.

A Naftalin volt az óvatos bemelegítés, a társulatnak és a közönségnek is. Egy előadás, amely üdít és megnevettetet – de hagy maga után valami furcsa, kicsi, másnapos nyugtalanságot is. A nyugtalanság valószínűleg nemsokára fokozódik: Mohácsi János a jövő évadban Szombathelyen Szentivánéji álom-átiratot rendez.

 

Heltai Jenő: Naftalin

 

Díszlet: Khell Zsolt

Jelmez: Remete Krisztina

Zenei vezető: Karácsony Tamás

Koreográfus: Bodor Johanna

Dramaturg: Mohácsi István

Rendező: Mohácsi János

Szereplők: Schlanger András. Nagy Cili, Bajomi Nagy György, Trokán Péter, Vlahovics Edit, Németh Judit, Csonka Szilvia, Sztankay Orsolya mv., Alberti Zsófia, Szerémi Zoltán, Horváth Ákos, Szabó Tibor, Karácsony Tamás mv.

 

 

 

Fotógaléria:

Weöres Sándor Színház


KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK